[54/?] A vámpírok legnagyobbja - Szükségem van rád [+18]

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Szükségem van rád

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Jimin, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Húh… hát eléggé megszenvedtem ezzel a résszel. Nem egészen ilyenre terveztem, de menet közben folyton változtattam a dolgokon, így ez sült ki belőle. Remélem, tetszeni fog! Jó olvasást hozzá! ^^

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jimin POV

Taehyung az éjszaka hamar elalszik, viszont mi Jungkookkal nem vagyunk egy cseppet sem fáradtak. Felajánlom neki, hogy olvasson régi könyveket, hagyatékokat, amiket még az őseim hagytak maguk után, de nem kér belőlük. Úgy van vele, hogy hosszú út áll még előtte, hosszú évek, így egy cseppet sem foglalkoztatja a gondolat, hogy nekiálljon tanulni. Ezért persze le is szidom, hogy már így is egy éve, hogy nem tanult semmit, de erre gyerekes hisztibe kezd, hogy márpedig ő nem fog tanulni, örül, hogy nem kell. A gond az, hogy szükség van rá, hogy tanuljon, habár nem úgy, mint az iskolában. Végül kiderül, hogy a kínai írásjeleket nem is ismeri, így nem tudná elolvasni, ami csak később esik le nekem, hogy hát persze, ő nem tanult ilyet, ő még fiatal. Én élek már kétszáz éve, hogy még el tudom olvasni. Engem megtanítottak rá.

            Hajnalok hajnalán a konyhán kötünk ki, ahol kivételesen csak ketten tartózkodunk, hiába szokott itt lenni a szőke hajú vámpírnő, aki tud emberi étket is főzni, aminek nagy hasznát veszem így, hogy egyre többen tartózkodnak a kastélyban. Ez is egy jel arra, hogy a háború elkerülhetetlen, túl sokan tűntek már el a városokból.

            Jungkook kezébe adok egy kis zacskónyi vért, ami miatt lejöttünk, mivel szomjasnak vallotta magát. Azt hiszem, amennyi az idő, lassan Taehyungnak is összeüthetünk valami reggelit, ugyanis biztos vagyok benne, hogy szörnyen éhes lesz. Múlt éjszaka nem evett semmit vacsorára, így minden bizonnyal szüksége lesz valami laktatóra, habár nem tudom, hogyan is működik ez pontosan az embereknél. Mármint tudom, de soha nem tapasztaltam, és mivel vámpír vagyok, nem is fogom, de nem is bánom. Semmi szükségem az ilyesfajta gyengeségre, de azért tagadhatatlanul szeretem őket, mert vámpír létemre nekem nem meleg a testhőmérsékletem és élvezem, ahogy az emberek még jobban kimelegszenek, mikor valaki úgy ér hozzájuk. Tudom, hogy Taehyungot is át kell változtatnom, de egy kicsikét még szeretném élvezni, hogy ő nem olyan, mint mi.

            A pultra hajolva, megtámaszkodom könyökömön, hogy tenyeremben pihentessem állam, míg a másik oldaláról Jungkook tesz hasonlóképp, csak ő a kis zacskóból issza ki a vér minden egyes kis cseppjét. Jobban megnézve magamnak, újból feltör bennem az az érzés, hogy őt is szerettem volna még jó ideig halandóként, de a szükség hívott, kénytelen voltam átváltoztatni, különben a dolgok rosszabb irányba fordultak volna. Simán megtehetném, hogy szerzek valaki mást, esetleg az alagsorba lemegyek, hogy elcsábítsak valakit, ami elég könnyen menne, de szívem mélyén mégse vagyok rá képes. Olyan szinten vonzz magához ez a két fiú, hogy képtelen vagyok másra nézni.

            Ahogy támaszkodom a pulton, úgy esik pillantásom a túloldalon lévő ajkaira, mely sokkal sötétebben vöröslik a vértől, melyet issza. Tudat alatt dugom ki nyelvem számból, majd nedvesítem be ajkaim. Meg akarom ízlelni, amit iszik, de eszemben sincs elkérni a kis tasakot, sokkal inkább csókolnám le a kis édes szájáról.

            A gondolatra halovány mosoly kúszik arcomra, majd tovább vezetem pillantásom szemei felé, ahol szembetalálom magam vizslató tekintetével. Nem palástolom szándékaim, s az is tetszik, amilyen ártatlan szemekkel pislog rám, így jobb ötletem támad. Egy pillanat alatt szelem át a köztünk lévő távolságot, egy másodperc alatt ugorva át a pultot, hogy aztán mellette érhessek földet, ő pedig a meglepettségtől félrenyeli az éppen kortyolt vért. Nem veszi el szájától a zacskót, felém fordulva issza tovább annak tartalmát, de szemeit nem veszi le rólam, ahogyan én se róla.

            -          Finom? – kérdezem, de valójában egyáltalán nem az érdekel, hogy az-e.

            -          Ha tudnád, mennyire! – húzza el ajkaitól a zacskót, mire kihasználom az alkalmat, hogy ajkaira tapadjak, amit ő hagy nekem, de kezeiben továbbra is a kis tasakot szorongatja.

            Elveszem tőle a maradék vért, s óvatosan nekitámasztom valaminek a pulton, hogy ne boruljon ki belőle, ugyanis még terveim vannak vele. Való igaz, nem sok van már benne, de nekem bőven elég is lesz. A vér ízét kóstolgatom ajkain, majd nyelvemmel bejutva szájába ízlelem már nyálával keveredett ízét. Karjait nyakam köré fonja, ujjaival úgy birizgálja tarkómnál tincseim. Az elmúlt fél évben annyiszor támadtam már le váratlanul, hogy egészen hozzászokott, meg se próbál ellenkezni. Nem mintha, sokat érne vele, ha megpróbálna eltolni, de néha azért megjelenik benne a harciasság, hogy nehezebben legyen kapható, de természetesen minden alkalommal sikerül megnyernem magamnak.

            -          Finom – lehelem puha párnáira, miközben szaggatottan fújja ki a levegőt.

            -          Akkor igyál te is – nyögi ki, mire elmosolyodom.

            -          Rólad sokkal finomabb lehet. – Kijelentésemmel letaglózom, ugyanis ilyesmit még nem csináltam vele ezelőtt.

            Meglepetten nyílnak tágra szemei, de nem hagyom, hogy túl sokáig gondolkozzon. Túl csábító, ahogyan a nagy szemeivel néz rám, melyekből sugárzik, hogy tele van erővel, hiszen most ivott vért. Ajkai is pirosabban fénylenek, melyeket akár egész áldott nap képes lennék csókolni, de azért levegőhöz is kell jutnunk. Nem is olyan rossz ötlet, hogy egyszer egy egész napos program legyen a kényeztetése. Igazán élvezném, ahogy szenved alattam, de mivel vámpír, ezért bírná a strapát. Nem bántanám, sokkal inkább a mennyekbe varázsolnám. Olyan magaslatokban járna, amikben csak igazán ritkán lehet része, viszont az, hogy egy egész napomat az ő kényeztetésének szánjak, az igazi finomság. Imádom nézni, ahogy alattam vonaglik az élvezettől túlfűtötten.

            Újabb csókba invitálom, miközben megszabadítom felső ruházatától. Amint ezzel megvagyok, váratlanul kapok nyakára, erősen szívva meg hófehér bőrét, amit hangos nyögéssel fogad, s erősen mar vállaimba is, viszont nem hagyom, hogy sokáig hozzám érhessen. Könnyedén emelem a pultra, majd mellkasára helyezve tenyerem, döntöm el a lapon. Kiszolgáltatott helyzetét végigmérem, s tudat alatt nyalom körbe ajkaim.

            -          Ne mozdulj! – parancsolom.

            A megmaradt vérért nyúlva óvatosan csepegtetem mellkasára, végig a szegycsontján, egészen köldökéig, ahová többet cseppentek, talán kissé sokat is, így ha egy apróbb mozdulatot is mer tenni, biztosan lefolyik róla.

            -          Ha egy csepp is félremegy, büntetést kapsz – figyelmeztetem, mire látszik, hogy a levegőt is nehezebben veszi, nehogy véletlenül bekövetkezzen, amit mondtam.

            Óvatosan hajolok előre, hogy elérjem a számomra legtávolabbi pontot bőrén, ahová csepegtettem a finomságból, majd nyelvem kidugva számból nyalom le róla élvezettel. Hófehér bőrén a vörös folyadék csillog keveredve nyálammal, ahogy pedig felnézek arcára, megrebben alhasam. Az a tekintet, amint próbálja tartani magát, de nehezen megy neki. Tudom, hogy legszívesebben már szinte vonaglana az érintésem alatt, de tartania kell magát, különben nem leszek kegyes vele.

            Haloványan elmosolyodom, majd tovább folytatom kényeztetését. Szórakozásból hajolok mellbimbójához, hogy megszívogassam, ami elég kegyetlen húzás, hiszen azt kibírni megmozdulás nélkül… képtelenség.

            -          Jimin – nyögi nevem, amivel csak jobban feltüzel. Imádom hallani az ő szájából a nevem. Annyira pezsdítő! – Ne!

            Nem hallgatok rá. Erősen szívok rajta, mire éppen annyira remeg meg, hogy egy csepp útnak induljon oldalán, viszont mutatóujjammal megfékezem, hogy leérjen. Elhúzódom tőle, majd szemeibe nézve veszem számba ujjam, hogy lenyaljam róla a vért, amit elsötétült szemekkel követ figyelemmel. Helytelenítően rázom fejem, mire kétségbeesetten pislog rám.

            -          Maradj veszteg! Kár lenne ezért a kevéske vérért – húzom az agyát, de már nem tudja szó nélkül hagyni.

            -          Csak… csak nyald le! Tudom, hogy szándékosan csinálod! Mit akarsz csinálni velem?

            Mosolyom még szélesebbé válik, s több büntetési forma is lepereg lelki szemeim előtt, de nem szeretném túlzottan bántani. Azt akarom, hogy mindennek ellenére ugyanúgy élvezze az aktust, akárcsak én, viszont így nem mindegy, mit művelek. Bár egyelőre nem került a pultra a vérből, hiszen elcsíptem azt az egyetlen cseppet is, mely rakoncátlanul szökni kezdett, de biztos vagyok benne, hogy nem fogja sokáig bírni.

            Újból szegycsontjához hajolok, ahol még van némi vér, s élvezettel nyalogatom le róla, elhintve néhol apróbb csókokat is. Habár szeretek emberekkel lefeküdni, de Jungkook pont olyan, akit vámpírként is ugyanúgy imádok. Imádom, hogy az enyém, még ha Taehyunggal osztozunk is rajta, de az nem számít. A hármasról nem mondtam le. Egyszer már sikerült összehoznom őket, ráadásul pont úgy, hogy még mindketten emberek voltak, aminek rendkívül örülök. Ha egy kicsit is elcsúszok, akkor már nem tudom ezt kiélvezni. Most már csak azon van a hangsúly, hogy Tae mikor változzon át, de a választ még magam sem tudom. Nem állhatok csak úgy elé, hogy eljött az ideje. Biztosan megrémülne.

            Elérek a másik köldökéig, ahová több vért csepegtettem, de nem iszom meg. Gonosz mosolyra húzódnak ajkaim, majd lentebb haladok, egészen nadrágja korcáig, s ott erősen kapok rá, megszívva bőrét, mire egész testében megrándul, így a vért sem tudom meggátolni abban, hogy a pultra csepegjen.

            -          Mm… milyen kár! – kuncogom, de azért lenyaldosom róla a maradékot, s a legördült cseppek vonalát is végighaladok. – Szereted, ha durván bánnak veled? – vigyorgom szélesen.

            -          Nem! – ül fel nyomban.

            -          Emlékeim szerint igen – hajolok mellkasához, hogy tovább csókolgassam bőrét, mire automatikusan nyúl mindkét kezével hajamhoz, beletúrva, s szorosabban húzva magához.

            Lábait nagyobb terpeszbe rakja, majd össze is kulcsolja mögöttem, úgy húz közelebb magához. Valószínűleg nem szeretné, hogy elfajuljanak a dolgok, de ebben nem tud ennyivel meggátolni. Való igaz, rendkívül erős, így már nem tudok olyan könnyedén kibontakozni fogságából, de ez nem gátol meg a folytatásban. Egy ideig még hagyom magam, hogy kényelmesen élvezzük a másikat. Ő hátraveti fejét, mikor bimbóját veszem ajkaim közé újból, de nem hagyom abba egyetlen kis szívás után. Azt akarom, hogy többért könyörögjön, hogy ne gátolja meg a folytatásban annak a gondolata, hogy esetleg meg fogom büntetni.

            Erősen tépkedi tincseim, de ez egyáltalán nem zavar. Úgy húz magára, mintha az élete múlna rajta, én pedig készségesen segítem őt a végpontig. Még van bőven időnk, míg a Nap felkel, addig pedig az ő testét kívánkozom élvezni. Csakis az övét és senki másét. Rá vágyom, őt akarom, ebben pedig nem fog senki és semmi meggátolni!

            Ahogy elidőzöm mellkasánál, úgy szabadítom meg lassacskán nadrágjától is, habár tudom, hogy még rajta a cipője, attól is meg kell szabadítanom, de előbb már meredező vágyát kezembe véve kényeztetem tovább, nyakára térve át csókjaimmal, ott is erősebben szívva meg, annyira, hogy biztosan nyoma maradjon.

            -          Jimin – nyüszít fel. – Gyorsabban már! – ficánkol, mire elmosolyodom és gyorsabban kezdem verni neki, de ekkor egyik kezével enyémre fog és elhúzza magától. – Nem így! Én téged akarlak! – néz szemeimbe.

            Pillantása a varázsa alá von, így tudat alatt mozdulok, tarkójára fogva, úgy húzva magamhoz, hogy ajkaira marhassak. Úgy csókol vissza, mintha én volnék az éltető levegő számára, s rendesen hozzám hullámzik, hogy testünk egymáséhoz simuljon, de engem még túl sok ruha takar.

            Nem is várunk sokáig, percekkel később már anyaszült meztelenül áll előttem, s engem sem fed már semmilyen anyag. Úgy simulunk egymáshoz, mintha csak így írták volna meg, mintha egymásnak teremtettek volna, habár ő egészen más környezetbe született bele, mint én. Arról nem is beszélve, hogy nem volt vámpír, én viszont igen.

            Elmosolyodva fordítok helyzetén, így háttal áll nekem, majd hátára téve tenyerem, nyomom le a pultra. Halkan nyög fel, majd alkarjain meg is támaszkodik, úgy néz hátra rám, mikor is hátát csókolom végig, apró körmeimmel végigkaristolva oldalát, de ezt mind megborzongva élvezi, de nem csak ő. Én is élvezem, hogy azt tehetek vele, amit csak akarok, úgy ahogyan szeretném, mert teljesen ki van nekem szolgáltatva. Hagyja magát, még ha néha nem is tetszik annyira neki valami.

            Ujjaim szájához vezetem, ő pedig már rutinosan veszi ajkai közé őket, hogy ráncosra szopogassa őket, így megkönnyítve majd azt, hogy benne legyek. Már egészen könnyen hozzászokik, nem kell túl sokáig tágítani, de mint minden férfinál, oda kell figyelni minden alkalommal akkor is, ha már nem fájdalmas.

            Amint kellően benyálazza ujjaim, szétfeszítem fenekének két partját, majd lassú köröket leírva közelítem meg bejáratát, ahová hamar el is merítem első ujjam. Felnyög az érzéstől, s jobban ki is tolja nekem formás kis hátsóját, de ezúttal nem kegyelmezek. Mivel lefolyt róla a vér…

            Szinte azonnal társítom első ujjamhoz a másodikat is, amellyel még ollózgatok egy ideig, de nem várok sokáig, hogy a harmadikkal is munkához látok, amit fájdalmasan nyüszítve tűr. Fejét lehajtja a pultra, miközben szaporán veszi a levegőt, hogy kibírja a fájdalmat. Akármennyire is vámpír, ez mindenkinek kellemetlen.

            -          Máskor… sokkal finomabb vagy… - nyögi kis szaggatottan, mire felkuncogok.

            -          De most lefolyt az a finom vér – hajolok le rá, füléhez hajolva, belesuttogva a szavakat, mibe beleborzong.

            -          Az miattad történt!

            -          És még feleselsz is – ciccegek helytelenítően.

            Kihúzom belőle ujjaim, majd azt felváltom saját magammal, férfiasságommal, viszont még túl szűknek bizonyul, így kénytelen vagyok félúton megállni egy pillanatra, hogy szokjam, és ő is viszonylag jól bírja azt, hogy benne vagyok. A pult széléért nyúl és abban kapaszkodik meg. Erősen szorongatja levezetve a fájdalmat, de nyögése csak hangosodik. Nem várok túl sokáig, hiszen büntetésül szánom neki ezt a viszonylag tűrhető büntetést, elvégre is nem leszek olyan, mint a legelső alkalommal, hogy nem hagyom elélvezni. Annyira kegyetlen azért nem leszek, na meg aztán a további lehetőségeket is inkább elvetem. Majd azt akkor, ha már Taehyung is vámpír lesz. Ó, ki fogom őket készíteni. De szép is lesz őket úgy együtt látni, hogy bármit megtehetek velük!

           

Nagyjából fél órával később már felöltözve, teli foltokkal állunk még mindig a konyhában, de már a szőke vámpírnő társaságában. Miközben éppen hajszoltuk az élvezeteket, ő sikeresen nyitotta ránk az ajtót, de nyomban ki is ment fülig pirulva. Kegyetlen akartam lenni Kookkal? Azt hiszem, ez mindkettőnknek kellemetlenre sikeredett, s már a kedvünket is eléggé leszegte, így hamar magunkra kapkodtuk a ruháinkat. Igazán jól esett volna most egy kis kielégülés éppen az ő testétől, de ezt nem tudom egyelőre beváltani, de majd legközelebb. Könnyen rá tudom fenni a fogam, hogy elkapjam, de ez így elég kényelmetlen.

            -          Ha kész lesz, majd hozd fel, esetleg küldesd el valakivel, de Taehyungnak szüksége lesz rá – adom ki az utasításokat számára, amit apró bólintással válaszol meg, hogy megértette, de nem mer szemembe nézni. Arca pirosabb a kelleténél, így elé lépve állára vezetem ujjaim, hogy megemeljem, így elérve, hogy szemeimbe nézzen. – Úgy vedd, mintha nem láttál volna semmit. – Szavaimmal ellentétben csak még jobban elvörösödik, amit megmosolygok. – Egy szót se senkinek – figyelmeztetem még utoljára, mire már aprót bólint.

            Jungkookot csuklójánál ragadva meg húzom magam után, hogy menjünk innen. Hihetetlen, hogy képes volt éppen most oda bejönni! Rendben, értem, hogy ő sokat fordul meg ott, főleg most, hogy ennyi ember tartózkodik a kastélyban, de ezzel nem számoltam, mikor letepertem a fiatalabbat. Hirtelen kapott el a hév, a vágy, az izzás irányába, s csak annyi lebegett előttem, hogy magam alá akarom teperni. Legközelebb többször is meggondolom, mit és hol teszek. Az is csoda, hogy eddig még soha nem nyitottak ránk sehol, pedig elég veszélyesen élünk az utóbbi időben ilyen téren.

            Ahogyan a folyosókat rójuk, Jungkook egyszer csak megtorpan, én pedig értetlenül nézek vissza rá. Szemeit lesüti, arca még mindig ki van pirulva a nemrég történtek óta, de nem mond semmit. Ez a legidegesítőbb, ha megáll szó nélkül. Sugárzik róla, hogy valami nem tetszik neki, de nem néz a szemembe, még a tekintetéből sem tudok semmit sem kiolvasni. Nem hinném, hogy ennyire megrökönyödött attól, hogy ránk nyitottak.

            -          Miért álltál meg? – kérdezem, próbálva szóra bírni, de nem tudom, mennyire fogok ezzel sikerrel járni. Nem vagyok az az érzelgős típus, inkább a tettek embere vagyok, mintsem a szavaké.

            -          Tudod… csak elgondolkodtam – sóhajtja leengedve vállait is, majd végre veszi a fáradságot, hogy szemeimbe nézzen. Kíváncsian húzom fel szemöldökeim, hogy mi lehet olyan fontos ilyen váratlanul, amit a folyosó kellős közepén kell közölnie.

            -          Ezt nem tudjuk folytatni a hálóban?

            -          Nem, mert ott van Taehyung. Ezt tőled akarom hallani, anélkül, hogy bárki vagy bármi befolyásolna benne.

            Kíváncsivá tesz válaszával, így már nem türelmetlenkedem. Mi lehet az, amit úgy kell megbeszélnünk, hogy a másik ne halljon róla? Mire akarhat kilyukadni?

            -          Tudod, mikor elhoztál, velem sosem bántál kegyesen. Igaz, megpróbáltam megszökni, de szerintem mindenki megpróbálná. A te szemedben tudom, hogy rossz fát tettem a tűzre, de idővel rádöbbentem, hogy úgysem tudok már változtatni a dolgok menetén, így úgy döntöttem, hogy melletted maradok és segítelek – tördeli ujjait, s azokat fürkészi.

            -          Igen, tudom. Emlékszem mindenre és hálás is vagyok neked mindenért. Néha már túllősz minden célon, ugyanis nem kértelek volna rá soha, hogy állj elém, mikor engem akarnak megtámadni. Az életeddel ne játssz! Komolyabban is megsérülhetsz, akár meg is halhatsz. Nem vagy halhatatlan. A vámpíroknak is van gyengepontjuk, de ezt nagyon jól tudod – felelem, őszintén gondolva mindent, amit mondok.

            -          Taevel miért bánsz másképpen? – húzza fel kíváncsian szemöldökét, mire nyomban leesik a tantusz. Szóval bizonyára a másikhoz képest feleslegesnek érzi magát. Ennyi hátulütője van a szépen megálmodott hármasomnak. A féltékenység elkerülhetetlen, vagy ha nem is igazán az, de az, hogy valamelyik ne érezze magát feleslegesnek, képtelenség.

            -          Ő még ember, és egyébként is, egészen más személyiség, mint te. Te pont olyan vagy, amilyen párt elképzelek magam mellé, míg Taehyung folyton lázad, ezzel az őrületbe kergetve. Te jól csinálsz mindent, ne aggódj!

            -          Vele mégis olyan más. Mintha… őt sokkal jobban szeretnéd. – Ó, mindjárt megvan a másik bibi is! Az is zavarja, hogy a másiknak véletlenül elmondtam, hogy szeretem, de az csak egy elérzékenyült pillanat volt. Saját magamat is felbosszantottam vele. Soha nem terveztem kimondani ezt a szót, de ez nem jelenti azt, hogy Jungkook iránt ne éreznék ugyanígy. Mindkettejük felé erős érzések fűznek, de nem hagyhatom, hogy elgyengüljek.

            -          Bolond vagy! – forgatom szemeim, majd elé lépek, s mivel nem vagyok a szavak embere, tarkójára fogva húzom magamhoz egy csókra.

Nyelvemmel nem próbálkozom, csupán ajkam mozgatom övén, lágyan csókolva, amit nem teszek meg akárkivel. Életem során, akikkel eddig összesodort az élet, nem csókoltam senkit sem ilyen gyengéden rajtuk kívül. Mindig bennem volt a folytatás szándéka, de ezúttal nincs. Nem szabad hagynom, hogy bármelyikük is jelentéktelennek érezze magát, de úgy tűnik, Kookra nem figyelek oda eléggé. Össze kell szednem magam, különben képtelen leszek úgy tartani a dolgokat, ahogyan azt elképzeltem. Na, nem mintha most azért csókolnám így, mert szándékosan el akarom érni a kicsinyes céljaim. Őszintén érzem azt, amit, de mivel nem tudom kimondani, így csak mutatni vagyok képes.

Lassan elválunk egymástól, mire ő csillogó szemekkel néz enyéimbe, de még mindig látom a kétkedést benne.

-          Szükségem van rád – jelentem ki, mire felvirul arca. – Való igaz, azért hoztalak magammal, mert észrevettél a szárnyaimmal, de az idő sok mindenen változtatott.

-          Sokat változtál – mosolyodik el. – Régen annyira arrogáns voltál, de most mintha kicseréltek volna. Persze, nem mintha ez baj lenne, sőt! Így sokkal szerethetőbb vagy – mosolyogja kipirult arccal, majd nyakam köré fonja karjait és újabb csókba invitál, amit én nem vagyok rest viszonozni.

[OS] Megfelelési vágy ~ MinJoon

Cím: Megfelelési vágy

Író: Ayu

Besorolás: +16

Szereplők: Jimin, Namjoon

Páros: MinJoon

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: romantika

Megjegyzés: Egy újabb szokatlan párossal érkezem, akikről ritkán olvasni, aztán mivel karácsony van, gondoltam, megleplek titeket egy rövidke kis OS-sel. J Boldog karácsonyt mindenkinek! Jó olvasást! ^^

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Lábaimmal lágyan érkezem a földre, bal lábam a jobb mögött tartva kecsesen, majd bal karom a magasba emelve hajlok hátra, majd megfordulva érkezem lassan guggoló helyzetbe és folytatom tovább a kecsesebbnél kecsesebb mozdulatokat, viszont nem tetszik az, amit a tükörben viszontlátok. Már kiskorom óta tanulom a táncot, még balettoztam is fiúlétemre, de ez nem gátolt meg abban, hogy egyre csak feljebb jussak a ranglétrán. Viszont bármennyire is vagyok a magaslaton, ha egyszer saját magamnak nem vagyok képes megfelelni, akkor nem várhatom el másoktól, hogy elismerjenek. Ez mégis megtörtént, jónak tartanak, hibázni igen ritkán szoktam, hiszen a rajongóknak nem okozhatok csalódást, de akkor mégis, mi ez az érzés? Miért nem érzem magam elégnek? Kinek a figyelmére vágyom igazán? A kérdést felesleges feltennem, ugyanis a választ nagyon is jól tudom, de azt a fajta figyelmet, amelyre én áhítozom, azt nem kaparinthatom meg soha tőle.

            Az ajtó halkan nyílik ki mögöttem, a zene viszont továbbra is szól, én pedig nem foglalkozom azzal, hogy ki az, aki megzavart. Folytatom tovább a táncolást mezítláb, testnadrágban és egy laza hosszú ujjú felsőben. Mindent beleadok, minden energiámat, a lazaságot, de mégis merevséget, a határozott, magabiztos fordulásokkal együtt, az érzelmeket átadó tekintetet. Szeretném minél inkább átadni azt, hogy mit érzek, hogy mennyire szomorú és kétségbeesett vagyok, viszont az egyik fordulatnál megpillantom Namjoont az ajtónak dőlve állni, karba tett kézzel, mutatóujjával dobolva felkarján.

            Szemeim tágra nyílnak, meglepetten csuklom össze, s kötök ki a padlón lábaimat behajlítva, magam mellett tudva őket. Kezeim ölembe ejtem, úgy nézek szembe vele megszeppenten. Mit kereshet itt? Miért néz így? Vajon mire gondol? Elismer? Tetszett neki?

            -          Mit csinálsz itt ilyen későn, karácsony hajnalán? – teszi fel első kérdését, mire lesütöm szemeim. – Huszonötödike van már, néztél órára? Már mióta várlak, hogy mikor óhajtod befejezni a gyakorlást. A többiek már réges-rég a dormban vannak, akkor te miért próbálsz itt még ilyenkor is? Neked is pihenned kell. Nem rokkanhatsz bele a sok gyakorlásba!

            -          Nem kell rám várnotok. Majd ajándékozunk reggel. Egyébként is, a többiek hazamennek, akkor nem mindegy, mikor érek vissza?

            -          A kérdésedben ott a válasz. Nem mindegy, pontosan ezért, mert elmennek! Nem az ajándékozásról van szó, de figyelembe kellene venned, hogyha már vették a fáradságot és vettek neked valamit, akkor elmész és elfogadod tőlük – sóhajt fel megadóan, majd leengedve karjait löki el magát az ajtótól, a zenét megállítja és elindul felém. – Öltözz fel inkább és induljunk.

            -          Nem lett volna szükséges megvárnod – fordítom el arcom, mikor túl közel kerül hozzám, s leguggolva próbál egy szintbe kerülni velem. – Ha annyira menni akarsz, akkor menj, ha pedig velem akarsz, akkor miért nem állítottál le már akkor, mikor beléptél a terembe? – fordítom felé tekintetem, hogy szemeibe nézhessek válaszokat keresve, viszont csendben marad, törökülésbe helyezi magát és elmerengve vizslatja arcom minden vonását.

            -          Nem szerettelek volna megzavarni. Úgy láttam, nagyon belemerültél a táncba.

            Szemeim forgatom kijelentésére. Hát, persze! Mire is számítottam, majd váratlanul azt vallja, hogy annyira elbűvöltem a mozgásommal, hogy nem volt szíve félbeszakítani, mert annyira magával ragadó volt, annyira szerette volna nézni tovább? Badarság! Folyton csak álmodozom egy ilyen válaszról, hátha egy napon végre elismer, de azon kívül, hogy figyel rám leaderként, nem tesz különösebben lépéseket irányomba.

            Lépéseket? Miért is szeretném, hogy lépéseket tegyen az irányomba? Miért az ő figyelméért áhítozom már régóta? Talán azért, mert a többiek kimondják, vagy csak, mert ő a vezetőnk, mindenesetre, ahogy telt az idő, el akartam érni, hogy ő is kimondja, igenis táncolok olyan jól, hogy magammal ragadjam. A táncommal akarom elcsavarni a fejét, hogy csak rám figyeljen és senki másra. El akarom érni, hogy többet jelentsek számára szimpla csapattársnál. Le akarom nyűgözni.

            Felállok, hogy újból elindíthassak egy számot, hogy gyakoroljak, még, ha ez nem is igazán a gyakorlásról szól, hanem arról, hogy kikapcsoljam magam. A tánc az, ahol otthon érezhetem magam, ahol kiadhatom magamból minden érzésemet, a gyengeségemet, melyet ilyenkor tökéletesen láttatni hagyok. Érdekel vajon bárkit? Vagyok olyan jó, hogy aki nem ért a tánchoz, az is átérezze, amit én? Valószínűleg nem, hiszen Nam sem érzi át, csupán látja, hogy bele vagyok feledkezve a mozdulatokba, így nem zavar meg. Persze, mi másért is hagyná, hogy végigtáncoljam?

            Ujjak fonódnak csuklóm köré, így megtorpanásra késztetve, s jól tudom, ki az, aki nem szeretné, hogy elindítsam a zenét. Nem fordulok hátra, szemeim szomorúan sütöm le, hiába a szeretet ünnepe a karácsony. Amíg nem kapom meg tőle azt a figyelmet, amit szeretnék, addig hiába minden.

            -          A kimerültségtől fogsz összeesni. Ez nem játék, Jimin! – szid meg, de továbbra sem fordulok meg. – Ne tedd tönkre magad! Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy ezt teszed magaddal! Ez már-már beteges! Miért csinálod ezt? A rajongók miatt? Mind meg vannak őrülve tőled, mit akarsz még? Hova gyakorolsz?

            -          Mindig van hova gyakorolni, ha nem ismer el mindenki – csúszik ki számon, mire enged csuklóm szorításán s meg is szeppen egy rövidke időre.

            -          Mindenki szerint elképesztően táncolsz, akkor miről beszélsz? Mindenki elismer, akinek van szeme.

            -          Akkor neked nincs? – Mire kimondom már meg is bánom szavaim.

            Újból beáll a csend, én pedig legszívesebben a falba verném a fejem, esetleg leragasztanám a számat, hogy ne kotyogjak ki olyan dolgokat, amiket nem volna szabad. Nam nem mond semmit, én se szólok. Érezni a súlyát szavaimnak, így egyikünk sem töri meg a csendet.

            Lassan emelem tekintetem a tükör irányába, mikor is, mintha csak megérezné, a másik is arra vezeti szemeit. Pillantásunk összefonódik, de továbbra sem mozdulunk. Mintha a megbánás sugárzódna róla, de ebben nem vagyok biztos. Kissé szomorúnak tűnik, de talán csak bebeszélem magamnak. Sokkal valószínűbbnek tartom azt, hogy megbántottam a szavaimmal, hogy elege van a viselkedésemből, így hosszas másodpercek múltán bátran rántom ki kezéből karom. A telefonomhoz lépek, melyet a hangfalakhoz csatlakoztattam, hogy onnan indíthassam a zenét, s ekkor újra elindítok egyet, majd nyugodt léptekkel állok be helyemre.

            Namjoon megrökönyödve áll az előbbi helyén, ahol hagytam, viszont én nem foglalkozom vele. Szemeim lehunyom, s átadom magam a zene ritmusának. Úgy ugrálok, ahogyan épp a dallam kéri, fejem hátravetve, karjaim széttárva. Csak úgy szárnyalok, mikor a levegőben vagyok, viszont ez az érzés hamar szertefoszlik, hiszen nem vagyok madár, földet érek. Viszont ott sem marad abba mozdulataim sorozata, tovább hajlongok a megfelelő ütemben. El akarom kápráztatni az egyetlen nézőmet, aki nem állít meg ebben. Hagyja, hadd tegyem azt, amit szeretnék, ő pedig csillogó szemekkel figyeli minden egyes mozdulatomat, ami megdobogtatja a szívem. Örülök, hogy végre végignézi azt, amit csinálok, hogy nem gátol meg, hogy neki táncolhatok. Ki akarom adni magamból minden érzelmemet, a fájdalmat, a szenvedést, a vágyaim, melyek felé irányulnak. Az ő elismerésére vágyom.

            Talán nem épp férfias, amit művelek, talán másképp kellene elérnem, hogy megdicsérjen, de ebben érzem magam igazán otthon. Ezt csinálom már egészen kicsi korom óta, ebben mozgok a legszabadabban, még ha másban is kiemelkedően jól teljesítek. Ez az, amit soha senki nem vehet el tőlem. A modern tánc.

            Ha bárki bele akarna kötni ebbe, amit most teszek, egyáltalán általánosságba véve megkérdőjelezné a munkám, rettentően rosszul esne. Biztosan nem táncolnék utána hosszú ideig; legalábbis nem ezt. Ez az életem, az értelmem, az érzelmeim kifejezője, a lényem, a részem. Ez az, amit soha nem fogok engedni, hogy bárki elvegyen tőlem. Szidhatnak bármennyire, ha egy rövidke időre meg is torpanok miatta, később újult erővel fogok visszatérni, hogy letapossak másokat a porondról. Én akarok a legjobb lenni vagy legalább közöttük lenni. A magaslatokra szeretnék emelkedni, lenyűgözni az embereket, mindenkit, akit csak lehet. A saját erőmből kapaszkodtam fel idáig, hát ez nem fog most se változni. Sok mindent értem már el az életben, de ha nem kapom meg annak az egyetlen személynek az elismerését, akiére vágyom, akkor mit számít a sok ezer másik? Kevésnek fogom magam érezni, ennek ellenére mégsem hagyom abba, mert ez az életem.

            Lehunyom szemeim, úgy folytatom tovább a táncot, már teljesen kifulladva, mégis apait-anyait beleadok, hogy elérjek valamit. Addig nem fogok megállni, amíg nem mondja azt, hogy ő is átérzi a hangulatát a táncomnak, amit árasztani próbálok magamból.

            Karok fonódnak derekam köré megállásra parancsolva testem.

            -          Hagyd abba! – kér csendesen, fülembe suttogva szavait. – Látom, mennyire ki vagy merülve. Ne ostromold magad tovább!

            -          Mi mást tehetnék? – fordítom felé arcom, így újból összefonódik tekintetünk, de ezúttal nem a tükrön keresztül.

            -          Az én figyelmemért teszed ezt? Azt hiszed, nem ismerlek el, hogy nem tartalak elég jónak?

            -          Mi mást gondolhatnék? – csuklik el hangon meggyötörten.

            -          Ne értem táncolj!

            -          Akkor mégis kinek? Mindenki másnak jelent valamit a táncom, de te még csak rá se hederítesz! Igen, most megnéztél, de csak azért, mert nem volt más lehetőséged. Megállítottál – fordulok szembe vele, kibontakozva ölelő karjai közül. – Ennyire nem érdekel a befejezés? Ennyit jelent számodra, hogy miattad dolgozom ki a belem?! – emelem meg végül hangom, majd nem foglalkozva vele a telefonomhoz lépek, megállítom a zenét, s zsebre vágva azt indulok is a zoknimért és cipőmért, hogy felkapjam azokat.

            Karácsony, a fenéket! Mit ér, ha még ilyenkor sem érzem a szeretet lángját? Én csak azt szeretném, ha ő is őszintén gondolná, mikor kimondja, igenis tetszik neki, amit csinálok. Annyira szeretném lenyűgözni, a kedvében járni, de ez soha nem fog eljönni, hiszen én semmit sem jelentek számára. Mindössze egy csapattárs vagyok, akit előszeretettel gátol meg abban, hogy azt csinálja, amit szeret. Még ebben sem érezhetem magam otthon, hiszen nem engedi, hogy elengedjem magam! Milyen vezető az ilyen? Miért csinálja ezt velem? Miért nem enged kibontakozni, hogy szárnyalhassak? Táncolni akarok addig, amíg az erőm engedi, de ő könnyedén áll az utamba, kihasználva fölényességét.

            Az ajtóhoz érek, hogy kilépjek rajta, viszont ekkor újból ujjakat érzek meg csípőmön, melyek megpördítenek tengelyem körül, s ezúttal nem kímélve löknek neki a kijárathoz vezető lapnak. Halkan nyekkenek egyet, majd mielőtt bármit reagálhatnék, csuklóimra fog, melyeket a fejem két oldalánál nyom az ajtónak, majd ajkai enyéimre tapadnak. Szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől, viszont nem teszek semmit. Nem ellenkezem, nem viszonzom, csak úgy vagyok. Hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar, mivel a döbbenet annyira letaglóz, hogy képtelen vagyok bárminemű mozgásra. Velem ellentétben ő sokkal békésebbnek tűnik, s úgy csókol, mintha számára ez jelentené az érzéseit kifejező választ. Mintha csak nekem akarna válaszolni…

            Nekem akar válaszolni!

            Felfogva, mit jelent ez a csók, nyomban lehunyom szemeim s viszonzom. Ebben minden benne van. A kétségeim, a szenvedély, az, hogy mit érzünk pontosan a másik iránt, hogy mennyire félreértettük egymást, így csak egymásba olvadunk. Élvezzük a másik válaszát, hogy mennyire finom, mennyire érzéki, mígnem végül karjaim elengedi, de nem húzódik el. Tovább csókol, s én is nyaka köré fonom karjaim. Nem akarom elengedni, s ő sem engem. Egymásba olvadunk, mindent átérzünk, a legapróbb érintésektől kezdve a legdurvább, legfájdalmasabb pontig, de nem gátolja meg egyikünket sem a folytatásban.

Nyakam csókolgatásával újabb és újabb sóhajokat csal ki belőlem, majd arra kényszerülve, hogy magunkat lássam a tükörben, fülig pirulok, de nem enged elfordulni. Úgy táncolok az ölében, ahogyan még soha. Olyan szenvedélyt nyújtok számára, amit egyetlen táncom sem adhatott meg, ő pedig végre elismer, kimondja, hogy elég jó vagyok számára, hogy mindig is az voltam, csupán nem merte kimondani.

-          Szeretlek – nyögi, mikor az utolsó mozdulatokat tesszük meg, végül átlépjük a gyönyör kapuit, a mennyekbe érkezünk. Minden sokkal színesebb itt, ami vonzz magához, hogy tovább akarjak ott lenni. Namjoon elvezetett engem egy olyan helyre, amelyről eddig álmodni sem mertem, de ő képes ezt nyújtani számomra. Én is…

-          Szeretlek – felelem pihegve.

Mosolyogva öltözünk fel jó melegen, hogy aztán együtt induljunk vissza a dormba. Az autóban nem tudok éppenséggel kényelmesen ülni, amit a másik önelégülten figyel, ezzel sokkal inkább zavarba hozva, mint egyébként.

Így érkezünk haza, ahol végre megérzem a szeretet lángját. Mindenki szeret, mindenkinek számítok valamit a csapatban, ez pedig mindennél fontosabb számomra. Örülök, hogy végül a leaderünkkel is megtaláltam a közös hangot, majd ezt a többieknek tudomására is adja, ahogy engem vállamnál átkarolva vezet a karácsonyfánkhoz, majd mikor az ő ajándéka következne, amit nekem nyújt, hosszan csókol meg.

[53/?] A vámpírok legnagyobbja - Pihenőnap

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Pihenőnap

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Múlthétvégén nem hoztam részt, mert eltűnt a pendriveom, amin rajta van minden egyes írásom, én pedig olyan letargiába estem, hogy elgondolkoztam azon, hogy szüneteltetem a blogot. Végül hétfőn meglett, jött a nagy öröm, hogy végre megvan, megtalálták, viszont hazaérve fogadott a hír Jonghyunról, akit bár nem ismertem külön, a bandát szeretem, így nagyon megérintett az a hír is. Emiatt nem írtam, nem vitt rá a lélek. Hiába szerettem volna, nem voltam képes rá, viszont most rávettem magam, s igaz, elég rövidke rész lett, amiért bocsánatot is kérek, de többet nem igazán tudnék kisajtolni magamból egy ilyenhez. Elrontani nem akarom, mivel rosszul vagyok, de még így is leültem és kiszenvedtem az utolsó sorokat is magamból. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást hozzá! ^^

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Taehyung POV

Amint kinyílnak szemeim, már emelem is karjaim, hogy arcom masszírozzam, viszont amint szemeim elé kerülnek, meglátom az egyik csuklómra tekert anyagot, mely kissé át van ázva vérrel, de nem vészes. Meglepetten pislogok párat, majd óvatosan leszedem csuklómról a kötést, hogy szemügyre vehessem, hogyan is néz ki a harapásnyom. Ugyan fájdalmat már nem érzek, de az éjjel szörnyen hasogatott mindenem. Most viszont egészen jól érzem magam, így meg is próbálok felülni, de megszédülök, s fejemhez kapva dőlök vissza halkan nyöszörögve a puha párnák közé. Úgy tűnik, mégsem vagyok jobban, csak kialudtam a fájdalmakat, viszont ettől függetlenül elég sok vért veszítettem az éjszaka folyamán.

            Jihu! Vajon mi lehet most vele? Milyen erős lehet, ha ennyi mennyiségű vért elfogyasztott belőlem, amibe belegondolva elborzadok, de közben átjárja minden porcikámat a félelem. Tisztán emlékszem, mikor fél évvel ezelőtt még Jungkook kóstolt egy kicsikét a véremből, de már attól meg volt veszve. Ennyire csábító az illata? Egyszerűen nem tudom elképzelni, mi lehet ennyire hívogató benne, s úgy érzem, mihamarabb át kellene változnom, hogy többé ne fordulhasson elő ilyen baleset, elvégre is nem újdonság számomra, hogy ennyire áhítoznak utánam. A vámpíroknak hihetetlenül fáj a foguk rám, amit nem tudom, mivel érdemeltem ki, de elég félelmetes. Azt hiszem, félek tőlük. Eddig nem volt semmi bajom, sőt, rettenthetetlennek gondoltam magam, viszont, ha most arra gondolok, hogy vámpírok között legyek, a hideg végigfutkos a hátamon, a fájdalom pedig belenyilall csuklómba, ezzel megadva a magyarázatot is, miért érdemes elkerülnöm őket. Jungkook és Jimin is ugyanannyira akarnak inni belőlem, mint bármelyik másik, de tőlük nem tartok. Megbízom bennük, szeretem őket, ráadásul ők is szeretnek engem, így nem fordulhat elő az, hogy bántsanak. Remélem, ez valóban így is lesz. Ők a támaszaim.

            Ha már az átváltozás gondolatával barátkozom, eszembe jut az, amikor Jimin váratlanul elém állt, mikor mutattam neki a nyakam, hogy harapjon csak belém, de mikor vészes közelségbe került, inába szállt a bátorságom. Azt hiszem, gondolni sokkal könnyebb, mint meg is tenni. Szívem mélyén nem szeretnék átváltozni. Szeretek így élni, de ezzel veszélyeztetem saját magamat is, ráadásul plusz munkát adok Jiminéknek is, hiszen rám kell figyelniük, gondoskodniuk kell rólam. Gyenge, hasznavehetetlen vagyok, hátráltató, aki csak egy púp a hátukon.

            Szomjas vagyok, így újból erőt veszek magamon, hogy felüljek, de sokkal óvatosabban, de továbbra is gyengének érzem magam, s kissé meg is szédülök, de jobb, mint az iménti próbálkozásomnál. Szeretnék inni, ki van száradva a torkom, de fogalmam sincs, mit tehetnék. Felállni aligha bírok, meg se merek vele próbálkozni, arról ne is beszéljünk, hogy tök egyedül tartózkodom a szobában. Ilyenkor mégis hova a fenébe mennek?!

            Nyöszörögve veszek erőt magamon, hogy az ágy széléhez másszam, de ott újból megpihenek és erőt veszek magamon. Rengeteg vért veszítettem, rémesen érzem magam. Olyan, mintha akármelyik pillanatban képes lennék összeesni, esetleg elájulni, de nem érdekel, mert egy kis vízre van szükségem. Fel is állok, majd viszonylag gyorsan elbotorkálok az ágy sarkához, hogy megkapaszkodjam a fában. Állni alig bírok, így újból leülök, s megpihenek egy kicsit mélyen szívva magamba a levegőt, majd számon engedve ki azt. Még mindig kapar a torkom, így nem érdekel, mennyire érzem magam erőtlennek, újból felállok, s nekiindulok az ajtónak, hogy valahogyan lebotorkáljak a konyháig, ahol bizonyára van félretéve innivaló számomra és a többi ember számára is, akiket fogva tartanak.

            Szaporán veszem a levegőt, de próbálok egyenletesen lélegezni, hogy nehogy összeessek. Nem értem, miért vagyok ilyen állapotban. Mármint az addig oké, hogy megharaptak, de Jungkook is volt már ilyen helyzetben és nem rémlik, hogy bármi olyasmit mondott volna, nem bírt járni. Egyébként sem szívta Jihu olyan sokáig a vérem, hiszen egészen hamar elhoztak onnan, de mégis, olyan rémesen érzem magam, mint aki a halálán van. Esküszöm, legközelebb kétszer meggondolom, kivel állok szóba. Jihut messziről el fogom kerülni, meglátom, elfordulok az ellenkező irányba.

            Jut eszembe! Ha így érzem magam a harapás miatt, akkor mi lesz velem, ha Jimin átváltoztat? Mi van, ha meghalok? Jézusom, mi van, ha nem fogja bírni a szervezetem és valójában odaveszek? Egyáltalán át lehet mindenkit változtatni vagy vannak kivételek? Ja, én még a véremben is kivételt képezek, nem lepődnék meg, ha valami balul sülne el az átváltoztatom alkalmával.

            Nem akarom, hogy megharapjon! Ráadásul nyakba, milyen fájdalmas lehet már! Meg fogok veszni, nem fogom kibírni az hót szent! Félek! Félek tőle, hogy mi lesz velem. Tudom, hogy Jungkook is túlélte, ráadásul ő is átment ezeken, mégis él és virul, még ha nem is emberként. Honnan van ekkora ereje és kitartása? Hihetetlen! Csodálom, hogy ilyen lelki ereje van. Az ilyeneket meg kell becsülni, habár ő alapjáraton is becsülnivaló.

            A kilincsre teszem a kezem, majd megtámaszkodva rajta pihenek meg azon is egy kicsikét, hogy majd utána folytassam utam tovább célom felé, amit remélem, élve elérek. Mindössze egy kis vizet szeretnék! Miért olyan nagy kérés ez?

            A kilincset lenyomom, de szokatlanul könnyen hajlik le, majd meg se kell erőltetnem magam, már nyílik is ki, mire szembetalálom magam Jiminnel, akinek a tekintete semmi jóról nem árulkodik. Idegesen méreget, miközben megszeppenten nézek szemeibe rezzenéstelen arccal. Egy határozott lépést tesz előre, mire ijedtemben én is teszek egyet hátra, de elveszítem egyensúlyom és hátraborulok, egyenesen a fenekemre esek, mire hangosan nyögök fel a fájdalomtól. Meg is szédülök picit, de észbe kapok, hogy már nem vagyok egyedül, így gyorsan fel is állok, de a lendülettől leesik a vérnyomásom, elvesztem az egyensúlyom, s borulnék oldalra, ha az eddig velem szembenálló nem kapna utánam, hogy megtartson.

            -          Hova indultál ilyen állapotban? – kér számon, s eközben visszanyerem látásom is, de nem állok meg a saját lábamon. Kényelmesen támaszkodom továbbra is karjára, mellyel ő készségesen tart engem.

            -          Csak egy kis vizet szeretnék – biggyesztem le ajkaim, ekkor pedig Jungkook is átlépi a küszöböt, majd szemei azonnal felcsillannak, amint meglát engem.

            -          Ó, TaeTae! – lép mellénk, mire Jimin is lassan elenged, így kénytelen vagyok megállni a saját lábamon, de továbbra sem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy huzamosabb ideig megtartsam magam, így következő támaszom a fiatalabb, aki meglepetten fonja karjait körém. – Rosszul érzed magad?

            -          Jobban lennék, ha végre kapnék egy kis vizet – sóhajtom fáradtan. – Azt hiszem, le kellene feküdnöm – fúrom arcom mellkasába, mire segít az ágyig biztonságban eljutni, ahová óvatosan fektet le, mindeközben Jimint elküldve kívánságomért, így mivel vámpír egészen hamar vissza is ér, s felülve végre eleget teszek torkom kívánságának, mely a szárazságtól haldoklott.

            -          Hogy érzed magad? – kíváncsiskodik Jungkook, mikor is újból visszadőlök az ágyba, mert nem érzem magam a legkellemesebben. – Ugye nem fáj már a sebed?

            -          Bár ne fájna – sóhajtom lehunyva szemeim. – Nem olyan vészes, de azért kellemetlen. Adjatok pár percet és jobban leszek, csak most keltem nemrég.

            -          Nem leszel jobban, mert sok vért veszítettél. Innod kellene a miénkből, akkor biztosan hamarabb meggyógyulnál – adja a tanácsot Jimin, mire undorodva nyüszítek fel.

            -          Isten ments! Nem kérek a véretekből, az hiányzik nekem! – nyílnak rémülten tágra szemeim. – Utálom, fúj!

            -          Már máskor is ittál, mit finnyáskodsz?

            -          Akkor se szívesen tettem. Köszi, de majd rendbe jövök magamtól is.

            Minden próbálkozásom ellenére nem hagynak békén. Jimin csuklójába harap, Jungkook pedig felsegít, hogy kényelmesen üljek, és ne boruljak el közben, így az ő mellkasának támaszkodom, miközben a másik véréből próbálok kortyolni. Szerencsétlenkedem egy darabig, ugyanis semmi kedvem ehhez, hiába tudom, hogy ez az egyetlen lehetőségem a gyógyulásra, hiszen nem mehetek kórházba vérveszteség miatt, nem tehetek semmit. Gyógyszert sem kaphatok, így ha bármi bajom van, ez az egyetlen gyógyszerem. Talán tényleg kényelmesebb lenne, ha átváltoznék, de nem akarok. Meggondoltam magam, ember akarok maradni, így élni és megöregedni. Semmi kedvem ahhoz, hogy vámpírként segítsek, habár nem is ez a legnagyobb problémám. Nem szeretném tudni, milyen érzés az, amikor vérre szomjazom, hogy milyen érzés, mikor már nem kívánom az emberi étkeket. Ez a lételemem! Igaz, úgy már nem így lesz, de azért hiányozni fog. Bizonyára Jungkook is hasonlóan érzett eleinte, de én nem szeretnék átváltozni. A fenébe is, hogy ennyire tehetetlen vagyok! Sehogy se jó! Így se, de úgy se!

            Jimin elhúzza számtól csuklóját, mikor már úgy érzi, elég lesz, amennyit ittam belőle, ami továbbra is elég undorító, de mivel ez az egyetlen orvosságom, kénytelen vagyok így tenni. Jungkooknak dőlök kényelmesen, s nem is szeretném, ha elengedne, ha lefektetne, ugyanis sokkal jobban élvezem, hogy az ő karjai közt lehetek.

            -          Egyébként mi van Jihuval? – kérdezem résnyire nyitva szemeim, hogy Jiminnek lássam reakcióját, de arca rezzenéstelen marad.

            -          Azóta nem találkoztam vele – feleli. – Bizonyára sokkal erősebb tőlünk, így jobb, ha nem haragítjuk magunkra, hanem inkább elkerüljük, amíg az erejéből veszít. Tomboljon nyugodtan, de ne rajtunk vezesse le azt a sok energiát, amit nyert belőled.

            -          Egyébként az is megmentene téged, ha átváltoztatna végre Jimin, de tegnap este közölte velem, hogy nem akar – szól közbe támaszom is, mire kíváncsian fordulok felé, de nem értek semmit. Mi az, hogy nem akar átváltoztatni?

            -          Fogd be! – szól rá a másik, mire felé kapom tekintetem, s elég mérgesnek tűnik. – Szó sincs arról, hogy ne akarnám átváltoztatni. Át fogom, de nem most.

            -          Persze, tudom, hiszen addig akarod dugni, ameddig lehet. Hogy is mondtad? Szereted a test…

            -          Azt mondtam, hogy fogd be! – dühödik be jobban, én pedig kapkodom a fejem kettejük között. Mi az, hogy addig akar dugni, ameddig lehet?

            -          Nem is akar megdugni. Már fél éve nem ért úgy hozzám – vágom be a durcát, mire Jungkook jóízűen nevet fel.

            -          Azt hiszed, mi? Ugyan már, annyira vágyik rád, csak nem meri bevallani! Vagy várj, tegnap már bevallotta, nem?

            -          Mit vallottam be? – pislog értetlenül a legidősebb, mire Jungkook vigyorogva néz vissza rá, s szemöldökét is húzogatja.

            -          TaeTae azt mondta, hogy szerelmet vallottál – pislog ártatlanul, viszont a vigyor letörölhetetlen önelégült arcáról. Jimin egy szempillantás alatt vált át rákvörös színbe, s hirtelen rátör a köhögés, habár tisztán látszik, hogy csak megjátssza.

Én is elmosolyodom és elhúzódom Jungkooktól, hiszen úgy érzem, az erőm kezd visszatérni belém, az emlék pedig ekkor megcsap, a kellemes melegség is átjárja minden porcikámat, ahogy előttem van a kép, amint csillogó, megbabonázott szemekkel kiejti azt az egyetlen kis szócskát: Szeretlek. Szinte meg is feledkeztem a történtekről a sérülésem miatt, viszont ez a beszélgetés szerencsére olyan irányba fordult, hogy emlékeztessen rá, mi is történt az elmúlt éjjel.

-          Ah, Jihu igazán bosszantó – túr hajába idegesen, de nem mer a szemünkbe nézni és fel is áll az ágyról, de mielőtt elmenekülhetne a beszélgetés elől, utána szólok. Nem akarom, hogy most itt hagyjon.

-          Ne menj el! – nyúlok utána kétségbeesetten, mire meglepetten néz végre rám, s kifújva a levegőt, leengedve vállait ül vissza mellénk, majd dől hátra a támlának.

-          De csak, mert nincs jobb dolgom. Egyébként meg pihenned kellene még! Elég sok vért veszítettél és hiába ittál az enyémből, attól függetlenül még vissza kellene feküdnöd.

-          A te kedvedért megteszem – mosolygok rá szerelmes pillantással illetve, mire sikerül elérnem, hogy megszeppenjen. Sugárzik róla, hogy megleptem válaszommal, de ez egy cseppet sem érdekel jelen pillanatban.

Betakarózom, jól bevackolom magam az ágyba, kettejük között fekve, szívem pedig hevesen dobog, arcom is kipirul, ahogy felváltva nézek mindkettejükre. Olyan hosszú idő telt már el azóta, hogy itt vagyok, Jungkook számára még több. Annyi rossz dolog történt velünk, annyiszor próbáltunk megszökni, ellenállni, habár én sokkal többet próbálkoztam, de végül rájöttem, hogy felesleges tenni ellene. Eleinte sajnáltam Kookot, minden tekintetben. Segíteni akartam őt mindenben, hogy jobb legyen számára az ittlét, hogy könnyítsek a dolgain, de nem jártam sikerrel. Össze voltunk zárva, azt sem gondoltam, hogy vonzódom hozzá, de még az sem fordult meg a fejemben, hogy valaha is szeretni fogom. Olyan régóta ismerem már, most mégis változtak az érzéseim irányába, színtiszta szeretet felé. Szerelemmé vált a barátságunk, ami számára mindig is több volt, de nem merte elmondani. Túl sokat jelent számomra, még most is féltem, az életem, a lényem egy része. Nem is tudnám elképzelni nélküle a mindennapjaimat. Hihetetlenül megszerettem, óvni akarom, hiába vagyok rá képtelen, de ha bárki kezet emelne rá, velem gyűlne meg a baja. Való igaz, régebben sem tudtam mit tenni, mikor megsérült, de az egészen más helyzet. Fiatalabb tőlem, már nem is öregszik, rendkívül erős, hallja a gondolatokat, egyszerűen lenyűgöző.

Jimin felé hamarabb kezdtek gyengédebb érzéseim lenni, mint a fiatalabb irányába, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném ugyanúgy őket. Két külön személyiség, mégis mindkettőbe totál belehabarodtam az idő alatt. Mindketten féltenek, vigyáznak rám, én pedig élvezem, hogy gondoskodnak rólam, hogy közöttük lehetek.

-          Fázom – jelentem ki váratlanul, hiába vagyok a takaró alá bebugyolálva, mire mindketten meglepetten pislognak rám. – Tudjátok, ha többen összebújnak, akkor melegebbnek fogják érezni a levegőt, úgyhogy akár be is bújhatnátok mellém. Egyébként is sérült vagyok, itt kell lennetek mellettem, különben kimegyek a szobából.

Több se kell, mindketten bemásznak a takaró alá, majd egészen közel fekszenek hozzám, amit nem mondom ki, de élvezem. Az a két férfi, akikért hevesebben dobog a szívem, most a két oldalamon fekszenek, s inkább óvnak a széltől is, mintsem ki merjem tenni a lábam a szobából. Imádom, hogy ennyire figyelnek rám, ezért is szeretnék ember maradni.

-          Egyébként a mi testhőmérsékletünk elég alacsony, úgyhogy nemigen fogsz melegebbet érezni – ábrándít ki Jimin, mire unottan nézek rá. Nem igaz, hogy meg kell törnie ezt a meghitt pillanatot!

-          Attól még összebújva melegebb van. Közelebb kellene feküdnünk – nézek Jungkookra is, majd Jimin felé araszolok, s hátat fordítva neki simulok testéhez, mire automatikusan ölel át hátulról, s Kook is veszi a lapot, azonnal közelebb mászik hozzám, majd ugyanúgy ölel, mint Jimin, csak ő velem szemben. Most érzem csak igazán, hogy mennyire szeretem őket, így lehunyva szemeim pihenek tovább karjaik védelmében.