[13/25] Stalker with love [+18]

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Taehyung, Jungkook                        

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Még egy rész! Betekintést nyerünk egy picit Jungkook világába is. ;) Jó olvasást! <3

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Lezuhanyozok, fogat mosok, elvégzem a szükséges teendőket, majd belebújva a kapott pizsamámba – ami rendkívül kényelmes -, az ágyba fekszem, hogy végre aludhassak, amit már idejövet a kocsiban is meg akartam tenni, de tartottam magam, viszont végül Kook elvonta a figyelmem, így nem is éreztem magam már olyan álmosnak.

            Az ágy pihe-puha, szinte azonnal elnyom az álom, ahogy belesüppedek a matracba, arcom belenyomva a párnák tömkelegébe. Mindennek olyan friss illata van, tiszta, pedig előttem már jó páran laktak benne. Vajon mások mennyi ideig tartózkodhattak itt egy héten? Jungkook azt mondta, hogy szeretné, ha mellette lennék, ha vele dolgoznék, habár ez nem olyasfajta munka, amire egy épeszű ember gondolna. A lényege akkor is az volt, hogy azt akarná, hogy mondjak fel a munkahelyemen, hogy így 0/24-ben mellette lehessek, hogy bármikor, amikor szüksége van rám, akkor csak beküldjön a „játszószobájába”, hogy aztán megdugjon, elfenekeljen, és még sorolhatnám. Még mindig borsódzik a hátam a gondolattól, hogy ő engem azokkal az eszközökkel fenyítsen, de közben izgatott is vagyok, kíváncsi, hogy mennyire bírnám, és ő meddig menne el.

            Ha előttem voltak már itt nyolcan, akkor biztosan volt olyan, aki itt is élt a szerződés ideje alatt, így nem is olyan meglepő, hogy minden ennyire tiszta. Gondolom, odafigyel arra, hogy steril környezetben lehessen minden új alávetettje, hiszen a szerződés egyik alpontjában az is benne áll, hogy maradjak egészséges, tehát ne feküdjek össze másokkal, ne legyek piszkos, ha hozzá kell mennem, mindig az ő szavának eleget téve jelenjek meg. Télen nehezen kerülhetném el a járványokat, de akkor is vigyáznom kell, bár most szerencsére közeleg a nyár is, így remélhetőleg nem leszek beteg, hogy egy ilyen hülye indokkal kidobjon. Szeretnék mellette maradni, de meglátjuk, mennyire fog tetszeni az egész.

            Jimin képe ugrik be álmomban, a mosolygós, gyermeki, pufi arca, mely lassan átformálódik, s a mosolya ugyanaz marad, viszont arcán látszik, hogy lefogyott, szemeiből pedig sugárzik a vágy, úgy csillog, mintha nemrég elégítették volna ki. Még a haja is hasonlóan borzos, s egy ágyban, az oldalára fordulva fekszik egy ingben, mely ki van gombolva, de takarja eléggé, hogy ne lássak belőle sokat. Nem látom a testének többi részét, mintha egy fénykép lenne. Egy fénykép, mely oly ismerős számomra, mégsem tudok rájönni, honnan. Hiányzik nekem? Egy kicsit talán, de már túlléptem kettőnkön. Új életet fogok kezdeni, ahogyan ő is tette.

            Egy hang suttogja fülembe, hogy jobb lehetőséget talált, egy izgalmasabb életet, ezért szakítani szeretne. Szívem fájdalmasan dobban nagyot. Milyen új lehetőség? Jimin, miért akarsz elmenni? Négy éve vagyunk együtt, akkor mi ez a hirtelen váltás? Nem szeretsz már? Valami rosszat tettem? Nem voltam elég jó hozzád? Nem, én az voltam, jó voltam, mindent megtettem, hogy boldoggá tegyelek, de te más utat találtál. Megértem, senki sem kötelezhető arra, hogy egyvalaki mellett maradjon, hiszen az érzéseink változhatnak. Bizonyára rám unt, vagy ha mégsem, akkor is talált magának egy másik lehetőséget, ami neki jobb. Remélem, hogy boldog vagy ott, ahol most tartózkodsz. Én is boldog szeretnék lenni… Jungkook mellett.

            A nap reggeli sugarai egyenesen arcomra sütnek, mire lassan kinyitom szemeim. Hunyorgok, ugyanis a fénytől alig látok, viszont az feltűnik, hogy valaki ül az ágy szélén. Nem ismerős a hely, nem tudom, hol vagyok. Rémülten nyílnak tágra szemeim, ahogy hátamra fordulok és felnézek az illetőre, aki engem néz elmélyülten.

            Jungkook az. Körbenézek a szobában, s lassan összeáll a kép, az emlékek hipergyorsasággal tódulnak elmémbe, így már tudom, hol vagyok, mindössze a mély álmomból felkelve összezavarodtam. Tenyerembe temetem arcom, úgy dörzsölöm meg, hogy felébredjek teljesen, majd kíváncsian pislogok a másikra, aki haloványan elmosolyodva hajol le hozzám, hogy egy gyengéd csókot hintsen ajkaimra. A meglepettségtől elfelejtem viszonozni, viszont ezt látva rajtam, elkuncogja magát.

            -           Mióta vagy itt? – szólalok meg kissé rekedtes hangon.

            -           Nem annyira régóta. Azt hittem, már ébren leszel, de olyan mélyen aludtál, hogy nem volt szívem felkelteni. Gyönyörű vagy alvás közben – lágyul el tekintete, én pedig máris pirulok, mint a pipacs.

            -           Örülnék, ha nem mondanál ilyeneket – nézek el az ellenkező irányba.

            -           Miért? Zavarba jössz tőle? Szokj hozzá, én mindig kimondom, ha tetszik valami, éppen ezért sűrűn fogsz dicséretet hallani a számból. Ha nem lennél ilyen páratlanul szép és helyes férfi, akkor nem kellene ezt hallgatnod, de túl jó adottságaid vannak, ezt pedig jobb, ha te is tudod.

            -           Szuper – pislogok párat, s mély levegőt veszek, hogy megpróbáljam valahogy leküzdeni zavarom. – Reggelizni kéne. Merre is van a konyha? – ülök fel, gyorsan témát váltva, hogy ne kelljen tovább éreznem ezt a zavart.

            -           Lekísérlek.

            Néhány percen belül már a konyhában tartózkodunk mind a ketten, s megtudván, hogy még ő sem evett semmi érdemlegeset, összedobok mindkettőnk számára elegendő rántottát. Természetesen ez is ízlik neki, mint minden, amit csinálok, viszont ezeket a dicsérő szavakat már másképpen dolgozom fel, mintha a külső adottságaimra tesz megjegyzéseket. Azok sokkal zavarba ejtőbbek, mintha a főzési tudományomat dicsérné.

            Már megszokásból el is mosogatnék, viszont ebben meggátol, közli velem, hogy majd megcsinálja a bejárónő, viszont én nem szívesen hagyom a mosogatóban a piszkos tányérokat, így egy néhány perces vitatkozás után végül belemegyek, hogy ne kelljen ilyesmiket csinálnom. Vissza felmegyünk a harmadikra, ahol elküld, hogy öltözzek fel, mosakodjak meg, amit meg is teszek. Megejtek egy reggeli gyors zuhanyt is, majd immáron felöltözve egy farmerba és lengébb, fehér pólóba indulok neki a ház felkutatásának. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, út közben belebotlok éppen a lépcsőfordulónál a ház tulajdonosába, aki rögtön széles mosollyal fogad, amint meglát. Fellép arra a lépcsőfokra, ahol én is állok, majd kertelés nélkül húz magához egy forró csókra, s ezt már nem felejtem el viszonozni. Szemeim lehunyom, s karjaim máris nyaka köré fonom, úgy húzom magamhoz közelebb, amit ő is megtesz a derekamnál fogva. Jobb kezével áttér oldalamra, bőröm cirógatja anyagon keresztül, ami jól esik. Ha macska lennék, még dorombolnék is, így viszont csak ha lehet, még szorosabban vonom magamhoz, s túrok hajába, melyet a kelleténél kicsit erősebben szorítok meg, így belőle egy mordulást váltva ki.

            -           Kikészítesz – suttogja, mikor elválunk egymástól éppen annyira, hogy levegőhöz jussunk, s homlokunkat támasztjuk össze. – Ilyennel még sosem találkoztam. Úgy hatsz rám, mint még senki más.

            Pajzán mosollyal nézek vissza rá, majd szándékosan harapok ajkamba, amitől szemei tágra nyílnak, én viszont csak kuncogok rajta. Ahogy újból szemeimbe néz, látom rajta, hogy leesik neki, hogy szándékosan csinálom, így az ő ajkai is ravasz mosolyra húzódnak.

            -           Azt hiszed, csak így szórakozhatsz velem? – vezeti jobb kezét arcomra, hogy végigsimítson bőrömön, miközben másik közével biztosan tart magához, hogy nehogy egy picit is távolabb kerüljek tőle.

            -           Nem tehetem meg? Ez nem állt benne a szerződésben – kuncogom, mire elsötétül tekintete.

            Újabb csókba invitál, sokkal szenvedélyesebben, vadabbul, mint előtte, viszont ez nem tart sokáig. Következőleg már sokkal határozottabban húzódik el, s tesz egy lépést hátra, majd összekulcsolva ujjainkat már húz is maga után, mire meglepetten nyílnak tágra szemeim, viszont nincs időm felfogni, hogy mit akar. Az útja egyenesen vezet végig a harmadik emelet folyosóján, majd megállva a fájdalom szobájának ajtaja előtt, már elő is kapja zsebéből a kulcsot, hogy bejussunk. Mit keres nála a kulcs? Biztosan már előre betervezte, hogy mit akar csinálni, meg sem kellene ezen lepődnöm.

            -           Egyébként, nem kellene dolgoznod? – húzom fel kérdőn szemöldököm, mire csak egy vágyakozó pillantással illet. – Úgy értem, egy csomó vállalkozás feje vagy, akkor…

            -           Ráérek – szakít félbe. – Majd én azt el tudom dönteni, hogy mikor mit kell csinálnom, most viszont rád van szükségem.

            -           De…

            -           Ellentmondasz nekem? – fordul szembe velem, mikor már kinyitja az ajtót. – A lázadásodnak megvan a maga bája, de ha túlzásba esel…

            -           Megbüntetsz – fejezem be helyette elmosolyodva, s már követem is be a szobába, melynek ajtaját ismét kulcsra zárja. – Nem fognak jönni? Mármint, mi van, ha keresnek téged vagy meghallanak?

            -           Hangszigeteltek a falak ebben a szobában – lép közelebb, s nyom egy csókot ajkaimra. – Ha valaki keres, majd később megtalál, most más dolgom van.

            Újabb csókokkal hint, viszont ajkaimról áttér arcomra is, majd nyakamra, amit én félig lehunyt szemekkel élvezek, mindig az ellentétes irányba döntve fejem. Végül elválik tőlem annyira, hogy nemrég felvett pólóm le tudja húzni rólam azzal a paranccsal, hogy emeljem a karjaim a magasba. Teszem, amire kér, a hangja átvált sokkal parancsolóbbá, ami egyszerre hátborzongató és izgató. Két keze közé fogja arcom, s hüvelyujjával végigsimít a két oldalon, majd úgy hajol egészen közel hozzám, de nem csókol meg. Néhány másodpercig szemez párnáimmal, majd erőt véve magán tesz egy kisebb lépést hátra, hogy tisztes távolságba kerüljünk. Tekintetét azonnal végigvezeti rajtam, s nyelvét kidugva be is nedvesíti ajkait, s természetesen az én szemeim is végigsiklanak testén, melyet még mindenhol ruha fed.

            -           Fordulj meg – parancsolja mélyebb hangon, mire először megrökönyödve állok úgy, ahogy eddig, viszont pillantásunk amint találkozik, teszem is, amire kér, ugyanis a következmények rosszabbak lehetnek, én pedig kellemesen szeretném eltölteni ezt a kis időt. – Térdelj le és ülj a lábaidra. – Újabb parancs, újabb végrehajtás, s szívem a torkomban dobog attól, hogy nem láthatom, mit művel a hátam mögött, így óvatosan fordítom is oldalra fejem. – Csak egyenesen előre, a kezed pedig tedd a combjaidra – borzolja meg hajam, mire behúzom nyakam, viszont ennyi elég ahhoz, hogy ne merjek megfordulni. Még a szoba elejében erre a feladatra kért, így nem is látok semerre, viszont azt hallom, hogy merre jár. A fiókos szekrények irányába halad, majd néhány fiókot nyitogat, s zár, mintha pakolászna valamit. Léptei végül ismét felém veszik az irányt, s kíváncsian nézek oldalra szemeimmel, viszont nem látok semmit, ugyanis fejem nem mozdíthatom. Következőleg már annyit veszek észre, hogy valamit a szemeim elé helyes, a fejemre húzza, érzem is a pántot, mely körbefogja a fejem, hogy a szemem előtt tartsa a kis anyagot, s már nyúlnék is érte, ha nem szólna. – Szemfedő – magyarázza, mi van rajtam. – Leszeded, nem foglak kímélni – suttogja fülembe, mire szám résnyire nyitva marad. Mielőtt felállna, még egy csókot hint a fülem mögötti érzékeny részre, s már akaratlanul is lehunyom szemeim, hiába nem látok semmit.

            Így, hogy elsötétült előttem a világ, már csak az hallásomra tudok hagyatkozni. Nem fogom tudni, mit használ rajtam, hogy hova vezet, mit tesz. Minden titok marad előttem, nem láthatom a saját szemeimmel, ettől viszont még izgatottabb leszek. Hallom, hogy a szoba másik végébe megy, amerre tudtommal a kis fenyítő eszközei vannak, s szívesen feltenném a kérdést, hogy ugye az eddig megbeszélt szabályok szerint játszunk, tehát nem fog olyat használni rajtam, amit én már kikötöttem, hogy nem lehet, viszont nincs elég bátorságom hozzá, hogy éppen most zavarjam meg. A végén olyan náspángolásban lesz részem, hogy egy éjszakát végigsírok miatta. Félek, hogy mit fog tenni… félek az ismeretlentől.

            Valamit levesz a helyéről, tisztán kihallom, ugyanis az többi érzékszervem úgy éleződik ki, ahogy a látásomra már cseppet sem hagyatkozhatom. Mély levegőt veszek, próbálok nem idegeskedni amiatt, ami történni fog, ugyanis ezzel az oldalával még nem ismerkedtem meg. Az egy dolog, hogy tetszik és láttam a szobát, hogy most is éppen ott vagyok, hogy elméletben mindent tudok, de a gyakorlat egészen más. Az a tekintet, amivel megilletett, mielőtt elfordultam volna, hátborzongató. Sugárzott belőle a dominancia, s a hangjából is ezt hallani ki.

            Újból mögém lép, majd nem is kell sokat várnom, érzem, amint bőrömhöz simul valami, valami, aminek több vége lehet. Érzésre és hangra bőrnek ítélném, mintha sok kis szálra lenne vágva… nagyon sokra. Élesen szívom be a levegőt orromon keresztül, izmaim megfeszülnek, viszont hamar rá kell döbbennem, hogy semmi fájdalmas nincs ebben. Amint végighúzza mellkasomon át, a vállamon keresztül, a hátamra vezetve, ahol a kis szálak lezuhannak, borzongás járja át a testem ott, ahol érintett. A bőr tapintása eltűnik, így jobbra, balra kapkodom tekintetem, habár a szemfedőtől úgysem látok semmit. Váratlanul ér, mikor újból megérzem hátamnál, s ellentétesen, mint az előbb, vezeti végig vállamon keresztül előre a mellkasomra, majd vissza fel a nyakamnál, a tarkómhoz vezetve, viszont a súly miatt ott rövidebb ideig ér.

            Hallom a lépteit, amint szembekerül velem, majd váratlanul érzem meg a több szálú bőrnek csapódását mellkasomon, amitől összerezzenek, ajkaim elnyílnak egymástól, s egy halk nyikkanó hangot hallatok. Szívem szaporábban ver, mint előtte. Látni akarom, mi történik.

            -           Fáj? – kérdezi, mire egy másodpercig habozok, végül fejem rázom válaszképpen, ugyanis valóban nem fájt, inkább csak egy kicsit csípett, de valamiért ez még inkább beindít. – Látod? Én mondtam, hogy nem kellene félned. Nem ismered ezeket a tárgyakat, azért félsz kipróbálni őket és engedni, hogy használhassam rajtad, mert félsz az ismeretlentől. Félsz, hogy fájni fog, mert azt hiszed, hogy ezek csak arra vannak, hogy fenyítsenek, pedig sokkal több rejlik bennük, mint bárki gondolná.

            -           Ez micsoda? – érdeklődöm kissé félve, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy díjazná fecsegésem.

            -           Bőrkorbács. Ezt nem húzattad ki velem. – Ezek szerint betartja a kérésem és valóban nem használ olyat, amit én nem engedtem meg.

            Nem kérdezek többet, örülök, hogy egyáltalán erre is választ adott, s csak tovább élvezem, amint körbejár, s a korbáccsal simogatja bőröm, majd néhol rám csap, hol a hátamra, hol a karomra, esetleg újból a mellkasomra, vagy kicsit lentebb. Csípős érzés, minden alkalommal össze is rezzenek, mégsem gondolom úgy, hogy ez sok lenne. Lehet, beteg vagyok, de én ezt élvezem.

            -           Állj fel – szól, majd amint így teszek, hallom, hogy valami hangosan koppan a padlón, végül ő már előttem is terem, ugyanis két keze közé fogva arcom húz magához, hogy megcsókolhasson.

            Vadul csókol, mintha ez éltetné, s a szomját csillapíthatná. Felveszem vele a ritmust, kezeim csípőjére helyezem, s ott cirógatom bőrét, mire még közelebb von magához, én pedig szoros ölelésbe vonom. A csók közben maga után húz, ő hátrafele lépeget, s kezem megfogja övével, viszont csókunkat nem szakítja félbe. Követem, amerre vezet, míg nem végül megállít fordítva helyzetünkön. A fülem mögötti érzékeny részem lepi el csókjaival, amit kisebb sóhajokkal élvezek, végül letér nyakamra, a kulcscsontomra, s így halad egyre lentebb, míg nem eléri nadrágom korcát, s könnyedén húzza le rólam a farmert. Nem kell szólnia, automatikusan lépek ki a ruhadarabból, így már csak egy bokszer marad rajtam, ugyanis zoknit nem húztam fel a zuhanyzás után, ami lehet, felesleges volt, tekintve, hogy ezután megint mennem kell majd.

            Combomra hint csókokat, egy helyen erősebben meg is szívja, mire hajába kapok, emiatt viszont meg is harapdálja bőröm, amitől szám tátva marad, hiszen ez fáj, viszont mielőtt ez is olyan mértéket öltene, hogy rá kelljen szólnom, ez már sok, abbahagyja. Azt hiszem, fel fog állni, viszont megérzem ajkait bokszeremnél, majd rögtön ezután a fogát is, melyek közé veszi az utolsó kis anyagot, ami még takarja testem. Szemeim tágra nyílnak, habár továbbra is csak a sötétség mutatkozik meg előttem, de érzem, amint a fogaival húzza lentebb alsómat az egyik oldalon, majd a másik oldalra tér át, hogy ott is lejjebb vezesse. Ezt ismételgeti egy darabig, míg nem elég lentre kerül, így már kezével is rásegít, hogy egy határozott, könnyed rántással már az is a földön végezze. Ebből is kilépek, majd félrerúgom, majd szinte magától értetődőnek venném, hogy szájába vegye már meredező vágyam, viszont ekkor feláll. Ha a hallásom nem csal, akkor még a pólóját is leveti, s ez beigazolódni látszik, mikor testével hozzám simulva csókol meg újból, s tesz egy lépést így is előrébb, így én azonnal teszek egyet az ellenkező irányba, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyom.

            -           Maradj itt – suttogja rekedtesen.

            A léptei a hátam mögé vezetnek, majd valamit hallom, hogy elvesz valahonnan, viszont én már nem tudom, hogy hol lehetünk. Elvesztettem a fonalat, egyszerűen képtelen voltam követni, merre vezet, így láthatatlanban várom, hogy történjen valami, ami így, hogy rajtam a szemfedő, sokkal lassabbnak tűnik, mint egyébként.

            Nem sokkal később már érzem a testéből kibocsájtó hőt a hátamnál, majd így fog bal csuklómra, melyet maga elé emelve valamit ráköt, majd a vastagabb kis anyagon fém hangját hallom, s meg is húz rajta valamit, ugyanis szorosabban fog körbe. Még magasabbra emeli karom, majd újabb fém csatolódásának a hangja üti meg a fülem, következőleg pedig már nem tudom elmozdítani karom fentről. Szívem újból hevesen dobog, hiszen valahová kikötött és nem tudom, hova. Nincs időm végiggondolni, hol lehetek, ugyanis elvonja figyelmem a másik csuklóm, melyen ugyanazt érzem, mint a másiknál, s végül az is valahova fel van akasztva. Rémülten kapkodom a fejem, hiába nem látok semmit, s a levegőt is szaporábban veszem. Rettegek, félek, hogy nem tudok mozdulni, hogy a karjaim ki vannak kötve, így még csak meg sem tudom érinteni, ha újból elém ér. Még fordulni sem vagyok képes, pedig szeretnék mozogni.

            Legközelebb bokámnál érzem, hogy tevékenykedik, s a balra ugyanúgy ráköt valamit, majd kibillentve az egyensúlyomból húzz erősen oldalra, így én egy pillanatra úgy érzem, össze is esnék, viszont a bilincsként szolgáló eszköz olyan biztosan tart állva, hogy erre esély sincs. A jobb lábam bokájára is ugyanazt ráköti, majd azt is oldalra húzva csatolja hozzá valamihez, így kisebb terpeszben állok, arcom pedig elönti a pír, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben is vagyok.

            -           Olyan szép a bőröd – csókol tarkómra, mibe beleborzongok, s hangosan fújom ki a levegőt. – Büszkének kellene lenned magadra – simít végig oldalamon, majd kezeit előrevezetve alhasam cirógatja, végül bal kezét férfiasságomra fogja, amitől kisebb nyögés hagyja el ajkaim. Ebbe újból belepirulok, hiszen ennyitől nem kellene ilyen hangokat kiadnom, de az, hogy semmit nem látok, rátesz egy lapáttal, hogy érzékenyebb legyek, ráadásul még ki is vagyok kötve valamihez. – Engedd csak ki a hangod! Hallani szeretném, mennyire élvezed – ránt egy erősebbet hosszomon, amitől újabb nyögés szalad ki számból, ő pedig ezt nyakam és érzékenyebb pontom csókolgatásával díjazza, én pedig csak elégedetten döntöm hátra fejem, ami így egyenesen vállára érkezik.

            -           Csókolj meg – suttogom izgatottan, s felé fordítom fejem, viszont nem teszi, amire kérem, helyette elengedi vágyam és ismét oldalam cirógatja.

            -           Hogy mondod? – Hangjából hallani, hogy jól szórakozik, én viszont türelmetlenül topogok helyemen. – Mi ez a parancsolás?

            -           Kérlek – nyüszítem, viszont még mindig nem elég neki.

            -           Mit kérsz? – hajol fülemhez és beleharap fülcimpámba.

            -           Most komolyan?! – emelem meg hangom dühösen, viszont következőleg már jobb kezét nem érzem oldalamon, hanem helyette tenyere fenekemen csattan, amitől fájdalmasan nyögve fel ugrok meg kicsit. – Ez fáj!

            -           Hogy beszélsz velem? – mélyül el hangja, ahogy újból fülemnél érzem meg ajkait. – Mutass több tiszteletet! A megnevezésekre emlékszel? Már egyszer elmondtam neked, de a szerződésben is benne áll.

            -           Tudom – préselem ki magamból ezt az egyetlen szót.

            -           Tehát, hogyan kell szólítanod?

            -           Uram vagy Mr Jeon… - sziszegem, viszont tenyere újból erősen csattan fenekem ugyanazon pontján, mire ismét felszisszenve rezzenek össze. – Most mi ezzel a baj? – dühöngök, viszont erre kapok egy harmadikat is, így inkább úgy döntök, befogom a szám, ugyanis nem kímél, ez rendesen fáj, mégsem lankadok le, ugyanolyan felhevült állapotban vagyok, mint előtte.

            -           Egy kis életkedvvel – magyarázza tovább. – Ne azt kelljen kiolvasnom ebből, hogy te nem élvezed, mikor a tested egészen más véleménnyel van erről. Kezdjük elölről… mit szeretnél? – csókol fülembe, miközben az imént megcsapkodott felületem cirógatja, ami már kellemes, de közben még érzem tenyerének nyomát.

            -           Inkább nem kérek semmit – dünnyögöm, viszont egy sokkal erősebb csapás ér a fenekem bal partján, amitől már sokkal hangosabban nyögök fel, mint eddig.

            -           Csak szépen kell kérned és bármit megkapsz – csókolgatja végig vállam, majd jobb kezét férfiasságomra vezeti, hogy lassan mozgatva a bőrt fel és le, kényeztessen, viszont a hangom nem engedem ki, bármennyire is esik jól, amit csinál. – Lázadunk? Ki engedte meg, hogy visszafojtsd a hangod? – ránt egy nagyobbat, majd hüvelykujjával makkomnál kényeztet, néha megnyomkodva, amit már nem bírok kisebb nyögés nélkül hagyni.

            -           Csókolj meg – nyelek nagyot felé fordítva fejem. – Kérlek… u… uram – nyögöm ki nehezen a szavakat, hiszen ez elég megalázó, ő mégis ebben leli örömét. Még mindig nem értem, miért jó ez neki, hogy ezt teszi velem, de nem érek rá megkérdőjelezni.

            -           Na, ez már valami, azért fuss neki még egyszer – hajol ajkaimhoz, de tartja is magát, miközben tovább kényeztet.

            -           Kérlek, csókolj meg, uram – nyögök ki végül ezt a pár szót, mire több se kell, teljesíti kérésem anélkül, hogy bármi fájdalmasat tenne velem.

            Úgy kapaszkodom a csókba, akár egy mentőövbe, mintha ez volna a kiút a sötétségből, a fájdalmakból, mely megmutatja, hogy igenis van szíve ennek a férfinak, csak nem mutatja ki. Szeretném jobban megismerni, hogy tudjam, mit szeret és mit nem, hogy milyen zenéket hallgat, mi a kedvenc filmje, étele, itala, mit fogyaszt legszívesebben, mit szeretne még elérni az életben, nem utolsósorban pedig az életére. Szeretnék belátást nyerni abba, hogyan nőtt fel, milyen gyerekkora volt, ha ilyen körülmények között nőtt fel. Bizonyára nem játszhatott annyit, mint mások, az sem kizárt, hogy magántanuló volt, hiszen gazdag gyerek volt, vigyázni kellett rá.

Elhúzódik tőlem, mire kétségbeesetten rángatom meg karjaim, viszont csak egy kis lánc csörgése hallatszik, én pedig nem mozdulok. Nem hallom, hogy fiókot húzgálna, helyette csak egy tubus kupakjának hangját hallom felnyílni, majd nem sokkal később meg is érzem első ujját magamban, melyet váratlanul merít el bennem mélyen, így előregörnyedve nyögök fel. Lassan körözget bennem, én pedig álló helyemben vonaglok meg újra és újra, ahogy ki is nyomom neki fenekem, hogy kényelmesebben hozzám férhessen. Hamar csatlakoztatja síkosítóval bekent második ujját is, s úgy ollózgat bennem, minél jobban kitágítva, ami kissé fáj, de egészen hamar hozzászokok, főleg, hogy mindennek ellenére figyel rám. Igaz is, a célja nem az, hogy megutáljam egy életre a szexet, hanem, hogy kiélhesse a szadista vágyait.

Néhány perc tágítás után, mikor már harmadik ujját is csatlakoztatja, megtalálja bennem azt a pontot, melytől az egész testemben megremegek, így kezeim ökölbe szorítva, még a lábujjaim is behúzva nyögök fel, s alig bírok megállni a lábamon. Egyedül a kötözés miatt állok még a lábamon, ugyanis olyan beleéléssel masszírozgatja azt a pontom, hogy elvesztem az eszem, képtelen vagyok tisztán gondolkodni, hát még a világot látni, ami így is teljes sötétség számomra. Mindeközben szabad kezével férfiasságom kényezteti hátulról előrenyúlva, s érzem, amint az orgazmus első hullámai végigsöpörnek testemen, mire ő gyorsabban mozgatja kezét rajtam, én pedig vállára hajtom fejem. Az érzésre koncentrálok, hogy elérjem a beteljesülést, a fényt az alagút végén, ő pedig rátesz egy lapáttal, ahogy nyakamon szívogatja meg erősebben bőröm, s ez fáj, most mégis löketet ad.

Hangosan nyögök fel, ahogy érzem, hogy egy hajszál választ el az orgazmustól, mikor kihúzza belőlem ujjait, s férfiasságom is elengedi. Előváladékom így is kibuggyan makkomból, mire elégedetlenül s türelmetlenül nyüszítek fel.

-           Kérlek – nyöszörgöm, mire hallom, hogy babrál valamit magán, így gondolom, hogy nadrágjával kezd valamit, viszont nem hallom, hogy lehúzná.

-           Mit szeretnél? – hajol fülemhez, miközben hátulról ölel magához, így összesimulva testemmel, s fenekem két partjánál meg is érzem férfiasságát, viszont nadrágját is érzékelem, amit nem húzott le. – Mondd csak, mit tegyek?

-           Téged – suttogom elhalóan, fenekem hozzá dörgölve, ezzel belőle is kiváltva egy morranást.

-           Hogy mondod?

-           Téged akarlak… uram – nyelek nagyot, ugyanis nem szoktam még hozzá a megszólításhoz, főleg, hogy még fiatalabb is nálam, arca pedig gyermekies – habár azt most nem látom.

-           Ügyes… okos – merül el lassan bennem -, és még szép is. Nem szégyelled magad? Másoktól elvetted a lehetőséget, hogy elsők lehessenek. Neked senki nem tudna ellenállni. – Szavai közben egyre szaporábban veszi a levegőt, én pedig szaggatottan nyögök fel. – Azt akarom, hogy az enyém legyél, Taehyung – simítja végig felsőtestem, majd egyik mellbimbóm ujjai közé veszi, így egy újabb érzés cikázik végig testemen. – Csak az enyém és senki másé.

-           Kérlek, mozogj! – ficánkolok az érzésektől, viszont nem mozdul egyelőre.

-           Mennyire tetszem neked, Taehyung, hm? – kérdezi fülcimpámba harapva. – Mondd el nekem! – Elpirulok kérésére, nem érzem úgy, hogy képes lennék rá, hogy kimondjam, hogy erre bármilyen választ adjak, viszont úgy tűnik, addig nem fog mozogni, amíg nem adok feleletet.

-           A jelenlegi álláspontot tekintve, szerinted mennyire? – hadakozom újból, mire elkuncogja magát.

-           Ó, Tae, ha te tudnád, mi vár rád, ha így fogsz ellenkezni.

-           Mert én mennyire tetszem? – lihegem a vágytól túlfűtve.

-           Visszakérdezel? – Azzal tövig merül bennem, mire szám tátva marad, úgy nyögök fel. – Szerinted? Ha megvettem egy kávézót – húzódik ki belőlem félig -, ha autót vettem – löki mélyen belém magát, mire hangosan nyögök fel -, ha szeretkeztem – húzódik ki ismét ugyanannyira -, ha képes voltam ennyit várni – löki ismét belém magát erőteljesen, mire fejem hátravetve nyögök -, többet, mint bárki másnál – ugyanaz a mozdulat -, akkor mennyire tetszhetsz nekem?

-           Nagyon? – nyögöm, miközben ismét mélyet lök, a fejem pedig előre bukik.

-           A legjobban – csókol nyakamba. – Páratlan vagy. Hosszú ideig magam mellett akarlak tudni. Jobban akarlak, mint eddig bárki mást. Veled nem tudnám megunni pár hét alatt. Téged akarlak minden porcikámmal.

-           Istenem! – nyögök fel, ugyanis ekkor újabbat lök, s eltalálja prosztatám, így fejem hátravetem.

-           Az akarom, hogy én is ugyanennyire tetszem neked – lök újabbat és újabbat, végül rááll egy bizonyos ritmusra, mire azt se tudom, hova kapaszkodjak. Legszívesebben szembefordulnék vele, magamhoz ölelném, nem engedném el, tépném a tincseit, nem kímélném, ott vezetném le a felgyülemlett vágyaim. Viszont most mögöttem van, ki vagyok kötve, mint valami céltábla, esetleg a kivégzésére váró elítélt, bár egyik sem igaz. Ki vagyok kötve, de csak azért, mert Jungkook ebben látja örömét, ettől izgul fel, ő így akarja, ilyen módon szeretne a magáénak. Tudok-e én ennek a vágyának eleget tenni?

-           Jungkook – nyögöm nevét, mikor eltalálja bennem újra prosztatám, s érzem, hogy közel a beteljesülés, hiszen már egyszer is így közel jártam hozzá.

Gyorsít a tempón, olyan gyakorlottan löki csípőjét, amit bárki megirigyelne, én pedig jelen pillanatban bármit engednék neki. Ha úgy tartja kedve, kössön bárhova, fenekeljen el, használjon rajtam bármit, csak elégítsen ki végre. Hagyjon elélvezni, ne húzódjon ki az utolsó pillanatban. Őt akarom érezni magamban, mikor elér az orgazmus.

Ajkam harapdálom, miközben hátravetem vejem, egyenesen vállára döntve. Minden egyes lökése, a mennyei érzés, mely átjárja porcikáim, olyan jó érzéssel tölt el, hogy akaratlanul is olyan erővel harapok ajkamba, hogy kissé fel is sértem. Mindeközben érzem, ahogy ő sokkal durvábban mozog, csak nyakamra is rácuppan, majd nem kímélve szívja meg bőröm, mintha büntetni akarna, de nem bírom felfogni miért, helyette csak élvezem.

-           Ah, Jungkook, igen! – nyögöm elvesztve fejem, mikor elér a beteljesülés, s az orgazmus úgy söpör át testemen, mint a villám, rendesen belebizsergek, olyan forróság önt el, ami már igazán hiányzott az életemből.

A fiatalabb nem áll meg tovább mozog bennem, én pedig nem bírom tartani magam. Izmaim elernyednek, s a lánc és Jungkook tart meg karjaival, melyekkel magához ölel, miközben megáll a mozgással. Gondolom, érzi, hogy elfáradtam, így lassan kihúzódik belőlem, majd leguggolva kiszabadítja lábaim a fogságukból, így legalább azokat tudom mozgatni kényelmesen, amit meg is teszek, úgy körözgetek bokámmal. Végül velem szemben érzem, hogy megáll a másik, s így szabadítja ki előbb bal karom, s hallhatóan félre is dobja az eszközt, viszont én alig bírom tartani már magam, így ő siet másik csuklóm kioldozásával is, amit amint megtesz, én már borulok is előre, viszont ő könnyedén kap el, s míg egyik kezével tart, másikkal leveszi rólam a szemfedőt. Lassan pislogva nyitom ki szemeim, így látom, hogy hol is vagyunk a szobában pontosan. Hát persze, hogy ahhoz a kis oszlopos részhez kötött ki.

-           Tae – búgja fülembe. – Én még nem elégültem ki.

Szemeim tágra nyílnak, ahogy elég erőt veszek magamon és elhúzódom tőle, viszont ő vállaimra fogva nyom le, így térdre kényszerítve.

-           Szopj le – adja ki az újabb parancsot, én meg kissé kábultan az iménti orgazmustól nézek le lüktető vágyára, s sejtem, hogy neki sem kellhet már sok.

Minden erőm összeszedve, félretéve a fáradságot veszem kezembe, s legbelül élvezem, hogy végre hozzáérhetek. Huncut mosollyal nézek fel rá, mire megrándul szemöldöke, én pedig számba véve megpróbálom egyszerre bevenni egész vágyát, ami képtelenség, amekkora, de én megpróbálkozom vele, hogy minél többet magamba tudhassak, míg nem végül torkom vonalánál megérzem, s lehunyom szemeim, odafigyelve, koncentrálva, hogy minél jobban kielégíthessem. Hangosan mordul fel az érzésre, amit okozok neki, így megszívva engedem ki számból, majd makkját veszem kezelésbe, csak ott veszem ajkaim közé, így nyelvemmel elszórakozom nyílásánál, próbálva beledugdosni, ő pedig hajamba kap, erősen húzza tincseim, jobban magára húzva. Felmordulok türelmetlensége láttán, ettől viszont felnyög. Legszívesebben elégedetten vigyorognék, de vele a számban ez nem megy.

-           Gyorsabban – szól rám, így én sem tökölök tovább, úgy mozgatom fejem, hogy az jó legyen neki, s kezével ő is szabályozza, mikor mennyire vegyem mélyre, habár ő legszívesebben mindig tövig merülne számban, de megfulladni még nem szeretnék. – Tae… - nevem hallatára jobban rákapcsolok, nyelvemmel úgy körözgetek, hogy a legjobb legyen számára, majd sokkal erősebben szívom meg, mint eddig, s úgy tűnik, ez a vég számára. Egyenesen számba élvez egy hangos nyögés kíséretében, fejét hátravetve, én pedig készségesen nyelem le mind, majd mikor kiengedem számból, felnézve rá, pajzán mosollyal nyalom körbe szám, letisztogatva élvezetét magamról. – Hogy te milyen mocskos vagy! – nézi végig meglepetten pislogva, én viszont önelégülten vigyorgok.

Segít felállni, majd nadrágját visszaigazítja, csak aztán lép el mellettem, hogy az én félrerúgott alsóimat visszaadja nekem azzal, hogy öltözzek fel. Gyorsan magamra kapkodom a bokszert, majd a nadrágot is, már csak mindkettőnkről a felsőnk hiányzik, ami a szoba másik-másik végében van. Én a szoba elejébe megyek, hogy felvegyem a sajátom, míg ő a szekrényekhez lépve kapja magára, amit ott hagyott.

-           Már vártam, hogy ilyen jól indulhasson egy reggelem… veled – lép elém, majd újabb csókba invitál, amit én készségesen viszonzok. – Még mindig úgy gondolod, hogy elég az a két hét?

-           Ezt nem egy alkalom után fogom eldönteni – nézek rá ártatlanul. – Két hetet beszéltünk. Majd a legvégén megadom a választ. Lehet, hogy a kezedbe nyomom a szerződést aláírva… de lehet, hogy nem.

-           Szándékosan csinálsz ki? – húz magához derekamnál fogva birtoklón, mire huncut mosolyra húzódnak ajkaim. – Szóval szeretsz játszadozni?

-           Meglehet – harapok újból ajkamba, de nem zavartatom magam.

-           Úgy tűnik, neked nem használt, hogy a nyakad harapdáltam erősen – rázza fejét helytelenítően. – Ugye tudod, hogy azért kaptad, mert harapdáltad a szád?

-           Azt hiszem, igen – kuncogom. – Mert most mit fogsz tenni?

-           Ez kellemetlen lesz az előbbi után, de… elfenekellek – mosolyodik el ő is, én pedig izgatottan veszem szaporábban a levegőt.

[12/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Namjoon          

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Na, új rész, új belátás, új élmények. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! <3

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

 

Másnap mindenről első kézben értesítem Hoseokot. Jungkookkal megbeszéltünk mindent, együtt vagyunk, habár azt a kis apróságot elfelejtem megemlíteni, hogy ez egy próbaidő a szerződés érvényesítése előtt. Így neki is és nekem is jó, hiszen ő megkaphat egy kis időre olyan formában, ahogyan azt ő szeretné, és én is kipróbálhatom, milyen lenne vele együtt, talán csillapodnának a vágyaim is irányába, erősödni nem erősödhetnek. Ha úgysem fog tetszeni, ami művel, akkor lelépek, egyszerűen csak ennyit kell tennem, habár a két hetet megígértem neki, azt be kellene tartanom. Mindenesetre, ha a szabályok szerint játszunk, és véletlenül hamarabb meggondolnám magam, akkor ott van a biztonsági szó, amivel leállíthatom.

            Nem szívesen ismerem be, de majd kiugrom a bőrömből örömömben. Egész áldott nap a munkában fel vagyok pörögve, szinte csak úgy repülök egyik asztaltól a másikhoz, hogy széles, őszinte mosollyal az arcomon szolgáljam ki a vendégeket. Még pihenni sincsen kedvem, tele vagyok energiával, amit muszáj kiadnom magamból, így a többiek válláról is leveszek egy kis terhet, ugyanis így nekik több idejük marad a lazsálásra. Erre szoktunk mind áhítozni, de ezúttal szó nélkül vállalok el mindent, ami Hoseoknak szúr leginkább szemet, a többiek nem verik nagydobra. Folyton azzal piszkál, hogy szerelmes vagyok, pedig erről szó sincs, mindössze izgatottnak és kíváncsinak mondanám magam. A kettő egyáltalán nem ugyanaz. Egyébként sem lehetek szerelmes egy olyasvalakibe, akit nem is ismerek.

            A nap pillanatok alatt elmegy, s szinte kiperdülök az kávézó ajtaján, majd szívem a torkomban dobog, ahogy szemeim is felcsillannak. Az utcában parkol egy nagy fekete autó, és az anyósülés felőli oldalnál áll egy számomra idegen férfi, aki elegánsba vágta magát, viszont amint észrevesz engem, hivatalosnak tűnik, biccent egyet. Meg is indulok felé, hiszen ebből sikerül leszűrnöm, hogy ő az, aki rám vár.

            Igen, tegnap este Jungkookkal arra jutottunk, hogy vasárnap este kezdek. Végül a három nap és két éjszakában maradtunk, habár most még ez annyira nem fog összejönni, mivel reggel nem voltam nála, de kedd este hazatérek, hogy szerda reggelre kényelmesen elkészüljek. Akkor megyek legközelebb dolgozni, ugyanis ezt is sikeresen elintézte nekem, hogy a hét első két napján ne legyek beírva, de ki is mondana neki ellent? Ő a főnököm főnöke, a nagyfejes, akinek minden szava szent.

            -          Mr… - szólítanám meg a sofőröm, aki ajtót nyit nekem, majd látva tudatlanságom haloványan elmosolyodik.

            -          Kim – ad választ. – Kim Namjoon vagyok.

            -          Egyenesen oda megyünk? – kérdezem, amint beszállok a kocsiba.

            -          Természetesen, Mr Kim – szólít meg tiszteletteljesen, amitől kényelmetlenül érzem magam, de már az ajtó záródik és nincs időm rászólni, hogy ne hívjon így.

            Megkerüli az autót és a vezetőülés felőli oldalt ő is beszáll, majd beindítva az autót már útnak is indulunk.

            Izgatott vagyok, olyannyira, hogy azt szavakba sem lehet önteni. Ezúttal önszántamból megyek el hozzá, Jeon Jungkookhoz, aki két évvel fiatalabb nálam, mégis többre vitte már az életben, mint én, mivel aranykanállal a szájában született. Mindenesetre nagyon karizmatikus személyiség, akinek szerintem kevesen vannak, akik ellen tudnának állni. Elmondása alapján, így is én voltam az, aki a leginkább kitartott és nem omlott a karjai közé azonnal, ami büszkeséggel tölt el. Habár már én is éppen úton vagyok hozzá teljesen önszántamból, azért akkor is sokáig kitartottam. Már mihez képest.

            Az út egészen hosszú ideig elnyúl, el is álmosodom, de tartom magam, nem szívesen alszom el egy idegen mellett, na meg egyébként is vendégségbe megyek, és nem szeretnék úgy mutatkozni, hogy éppen alszom, mikor megérkezem… már megint.

            Reggel már összepakoltam néhány fontosabb holmit, amit magammal kell hoznom, hogy ne Jungkookot nyaggassam vele, hogy nincsen nálam. Tudom, biztosan orvosolni tudna minden problémát, de nincs rá szükségem. Nem szeretnék tőle függni attól függetlenül, hogy milyen kapcsolatban is vagyunk. Tudom jól, hogy szeret ajándékokkal ellepni, hát akkor tegye is, de ne olyannal, mint egy fogkefe, amit elfelejtenék magammal hozni. A biztonság kedvéért pizsamát és alsókat is hoztam magammal váltóruhával együtt, amire úgy érzem, nem valószínű, hogy szükségem lesz, de jobb, ha van.

            Az út túl sokáig tart, már az izgalmam is csillapodik, sőt, már le is lankad, hiszen úgy érzem, soha nem érünk oda. Mintha csak mennénk folyamatosan, de, hogy hol az út vége, arról fogalmam sincs. Küszködnöm kell azzal, hogy ne nyomjon el az álom, de szerintem érkezéskor be fogok zuhanni az első puha garnitúrába, amit meglátok, hogy aludjak. Múltkor nem tudtam felmérni, mennyire is lakik messze, hogy hol lehet az a hatalmas birtok, hiszen aludtam, viszont ez magyarázatot ad pár kérdésre. Jungkook a városban tartózkodott szombat éjjel, mikor felhívott, sőt, egyenesen a közelemben lehetett. Bizonyára találkozni akart volna velem, de nem vettem fel, így ő egyenest a lakásomhoz fordult. Milyen kis furfangos!

            Egy kisebb utcába fordulunk meg, ott haladunk néhány métert, majd hatalmas kerítéskapu választ el minket attól, hogy tovább mehessünk. Szemeim kíváncsian csillannak fel, ahogy előre dőlve lesek ki az ablakon, alaposan megnézve magamnak a helyet. Múltkor Jungkooknak erről kellett hazahoznia, de én nem emlékszem arra, hogy egy ilyen kapu állta volna az utunkat. Lehet, hogy már előre kinyittatta, az ő társaságában meg ismét más volt, főleg nap közben, az idő múlása. Akkor sokkal gyorsabbnak tűnt, most viszont, mintha éveket utaztam volna.

            A kapu lassan kinyílik, Namjoon pedig magabiztosan vezet bentebb. Még jó, hogy az ülésből nem esek ki, úgy nézek kifele hol oldalról, hol elölről, viszont a sötétben semmit sem látok. Nappal lehet, ismerősebb lesz a környék, hiszen egyszer már csak végigmentem rajta, csak éppenséggel a figyelmemet elvonta a mellettem ülő istenség. A fejem tele volt azzal az ostoba szerződésével, nem igazán figyeltem oda, merre megyünk.

            Egy hosszabb úton megyünk végig, majd meglátok egy nagyobb házat balra, viszont nem állunk meg. Tovább haladunk, majd nem is olyan sokkal később egy újabb ház a jobb oldalon. Egy elágazáshoz érünk, ahol azt se tudom, hova kapjam a fejem, hiszen mind a két irányba látok épületeket, de nem tudom, mire vannak. Biztosan nem lakják mindet, ráadásul ez egy birtok, lehet, hogy vannak kifejezetten a munkához is építtetve, de ehhez nem konyítok túl sokat. Sajnos én nem ilyen környezetben nevelkedtem.

            Balra fordulunk, majd haladunk egy keveset, végül egy jobbra nyíló útra térünk le, s ott megyünk még egy keveset, de már látom, hogy arra már csak egyetlen ház áll. Ház? Inkább mondanám egy mini palotának, mintsem háznak. Jó, hogy nem már egy kastélyban él, sőt, egyszerűbb lenne, ha megvenne magának Dubajban az egyik épített városról házat. Oda úgyis pont az ilyen pénzeszsákok valók, mint ő. Ja, várjunk, lehet, elszóltam magam és már van neki ott is. Nem is ismerem, viszont most itt leszek kedd estig. Meg kell próbálnom többet megtudni róla, egy nap úgyis a randié, az pedig az ismerkedésről szól.

            Leparkolunk a ház mellett az annak kijelölt helyen, majd fogva a táskámat már szállok is ki, megelőzve a sofőrt, ugyanis az izgalmam újból feltör. Megérkeztünk!

            Innen már ismerős a terep annyira, hogy a házat legalább felismertem, amelyikben múltkor voltam. Szóval ez csak az övé volna? Nem túl meglepő, biztosan milliókat kaszál, abból meg elég könnyű eltartani. Szó szerint zsebből kifizeti a számlákat. Milyen jó lenne, ha az én életem is ilyen gördülékenyen menne, bár annyira nem bánom, mert örülök, hogy úgy nőttem fel, ahogy.

            -          Jöjjön utánam – indul Namjoon a bejárati ajtóhoz, s ezt a lehetőséget el is csípem, hogy szóljak érte, ne magázzon.

            -          Kérem, nyugodtan tegezzen, nem lehet annyira idős, hogy így viszonyuljunk egymáshoz – mosolygok már megszokásból, mire nyitja az ajtót, és mikor kitárja előttem, rám néz.

            -          Harminc vagyok, de nekem így kényelmesebb. Már hozzá vagyok szokva, hogyan beszéljek a vendégekkel. – Gondolataimban azonnal az előző nyolc alávetett képe jelenik meg, mire kisebb fintorba húzódnak arcizmaim. A vendégek alatt biztosan őket érti, hiszen ki más furikázta volna őket, ha nem ő? Ez így belegondolva semmiben sem másabb, mintha én is csak egy lennék közülük, én pedig világosan kijelentettem, hogy nem akarok beállni a sorba kilencedikként. – Fáradjon beljebb, Mr Kim.

            -          Taehyung – javítom ki. – Akkor legalább ennyiben egyezzünk meg. A Mr Kim elég távolságtartó. – Bólint megértésének jeléül, amit sikerként könyvelek el. Legalább ennyiben is előrébb járok.

            Egy rövidebb folyosón megyünk végig, miután levesszük a cipőnket, majd végül egy nagyobb nappaliszerűségben találjuk magunkat. Múltkor csak átsétáltam itt, nem álltunk meg nézelődni, hiszen haza akartam menni, viszont most alaposabban szemügyre veszek mindent. Minden a bézs árnyalataiban pompázik, sötétebb, cseresznyefa bútorokkal. Balra plafontól padlóig tartó, tiszta ablak, amelynek simán nekimennék, ha nem tudnám, hogy az ott van. A kanapék bőrből vannak, azok is sötétebb színűek a szekrényekhez és dohányzóasztalhoz hasonlóan. A mennyezetről csillár lóg, amiről szintén sugárzik, mennyire előkelő helyen tartózkodom. Az egész helyet egyetlen szóval lehet leírni: gyönyörű.

            -          Mr Jeon hamarosan érkezik – adja tudtomra Nam, mire csak bólintok. – Nyugodtan helyezze magát kényelembe. – Teszem, amit tanácsol, s a hosszú kanapén foglalok helyet, ledobva rá magam mellé táskámat, melybe a cuccaimat hoztam.

            -          Hány éve dolgozik itt? – fordulok felé, s figyelemmel követem, ahogy az ülőgarnitúra végében megáll, s ugyanolyan merev testtartással néz le rám, mint előtte. Nem értem, itt miért nem engedheti el magát legalább egy kicsit.

            -          Már amióta elvégeztem az iskolát, hat éve.

            -          Az nagyon hosszú idő – hümmögök. – Szeret itt dolgozni? Jó az ellátás? Nem túl stresszes? Nem várnak el túl sokat?

            -          Csak Mr Jeonnak dolgozom, az ő szava az, ami számomra ér valamit – magyarázza. – Már hozzászoktam, és igen, szeretek nála dolgozni, nincs panaszra okom.

            -          Gondolom, jól meg van fizetve – dőlök hátra elkényelmesedve, s egyik karom a háttámlára teszem, úgy fordulva jobban hozzá.

            Kérdésemre nem válaszol, így gondolom, kényes témát érintek. Persze, hogy jól van fizetve, én idióta! Egy vállalatörökösnél hogy ne keresne jól?

            -          Elnézést, nem akartam…

            -          Semmi baj, Taehyung – vágja rá nagyjából kifejezéstelenül, de azért észreveszek egy halovány mosolyt szája sarkában. – Úgy látom, kíváncsi természet.

            -          Érdekelnek az új dolgok, nem vetem meg őket. – A szavak, amint elhagyják a szám, úgy szívnám is vissza őket. Namjoon valószínűleg tudja, mi folyik itt, különben nem furikázná az alávetetteket.

            Ajkamba harapok, s színpadiasan homlokon csapom magam, majd lehajtom fejem szégyenemben. Ez most tökéletesen úgy hangzott, mintha azt közölném vele, igen, nyitott vagyok a Jungkook féle új dolgokra is, mint a bdsm. Nem egészen erre gondoltam, mikor a szavak elhangzottak.

            -          Nam – hallom meg valahonnan mögülem azt az ismerős hangot, a szívem pedig nagyot dobban, s érzem, amint a vér az arcomba fut, felpezsdítve bőröm.

            A szólított mélyen meghajol, majd szó nélkül távozik a helyiségből, én meg felkapom a fejem, végignézem, amint távozik, s csak utána fordulok meg ültömben, hogy lássam főnökömet. Ő is követi sofőrjét, amíg az el nem tűnik a látókörből, majd felém fordul, és tekintete azonnal ellágyul. Hihetetlen, milyen gyorsan képes változtatni a tartásán. Vállait leengedi, ajkai mosolyra húzódnak, majd úgy indul meg felém határozott léptekkel. Nem bírom ki, hogy ne mérjem végig. Mezítláb van, egy laza fehér pólóban, egy fekete melegítőnadrággal, a haja sincsen belőve, pont eléggé kis borzos ahhoz, hogy emberinek tűnjön tőle, s nekem így sokkal jobban tetszik.

            Leül mellém, bal lábát felhúzza, s úgy fordul teljesen felém. Végigméri alakom, majd mintha megkönnyebbült lenne, úgy hunyja le szemeit egy másodperc erejéig, s csak aztán néz újból vissza enyéimbe.

            -          Örülök, hogy itt vagy – simít végig jobb kezével arcomon. Ehhez az érzéshez még hozzá kell szoknom. Túl nagy hatással van rám minden érintése. – Már attól tartottam, hogy meggondolod magad.

            -          Már miért tennék így? – húzom fel kérdőn szemöldököm.

            -          Elég kiszámíthatatlan vagy.

            -          Megígértem, nem? Egyébként is az én ötletem volt – sütöm le szemeim.

            -          Remélem, hogy a két hét után nem változik meg a véleményed és aláírod a szerződést. Nagyon örülnék, ha belemennél. Hihetetlenül boldoggá tennél vele – fog államra, hogy így elérje, szemeibe nézzek.

            -          Ez csak próbaidő – sóhajtom. – Neked két hét nem elég, ha azután mégis nemet mondok?

            -          Általában a négy hónapot tartom ideálisnak, de legalább két hónap. A maximum az fél év lenne, de annyi ideig még egyhuzamban senki nem maradt. A legtöbb öt hónapos volt, de ráuntam – ránt vállat, mire megrándulnak arcizmaim.

            -          Ó, tök jó lesz megvárni, hogy rám is rám unj! – mosolygom kényszeredetten, mire tágra nyílnak szemei. – Már megmondtam, hogy nem szeretnék beállni a sorba, de kipróbálom, mit is szeretnél, hogy mit látsz magadnak jónak. Kíváncsi vagyok.

            -          Nem hinném, hogy egyhamar rád tudnék unni – mosolyodik el szélesen, mire érzem, hogy haloványan elpirulok. – Viszont túl hosszú ideig sem lennék senkivel. Az már olyan, mintha tényleg együtt lennék az illetővel, az meg nem az én műfajom, mert…

            -          Mert nem szereted a partnereid lelkét ápolgatni – forgatom szemeim. – Tudom, már mondtad – nézek újból szemeibe, viszont egy pillanat alatt rökönyödöm meg, ahogy tekintetéből olyasmi sugárzik, amit csak akkor látni, ha valami komolyabbat tervez. Azt hiszem, már láttam ezt a pillantását párszor, de nem ugrik be, hol és miért.

            -          Forgattad a szemed – ad választ ki nem mondott kérdésemre. Szavaitól ledermedek és jobbra, balra nézek, nem tudván mit mondani. – Tudod, hogy ez mit jelent? –húzza fel fél szemöldökét.

            -          Beindulsz tőle? – adom meg azt a választ, amire nem számít, de végül is ez az igazság, s ezzel sikerül elérnem, hogy jókedvűen nevessen fel. – Tudod, még csak most érkeztem, nem lehetne, hogy ezt átugorjuk? – harapnék ajkamba, viszont út közben ebben is megállok, s látom, hogy milyen csillogó szemekkel követi figyelemmel, mire készülök, viszont időben visszafogom magam. A fene egye meg, hogy izgalmamban folyton harapdálnám!

            -          Te csak így átugranál mindent? Ez nem így megy, Taehyung – rázza fejét, de azért mosolyog. – Most az egyetlen egyszer elnézem neked, de csak azért, mert ilyen édesen tartottad vissza magad, na meg éppen csak megérkeztél. Előbb szeretnék neked mutatni valamit.

            -          Mutatni? – döntöm oldalra kíváncsian fejem, s legbelül örömtáncot lejtek, hogy sikerül megúsznom a fenekelést. Szép lenne, ha már rögtön ezzel kezdődne a kapcsolatunk! – Valami ijesztőt? Mert akkor nem szeretném látni.

            -          Nem tartok semmi félelmeteset a házban – rázza fejét mosolyogva, majd feláll és kezét nyújtja felém, hogy felsegítsen. – Gyere velem!

            Elfogadom a segítő kezet, viszont nem engedi el akkor sem, mikor már felállok, helyette összekulcsolja ujjainkat, amitől zavarban érzem magam, hiszen nem vagyunk együtt, mármint nem úgy, mint a normális párok. Ennek ellenére nem húzódom el, követem minden lépését, amely kivezet a nappaliból, s otthagyom a táskámat is. Senki sem fogja ellopni innen.

            A folyosóra kiérve egy lépcső vezet felfelé, amit múltkor is láttam már, de nem mentünk oda. Most egyenesen az ismeretlen felé hajtunk, habár ez az elkövetkező két nap úgy érzem, erről fog szólni. Folyamatosan új dolgokkal fogok megismerkedni, az egyetlen, amiben otthon érezhetem majd magam az a randizás lesz, amit én szabok meg a többi nappal ellentétben. Azt még nem sikerült kitalálnunk, hogy ez melyik napra is essen, de nekem édes mindegy, hogy holnap vagy utána legyen. A lényeg úgyis mindig ugyanaz. Igazából most még ötletem sincsen, mit lehetne majd csinálni, de addig kitalálom. Valami olyan hely kell, ahol jobban meg tudjuk ismerni egymást, ahol tudunk beszélgetni, habár lehet, nem mondana túl sok mindent. Olyan helyzetet kell összehoznom, hogy valamennyire is, de megnyíljon nekem, hogy láthassam azt az arcát, amit nem szívesen mutat meg másoknak. Szeretném boldognak látni magam mellett, hogy én képes vagyok rá, több színt is vigyek az életébe, mint eddig bárki.

            Még egy emelettel fentebb megyünk, ugyanis a ház háromemeletes, habár nem értem, mi szüksége ekkorára, ha úgyis egyedül él benne. Ilyen az, ha valaki gazdag és nem tud mit kezdeni a pénzével. Bárcsak tudnom, milyen érzés!

            Egy ajtó előtt megállunk, ekkor elengedi a kezem, majd a nadrágja zsebébe nyúlva elővesz egy kulcsot. Kíváncsian nézek hol rá, hol a kis fémre, mikor mély levegőt vesz.

            -          Ez a szoba az én kincsem – néz mélyen szemeimbe. – Ez a titkaim őrzője, ahová ez a kulcs vezet – tartja fel az említett eszközt. – Én csak úgy hívom, hogy a játszószobám.

            -          Kreatív – horkantok fel, majd látva komoly tekintetét, megemberelem magam. – Miért épp játszószoba, ha ez a titkaid őrzője? Akkor már miért nem titokszoba? Titkos szoba! Az őrzőszoba! Vagy esetleg…

            -          Nem ilyesmi – szakít félbe. – Tessék – nyújtja felém a kulcsot, majd megfogva csuklóm, magához húzza kezem és belenyomja a kis tárgyat, mire kérdőn pislogok rá. – Nézd meg te magad. Menj be, jobbra lesz a villanykapcsoló.

            Nagyokat pislogva meredek rá, majd látván, hogy úgysem fog változtatni döntésén, az ajtó felé fordulok, hogy kinyithassam. Nem értem, miért kerít ennek ekkora feneket, de ha számára ennyire fontos az, ami a szobán belül van, akkor egye fene! Bemegyek, szétnézek, remélem, örülni fog neki, hogy láthatom a kis titkait, de nem hinném, hogy akkora nagydolog, amit ekkora dobra kell verni.

            A kulcsot bedugom a zárba, majd elfordítom, így az ajtó nyílik is, viszont ekkor megállok és visszafordulok a másikhoz, aki izgatottságtól csillogó szemekkel néz enyéimbe. Ekkor már elég erőt veszek magamon, hogy benézzek, amit meg is teszek. Az ajtót nagyra nyitom, majd a beszűrődő fény hatására látom is a jobb oldalon elhelyezkedő kapcsolót. Felkapcsolom a világítást, így a szemeim elé tárul a szoba tartalma, mire először csak nagyokat pislogva, szemöldököm ráncolva nézek körbe. Az első, ami szemet szúr, az a vörös szín. A falak, a szemben lévő falnál a nagy, baldachinos franciaágy, a kanapé baloldalon, a szőnyeg, s még a plafon is. Ablakok nincsenek, az egész szobának van egy érdekes kisugárzása, ami magával ragadja a belépő személyeket. Maguk a színek, s a világítás is olyan, hogy a helyiség pont olyan, ahol kedvem támadna…

            Szemeim tágra nyílnak, s ellépek az ajtótól, benne hagyva a kulcsot, majd hallom, amint az záródik is mögöttem, de nem nézek hátra. Szám tátva marad a meglepettségtől, ahogy a baloldali vörös bőrkanapé mellett fel vannak akasztva egymás felé pálcák, amellett pedig egy másik rúdról más fajta eszközök lógnak. Nem vagyok éretlen, utánuk is néztem ezeknek, de nem volt még alkalmam személyesen látni őket, esetleg érinteni, felmérni alaposan, hogy milyenek is valójában. Lehet, hogy nem is vagyok annyira kíváncsi rá, mikre nem jók, főleg nem arra, hogy kiken használhatta, hogy ki az, aki ezt élvezi.

Megrémülök. Elfog az az érzés, hogy én ezt nem akarom, el akarok menekülni minél messzebbre, hogy soha ne találhasson rám Jungkook. Ezekkel akar fenyíteni? Ő ebben tényleg örömét leli? Mikor még papíron láttam mindezt, nem tűnt ennyire vészesnek.

Hátrálok két lépést, mire visszajutok a másik mellé, aki továbbra is kíváncsian néz rám. Többször is körbenézek a szobában, ami hangulatos, valóban tökéletes az együttléthez, viszont már a fenyítőeszközök láttán irtózom az egésztől.

-          Uram atyám! Ez élőben sokkal rosszabb, mint képzeltem! – csúszik ki számon, mire meghökkenve néz rám. – Nem gondoltam, hogy külön szobád van erre. – Azzal fordulnék is ki, viszont ő könnyedén tart vissza azzal, hogy karját kinyújtva derekamra fog, majd visszahúz.

-          Két hét próbaidőt beszéltünk – próbál visszatartani.

-          Visszaszívom – vágom rá gondolkodás nélkül.

-          Megígérted! Úgy kell venni, mintha aláírtad volna!

-          És ha már most azt mondom, hogy vörös? – nézek kétségbeesetten, az utolsó reményem felhasználva, ugyanis én erre nem érzem alkalmasnak magam. Jungkookot akarom, nem ezt a fájdalmat.

-          Ó, Tae! – rázza fejét, majd közelebb lép hozzám, bemászva intimszférámba. – Nem hallottad még, hogy nem akarásnak nyögés a vége? – mosolyodik el perverzen, mibe belepirulok, így akár egybe is olvadhatnék a falakkal. – Úgyis élvezni fogod, meglátod.

-          És ha nem?

-          Csak azért állsz így hozzá, mert idegen számodra az egész, de hidd el, hogy ez a szoba inkább nyújt gyönyört, mintsem fájdalmat. Élveznéd. Olyat úgysem teszek, amit te ne akarnál.

Mély levegőt véve fordulok vissza a szobához. Elvégre is megígértem neki, a szavamat pedig csak nem szeghetem meg, különben mennyire bízna meg bennem? Még én se várhatnám el, hogy legyen velem teljesen őszinte, ha én is csak így ellentmondok a saját szavaimnak. Az ígéret szép szó… és nekem be kell tartanom. Be is akarom, nem arról van szó, csak így első ránézésre nem az én világom ez a helyiség. Azt hittem, hogy ezeket az eszközöket valahol dugiban tartja a hálószobájában, ahová senkit nem enged be, de ezek szerint megadja nekik a kellő hangulatot. Még komolyan képes volt külön szobát kialakítani ennek az őrült hobbijának? Ez beteges, de azért mozgatja a fantáziám. Szívesen hemperegnék vele abban a látszólag selyemtakarós ágyban. Milyen kényelmes lehet!

Bentebb megyek, ő pedig lassan követ, akárcsak az árnyékom. Tehát balra vannak a fenyítőeszközei, amiket mindenki számára láthatóvá tesz, aki csak ide belép, habár nem igen jönnek ide be szerintem. Kulcs van hozzá és még a harmadik emeleten is van, úgyhogy innen biztos nem jut le semmi.

Jobbra van két faoszlop állítva, aminek a tetején is fekszik egy rúd, majd néhány helyen bőrszíj látható, amikre minden bizonnyal akasztani kell valamit. Mögötte nem sokkal fiókos szekrények helyezkednek el, így azokhoz veszem az irányt, hogy jobban szemügyre vehessem. Az első fiókot ki is húzom, amivel szembekerülök, ahol kis fémeszközök vannak, én pedig értetlenül ráncolom szemöldököm. Nem vagyok éretlen, a fenébe is már, de ezt nem ismerem fel. Biztosan dugni kell valahova… fenékbe?

-          Azok fenékdugók. Rájuk nem mondtál nemet – néz át vállam felett.

Azzal a lendülettel tolom vissza a fiókot, ahogy kinyitottam, majd az alatta lévőbe lesek bele, ahol különböző csipeszek vannak, s ezekről már pontosan tudom, mire lehetnek valók.

-          Ezeket akartad kihúzni a listáról, de hidd el, hogy imádni fogod. – Hallani, ahogyan mosolyog beszéd közben, de nem nézek hátra. Leguggolok, hogy a következő fiókba is betekintést nyerhessek, ugyanis továbbra sem érzem úgy, hogy nekem abból hasznom származna. Szemeim tágra nyílnak, ahogy meglátom, mik vannak benne, s a nagy hévvel hangosan csapom vissza a helyére a fiókot.

-          Erre sem érzem, hogy szükségünk lenne – célzok az iménti vibrátorokra, amiket láttam, s fel is állok, miközben szembefordulok vele. – Még mindig nem értem, miért jó ez neked, főleg azt nem, hogy nekem.

-          Mert még nem próbáltad ki! – mutat rá a lényegre. – Hidd el, hogyha egyszer részed lesz benne, hogy ezeket használatba vegyem, akkor olyan magaslatokba foglak juttatni, ahol aligha járhatsz.

-          Azzal, hogy elversz? – ráncolom szemöldököm. – Érdekes, nem érzem úgy, hogy szükségem lenne rá, hogy bárki is kezet emeljen rám, esetleg azok közül – mutatok a szemközti oldalon lévő pálcákra és egyéb fenyítőkre – bármelyiket is a bőrömön érezzem csattanni.

-          Ugyan már, a fájdalom nem olyan, mint amilyenre gondolsz. Természetesen van olyan felállás is, de azt maximum akkor tenném, ha tényleg valami nagyon rosszat tennél. Nem vagyok szívtelen, csak úgy nem büntetek.

-          Nem, végül is csak azért vernél el, mert forgattam a szemem vagy éppen a számba haraptam, de igazad van. Ezek tök nagy dolgok, büntetni kell – fonom keresztbe karjaim mellkasom előtt, mire feszülten fújja ki a levegőt.

-          Az ilyenekért nem kapsz olyan büntetést, ami annyira fájna, hogy ne tudnád elviselni és rám kellene szólnod – rázza fejét.

-          Csak itt dugsz? – csúszik ki számon hadarva a kérdés, mire nagyokat pislog.

-          Nem – feleli őszintén. – A hálószobámban nem szoktam, mert az személyes hely, éppen ezért nem is alszom ott együtt másokkal. Amíg itt vagy, lesz egy szobád, ha szeretnéd, aludhatunk ott együtt, ha inkább az egyedüllétet preferálod, akkor nem vetem meg, teljesen nyugodtan mond meg. Én akkor megyek a saját hálómba.

-          Saját szobám lesz? – lepődök meg, mire ő csak határozottan bólint. – Ha azt mondom neked, hogy ne gyere be hozzám, akkor nem fogsz, mert az az én territóriumom?

-          Mondhatni, de azért ebben nem feltétlen gátolhatsz meg. Ha egyedül szeretnél aludni, vagy lenni, amíg én dolgozom, akkor ott nyugodtan ellehetsz, de persze a ház többi részében is járkálhatsz. Majd megmutatom neked azt is, hogy mit merre találsz. A földszinten van a konyha is egyébként egy étkezővel, nem is olyan messze a dolgozószobámtól.

-          Azt akarod mondani, hogy főzzek rád? - simítom állam, s résnyire szűkítem szemeim, ő pedig csak gyermekies mosollyal reagál.

-          Múltkor is nagyon finomat főztél. Nyugodtan próbálgass bármit, kíváncsian fogadok minden újdonságot, mert én nem vetem meg őket – húzza fel szemöldökét, mire szám tátva marad a meglepettségtől.

-          Te most komolyan… komolyan…

-          Most menjünk ki innen – kuncogja, majd újból összekulcsolja ujjainkat és kivezet a szobából, melyet be is zár, végül a kulcsot a zsebébe rejti. – Ma már sokat dolgoztál, gondolom fárasztó lehetett egy ilyen vasárnapon rohangálni a vendégek között. – Ó, ha tudná, hogy miatta milyen fitt voltam! – Későre jár, úgyhogy megmutatom a szobádat, a fürdőszobát és akár mehetsz is aludni, vagy éhes vagy?

-          Inkább aludnék, de a táskám…

-          Azt majd megkapod, nem hinném, hogy szükséged lesz rá – pislog nagyokat. – A szobádba már készíttettem elő mindent, amire szükséged lehet.

-          De én hoztam…

-          Újakat kapsz. – Azzal már húz is maga után, a folyosó végére, ahol egy fehér ajtó mögött lapul az én kis szobám, ahol szintén franciaágy van, s otthonosan be is van rendezve. Itt már ablak is van, de csak sötétség árad be, így nem látnék semmit a tájból, pedig biztosan szép. – Remélem, tetszik. Itt úgy alakítod a dolgokat, ahogyan akarod, elvégre is a tied lesz remélhetőleg hosszú ideig.

-          Mindenki itt lakott? – fordulok felé.

-          Igen – néz rám úgy, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.

-          És együtt is aludtál mindenkivel?

-          Nem, nem mindenki szerette. Volt, aki kifejezetten élvezte, hogy itt egyedül lehet a velem töltött idő után. Ide bármikor elvonulhatott, ha úgy érezte, viszont, ha én szóltam, jönnie kellett. Vannak bizonyos szabályok, tehát ha én akarok tőled valamit, akkor neked jönnöd kell. Lehet, hogy felhívlak majd, lehet, hogy személyesen közlöm veled, de ha szólok, akkor a játszószobában kell várnod.

-          Inkább a fájdalom vérvörös szobája – húzom el fintorogva szám.

Először megilletődve néz nagyra meresztett szemekkel, majd váratlanul tör ki belőle a nevetés. Még sosem hallott ilyen szép megnevezést, így jól szórakoztatom a hülyeségemmel, ennek viszont örülök. Megmutatja azt is, mit hol találok, majd a fürdőszobát is, ami közvetlen mellettem van, így nem kell messzire mennem. Ő nem ezt használja, úgyhogy nyugodtan elkényelmesedhetek, ott is berendezkedhetek. A fogkefét, fogkrémet már bekészíttette, így azzal sem kell törődnöm. Még jó, hogy hoztam magammal, végül is, csak őt akartam ezektől az apróságoktól megóvni.

A randi napot is egyeztetjük, s végül a keddben maradunk, hogy előbb én szokjak az ő igényeihez, s csak aztán, ha én tudom teljesíteni az ő kérését és nem lázadozom állandóan, akkor mehetünk máshova.

-          Akkor… ismerkedj a hellyel – mosolyodik el, mikor megállunk az ajtóban. Válaszként csak bólintok. – Már alig várom a holnapot!

-          Hát még én! – forgatom szemeim, majd már magamtól kapcsolok, hogy mit csinálok és ijedten is nézek vissza rá, az elsötétült szemeibe. – Mármint, kérlek, még ne!

-          Még, még, még… mindig csak még – rázza fejét, de közben mosolyog. – Ebben is kivételt képezel a többiektől. Nekik nem engedtem ilyet.

-          Mindjárt megtisztelve érzem magam – mosolygom, majd következőleg már két keze közé fogja arcomat, s úgy húz magához egy éjszakai búcsúcsókra. Legalábbis annak indul, viszont közben jelentősen megváltozik légzésünk, sokkal szaporábban vesszük a levegőt, s ő is sokkal vadabbul csókol, mint előtte. Ajkam harapdálja, szívogatja, majd váratlanul tol el magától, s mindketten zihálva nézünk a másik szemébe.

-          Jó éjszakát! – mosolyodik el, majd már fordul is, hogy elhagyja a folyosót.