[42/?] A vámpírok legnagyobbja - Összetörve

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Összetörve

Író: Ayu

Besorolás: +15

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: És sikerül tartanom magam a heti egy részhez, yeah! XD Mindeközben még közös ficiket is javában tudok írni, úgyhogy várhatóak a közeljövőben azok is, folytatás, OS, valami új… talán? Mindenesetre, most itt vagyok végre ezzel a résszel, úgyhogy remélem, elnyeri a tetszéseteket, és nem lett olyan rossz. Még nem tudtam átnézni. xD Jó olvasást! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jimin POV

Egy vámpírról mindenki tudja, hogy milyen különösen jók az érzékszervei. A hallása, a látása is sokkal jobb, mint egy emberé, de ezt néha hajlamosak elfelejteni egyesek. Már mikor a szoba közelében jártam – igaz, zárva volt az ajtó, de azon át is hallottam tompán -, kiszúrtam a veszekedő hangokat, amikről először nem sejtettem, hogy mi lehet, min kaptak össze, de, amint elhangzott az a mondat Jungkook szájából, hogy Taehyung képes lenne hátba szúrni, ráadásul a szülei miatt, nálam teljesen felverte a biztosítékot. Kezdjük azzal, hogy nem tettem velük semmi rosszat, hagytam őket szabadon menni, aztán meg ők engedték át nekem Taehyungot, saját akaratukból, de legalább már tudom, hogy miért. Fel akarják használni ellenem, csak ez nem fog összejönni. Lehet, sikerült volna neki, ha ezt a beszélgetést most nem hallom, de bánatára mindent tökéletesen értettem. Elgondolkozott azon, hogy valóban hátat fordít nekem, mindössze azért, mert a szülei erre kérték, akik már rég cserbenhagyták az egyetlen fiúkat, aki ezt képtelen felfogni. Jungkooknak sokkal több oka lehetne arra, hogy lázadjon ellenem, de nem, ő mindig hűséges, elfogadja a helyzetét, s már emberként is sokkal jobban viszonyult hozzám, mint az idősebbik. Mérhetetlenül csalódtam benne, s ez a keserűség, mely átjárja mellkasom, összeszorítja szívem, s úgy érzem, mintha még soha nem lettem volna ilyen állapotban. Az agyam leblokkol, totál kikacsolok, s nem foglalkozom azzal, hogy mit szabadna és mit nem. Nem érdekelnek a szokatlan érzéseim a másik irányába, mert jelenleg jobban leköti a figyelmem az, hogy megleckéztessem. Eddig mindig mindent elnéztem neki, túl kedves voltam hozzá, s ha ez nem volna elég, még meg is lágyultam, azt hiszem, hogy… jobban elkezdtem kedvelni, mint szabadna, aminek egyáltalán nem örülök. Az pedig, hogy ilyenre képes lenne, úgy ért, mint a villámcsapás. Fáj a szívem, mintha összefacsarodna, s a düh elönti testem minden porcikáját.

            Egy pillanat alatt szelem át a köztünk lévő távolságot, s nem foglalkozva azzal, hogy a másik ijedtségtől tágra nyílt szemekkel néz rám, emelem is jobb kezem és nem gondolva végig, mit is készülök tenni, csak az érzelmeim vezérelnek, így ütöm arcon, ami még így se volt túl erős, de egy ember számára eléggé fájdalmas lehet. Felkiált, miközben elveszti az egyensúlyát és a földre zuhan, de gyorsan megtámaszkodik alkarján, és felül, hogy ne feküdjön a padlón tehetetlenül, következőleg pedig már az ért felületre is teszi egyik kezét, folyton felszisszenve. Szemei is könnyel telnek meg, ahogy felnéz rám és nem is bírja palástolni, kicsordulnak azok szemeiből, végiggurulva arcán. Egyszerűen képtelen vagyok sajnálatot érezni iránta azok után, hogy képes lett volna ellenem fordulni, így nem rejtegetve, hogy szemfogaim is nagyobb méretet öltöttek, úgy fújok rá vicsorítva, mire rémülten rezzen össze, s már lépek is újból közelebb hozzá, hogy aztán lehajolva keverhessek le neki még egyet, de mielőtt ez megtörténne, erős karok fognak csuklóimra, s Jungkooknak a teste takarja ki szemeim elől áldozatom képét. Felnézek szemeibe, így látom, hogy kétségbeesetten néz vissza rám, s ez az a pillanat, hogy kicsit érzem megenyhülni magam.

            -          Állj félre, Jungkook! Téged nem akarlak bántani. Te túl jó vagy hozzám, veled máskor számolok – küldök felé jelentőségteljes pillantást, hiszen lassan eljut a tudatomig, hogy ő valóban mennyire hűséges hozzám, hogy még a saját barátját, a testvérét, a szerelmét képes volna megállítani és inkább hozzám jönni, hogy figyelmeztessen a veszélyről.

            -          Kérlek, ne bántsd! – mentené ki a másikat a pácból, mire szemeim égnek emelem s frusztráltan fújom ki a levegőt. – Komolyan mondom! Én… én hallottam a gondolatait és jól tudom, hogy mit érez. Csak nem tudja, mit tehetne, össze van zavarodva, ezt pedig te is megérthetnéd.

            -          Nem fogom megérteni! – emelem meg hangom. – Nem fogom megbocsájtani, ha hátba akar szúrni! Mégis mit…

            -          Jimin, kérlek! – szorítja meg erősebben csuklóim. – Tudod, hogy milyen, és eddig is kegyesebben álltál hozzá, szóval most is tehetnél kivételt. Kérlek, ne bántsd! Már eleget kapott ezzel az egy ütéssel. Ő még ember, nem tehet ellened semmit és ezt te is nagyon jól tudod.

            -          Honnan veszed, hogy nem tehet semmit? Nem olyan hülye ő, hogy ne találjon ki valamit. Mindig is tetszett, hogy ennyire kis makacs, de azért mindennek van határa, ezt pedig már nem vagyok képes eltűrni!

            -          Még én se tudom, mit lehetne tenni egy vámpír ellen, azt sem, hogy egyáltalán saját magammal mit tehetek és mit nem. Még engem se avattál be ezekbe a részletekbe, akkor ő honnan tudná? Ráadásul ember, hidd el, csak elgondolkozott rajta. Mégis csak a szüleiről van szó, akiket régen látott. Engem… engem is összezavarna egy találkozás –süti le szemeit, mire résnyire szűkítem enyéim.

            -          Azt akarod mondani, hogy neked is megfordulna a fejedben hátba szúrni?

            -          Nem! – kapja fel fejét rám ijedten. – Nem tennék ilyet. Egyszer megpróbáltam még emberként megszökni, de megbántam. Hidd el, hogy megbántam! Én tényleg, tartom magam az ígéretemhez és ki fogok állni melletted, történjék bármi. Taehyungnak sem engedtem volna, hogy bármit tegyen, tehát ha esetleg most nem hallod ezt a beszélgetést, és én se közöltem volna veled konkrét dolgokat, akkor is figyelmeztettelek volna és Taen tartottam volna a szemem. Most pedig kérlek, próbálj lenyugodni, mert ez egyikünknek sem lesz jó, ha felbosszantjuk magunkat. Biztos vagyok benne, hogy Taehyung is jobban átgondolja majd és nem fog tenni semmit, mert sze… - Ekkor megköszörüli torkát, viszont tudom, hogy mit próbál mondani.

            -          Szeret. Tudom, hogy szeret, már mondta – rántom ki kezeim fogságából, így mellkasom előtt keresztbe is fonom karjaim. – Ettől függetlenül már az egy hatalmas hiba, hogy egyáltalán megfordult a fejében a lázadás, hogy úgy tegyen, ahogyan a szüleinek lenne jó. – Ekkor oldalra lépek, hogy lenézhessek a még mindig földön ülőre, aki továbbra is rémülten néz fel rám, s arcát simogatja. – Még nem fogtad fel, hogy te is egy leszel közülünk? – guggolok le hozzá, hogy nagyjából egy szinten lehessünk. – Ha most bármit tennél ellenem, azzal saját magadnak is ártanál. – Nem felel, csak könnyektől vöröslő szemekkel néz rám, s a megütött felületet simogatja tovább. Nem bánom, hogy így tettem, itt volt az ideje, hogy megleckéztessem. Ha nincs Jungkook, akkor teljesen elvesztem a fejem és ki tudja, miket tettem volna még. Belegondolva, hogy nem is olyan rég még a zongorán dugtam meg, mert azt mondta, megbízik bennem… csalódott vagyok. Hazudott? Kétségbeesett? Ezért volt olyan csendben? Hogy teheti ezt velem? Hogy teheti ezt meg bárkivel is? Még a legjobb barátjára sem gondol? – A szüleid réges-rég hátat fordítottak neked. Magadra hagytak, engedték, hogy velem legyél, és nem érdekel, mi a hátsó szándékuk ezzel, mivel nem tudják, hogy te úgyse tehetsz az érdekükben semmit. Nagyon remélem, hogy nem mondtál nekik semmit. – Fejét hevesen kezdi rázni válaszképpen, mire elégedetten mosolyodom el. – Reméltem is, hogy nem fogsz ostobaságot csinálni.  Többször viszont meg ne forduljon a fejedben ilyesmi, különben nem fog érdekelni a következmény.

            -          A szüleim… elengeded, igaz? – kérdezi furán artikulálva, s grimaszba is rándulnak izmai a fájdalomtól.

            -          Meglátjuk. Velük ne foglalkozz, nem a te dolgod.

            -          Már hogy ne volna az én… - veszi el kezét arcától, de nem bírja végigmondani, ugyanis láthatólag újból belenyilall erősebben a fájdalom, ahogy elengedi magát.

            -          Jungkook – szólok a másiknak, aki nyomban lesi is, mit szeretnék tőle. – Vidd le Taehyungot a konyhára. Ott lesz egy szőke nő. Kérd meg, hogy adjon a véréből neki. Nem szeretném, ha csúnyán gyógyulna meg. – Azzal felállok, s nem foglalkozva az engem leső pillantásokkal indulok meg a fürdő irányába, hogy megmosakodhassak.

Pár nap elteltével Taehyung szülei már nem tartózkodnak a kastély falain belül. Nem mondtam el nekik, hogy tudom, mire készülnek, mert ezt még ellenük tudom fordítani, hogy azt hiszik, megbízom bennük, így ha rosszabbra fordulnának a dolgok, akkor könnyedén hárítsam támadásukat. A gyilkolásra nevelt vámpírokkal is többet foglalkozom, s ki is engedem őket az erdőbe, de csak kisebb csoportokban, hogy szokták a kinti levegőt, akárcsak Jungkookkal tettem. Vadászni vittek őket, hogy gyakoroljanak, képezzem őket, hogy megtudják mi micsoda, hogyan működik, ne csak elméletben tudják. Egész szépen alakulnak a dolgok, kivéve egy valamit, Taehyungot. Nehezemre esik bevallani, de rendkívül fáj, hogy megfordult a fejében, ellenem fordul. Folyamatosan eszembe jut, hogy szeret engem is és Jungkookot is, aminek örülnöm kellene, most mégsem tudok. Ilyen keserűséget nem emlékszem, éreztem-e már életem során, de olyan, mintha valami teljesen új lenne ez is, akárcsak az, hogy melegség öntötte el minden porcikámat, mikor ránéztem. Ha most vetek rá egy pillantást, akkor a szívem összeszorul, mintha egy erős lánccal tekernék körbe és húznák erősen két oldalról. Máskor is volt már, hogy akit közel akartam tudni magamhoz, hogy később a segítségemre legyen, hátba akart szúrni, de akkor nem éreztem ezt, ezt a mérhetetlen fájdalmat.

Jungkookon is sokat töprengtem a napokban, hogy mit is érzek iránta pontosan. Többször is kiborult már, a szemembe vágta, hogy felesleges, majd ezt ugyanúgy kiadta Taehyungnak is. Emiatt is kissé furcsán érzem magam, mintha bántana a tudat, hogy nem érzi magát jól mellettünk. A hármasomhoz elengedhetetlen, hogy mindhárman egyenlők legyünk, viszont ő mégis kirekesztettnek érzi magát, kihasználtnak. Ezen is változtatnom kell, hiszen igaza van, hűséges hozzám, emberként is az volt és most is az, vámpírként. Nem gondoltam, hogy ennyire jó lesz hozzám, s tudom, hogy ő is szereti Taehyungot, de mégis mellém állna bizonyos helyzetekben, ami dicséretre méltó. Mindenképpen jutalom jár érte, hogy rájöjjön, ugyanannyit ér, mint a másik, hogy ne érezze magát különcnek. Többet kell foglalkoznom vele, különben a végén még az ő fejében is megfordul a lázadás – habár ezt kétlem. Mindenesetre melengeti a szívem, hogy legalább ő nem hagy cserben. Nem gondoltam volna, hogy idővel ennyire közel fogom mindkettőt érezni magamhoz. Úgy érzem, hogy el fogok gyengülni, miattuk nem gondolkozom tisztán, de muszáj ápolgatnom a piciny lelküket, hogy így ők is vigyázzanak énrám. Jungkookot is kedvelem, eléggé a szívemhez nőtt, az pedig, hogy ennyire hűséges csak hab a tortán. Tetszik, hogy ilyen, de közben Taehyungtól sem szeretnék megválni, mert ő is sokat jelent számomra, még ha csalódtam is benne. Időre van szükségem, hogy rendezzem a dolgokat köztünk, de addig is, míg nem bírok a szemébe nézni, Jungkookkal kell többet foglalkoznom, hogy aztán idővel újból összeszokassam mindhármunkat. Régóta ezt tervezem, és még ha egyszer sikerült is összeboronálnom minket, az mégsem volt ugyanaz, hiszen rákényszerültek, de meg kell hagyni, igazán élveztem és biztos vagyok benne, hogy ők is. Azért szeretném, ha önszántukból mennének bele. Ez a célom.

Egy újabb bosszantóan nehéz nap után belépek a hálószobámba, Jungkook is tartózkodik. Ez alatt a pár nap alatt megpróbáltam kedvesebb lenni hozzá, hogy éreztessem vele, sokat jelent számomra, hogy igazán imponáló a hűsége, így úgy tűnik, ő is kezd megenyhülni, s mikor most is rám vezeti pillantását, elmosolyodik, majd több se kell máris előttem terem. Rá sem kell kérdeznem, Taehyung vérének illatát a fürdőszoba felől érzem, szóval bizonyára éppen mosakszik.

-          Kissé fáradtnak tűnsz – néz meg magának alaposabban a velem szemben álló. – Mikor aludtál utoljára? Legalábbis ebben a szobában nem láttalak aludni egy jó pár napja már és azért elég sokfele mászkálsz mindig, így szükséged lenne a pihenésre.

-          Aranyos, hogy így aggódsz – mosolyodom el. -, de azt hiszem, elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam hol a határ.

-          Nekem nem tűnsz egészen józannak. Mármint, ne érts félre…

            -          Mit vársz? Mit mondjak, hogy fáradt vagyok? Mit teszel, ha igen? – húzom fel kíváncsian szemöldököm, ugyanis valóban elég kimerült vagyok már, így ha elnyom az álom, akkor sehogy sem tudnának felverni hosszú órákig. Éppen emiatt idegesít is, hogy nyaggat ezzel.

            -          Add ki számomra a te feladataidat – jelenti ki határozottan, mire egy másodperc erejéig szemöldököm ráncolom, majd kibukik belőlem a nevetés, amit természetesen ő nem néz jó szemmel. – Komolyan mondtam! Mi olyan vicces ebben? Csak segíteni szeretnék, mivel én olyan frissnek érzem magam, hogy képes lennék bárkivel és bármivel megbirkózni.

            -          Édes mindegy, drága – kacsintok rá mosolyogva, hüvelyk- és mutatóujjam közé véve állát, elégedetten figyelve, ahogy elpirul megnevezésén. – Az én feladatkörömhöz te nem nyúlhatsz.

            -          Azt mondtad, hogy nekünk kell a jobb kezednek lennünk, akkor miért ne segíthetnék? Miért utasítasz el egy ilyen ajánlatot? – biggyeszti le ajkait, és érzem, hogy melengeti a szívem, hogy ennyire segítőkész. Pontosan ilyen személyre van szükségem magam mellé. Ki gondolta volna, hogy ő ilyen lesz?

            -          Maradjunk annyiban, hogy egyelőre nem tudsz segíteni – tekintem lezártnak a témát, s Taehyung ekkor lép ki a fürdőszoba ajtaján, mire pillantása összefonódik enyémmel, nekem pedig újabb ötletem támad.

Önelégülten mosolyodom el, ahogy újból Jungkookra vezetem tekintetem, akinek állát még most is fogságban tartom, s több se kell, közelebb húzom magamhoz, s én is felé hajolok, hogy forró csókba invitáljam, amitől először ledermed, mivel bizonyára ő is érzi, hogy harmadik tagunk már itt tartózkodik, velünk egy légtérben, így nem érti, mire ez az egész, miért nem vele foglalkozom vagy akármi más. Érzem, hogy első reakcióként el akarna húzódni, de nem engedem, hogy így tegyen. Álláról tarkójára vezetem kezem, másikat pedig derekára vezetve húzom testét is magamhoz. Nyelvemmel bejutást kérek hozzá, amit rögtön meg is kapok, s ekkor Taehyungra vezetem szemeim. Tekintetéből egyszerre sokféle érzelem sugárzik. Düh, féltékenység, szomorúság, értetlenség, zavarodottság, bánat. Minden olyan, amit vártam, én viszont résnyire szűkítem szemeim, s úgy húzom egyre szorosabban magamhoz a másikat, aki készségesen viszonozza csókom, amibe belemosolygok pontosan annyira, hogy az feltűnő legyen az ajtóban megállónak. Nem is kell több instrukció, szemeit feltűnően forgatja meg, s hangosan sóhajt fel, ahogy az ágy felé sétál, majd belevetve magát, feje búbjáig húzza a takarót. Legszívesebben kuncognék rajta egy jót, de mivel már úgysem figyel ránk, lehunyom szemeim, hogy átadjam magam a csók varázslatos érzésének, majd nem sokkal később hangosan cuppanva válunk el egymástól.

-          Ez most miért… miért kaptam? – vörösödik el arca, mire elmosolyodom és végigsimítom ujjaim arcán.

-          Azért, mert jófiú vagy. – Azzal újból ajkaihoz hajolok, hogy egy gyors puszit nyomhassak azokra a puha párnákra, szándékosan válva el úgy tőle, hogy azt Tae is hallhassa.

Mély sóhajt megeresztve lépek el mellette, majd a fürdőszobába veszem az irányt, hogy megmosakodhassak. Rám fér már egy kis lazítás, így egy ideig elvagyok odabent a kádban. Úgy érzem, az elmúlt napokban történt események annyira leszívták az energiám, hogy szükségem van egy kiadós kis alvásra. Nem igazán vagyok már magamnál, mert jó ideje nem aludtam már, ez pedig annyira talán nem is jelentene gondot, ha semmit se tennék, de nap, mint nap rohanok egyik helyről a másikra, képzem a vámpírjaim, látogatom a többi családot a kastélyban, hogy egyeztessek velük a hatalomátvételről. A városban is intézkednem kell néha, aztán meg ne feledkezzünk arról, hogy Jungkookot is képeznem kell, tanítanom, de mindeközben ott van bennem az, hogy Taehyung milyen könnyen elgondolkozott azon, hogy ellenem fordul. Azok után gondolt erre, hogy bevallotta, bízik bennem, ami talán így is van, de bennem van az is, hogy csak azért mondta ezt, és csak azért engedte, hogy megdugjam, mert ez is a kis terve része volt. El akarta volna hitetni velem, hogy mennyire nagyon szeret. Ellenem fordította volna azt a fegyvert, ami képes lenne kikészíteni, ami tényleg, igazán bántana, ami nem más, mint a szeretete. Valamiért nem tudom elfogadni, hogy így tegyen, hogy ne szeressen többé. Talán túlságosan hozzászoktam már, hogy így érez, és túl természetesnek tartom a tényt, vagy talán… nem. Nem fűzhetnek senki irányába sem gyengéd érzések, de valami azt súgja, nem ő az egyetlen, akitől tartanom kellene ilyen téren. Jungkook nagyon hűséges hozzám, kis imádnivaló fiú, de mi van akkor, ha valójában nem is mellettem áll? Ő is csak el akarja csavarni a fejem, hogy aztán ketten szúrhassanak hátba. Kiben bízhatok meg és kiben nem? Nem maradhatok magamra, nekem szükségem van arra, hogy ők mellettem legyenek, s valamiért már nem is tudnám elengedni őket.

Kikászálódom a kádból, majd csak felkapva egy melegítőnadrágot, úgy lépek át a hálóba, hogy aztán kényelmesen bevethessem magam az ágy azon részére, ahol még van hely. Taehyung láthatóan már alszik, Jungkook pedig középen ül, így a másik végbe szorulok. Nekem már édes mindegy, csak ki szeretném pihenni a napok fáradalmait. Túl sok minden történt, amit tisztáznom kell magamban, erre pedig jó lesz az alvás.