[42/?] A vámpírok legnagyobbja - Összetörve

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Összetörve

Író: Ayu

Besorolás: +15

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: És sikerül tartanom magam a heti egy részhez, yeah! XD Mindeközben még közös ficiket is javában tudok írni, úgyhogy várhatóak a közeljövőben azok is, folytatás, OS, valami új… talán? Mindenesetre, most itt vagyok végre ezzel a résszel, úgyhogy remélem, elnyeri a tetszéseteket, és nem lett olyan rossz. Még nem tudtam átnézni. xD Jó olvasást! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jimin POV

Egy vámpírról mindenki tudja, hogy milyen különösen jók az érzékszervei. A hallása, a látása is sokkal jobb, mint egy emberé, de ezt néha hajlamosak elfelejteni egyesek. Már mikor a szoba közelében jártam – igaz, zárva volt az ajtó, de azon át is hallottam tompán -, kiszúrtam a veszekedő hangokat, amikről először nem sejtettem, hogy mi lehet, min kaptak össze, de, amint elhangzott az a mondat Jungkook szájából, hogy Taehyung képes lenne hátba szúrni, ráadásul a szülei miatt, nálam teljesen felverte a biztosítékot. Kezdjük azzal, hogy nem tettem velük semmi rosszat, hagytam őket szabadon menni, aztán meg ők engedték át nekem Taehyungot, saját akaratukból, de legalább már tudom, hogy miért. Fel akarják használni ellenem, csak ez nem fog összejönni. Lehet, sikerült volna neki, ha ezt a beszélgetést most nem hallom, de bánatára mindent tökéletesen értettem. Elgondolkozott azon, hogy valóban hátat fordít nekem, mindössze azért, mert a szülei erre kérték, akik már rég cserbenhagyták az egyetlen fiúkat, aki ezt képtelen felfogni. Jungkooknak sokkal több oka lehetne arra, hogy lázadjon ellenem, de nem, ő mindig hűséges, elfogadja a helyzetét, s már emberként is sokkal jobban viszonyult hozzám, mint az idősebbik. Mérhetetlenül csalódtam benne, s ez a keserűség, mely átjárja mellkasom, összeszorítja szívem, s úgy érzem, mintha még soha nem lettem volna ilyen állapotban. Az agyam leblokkol, totál kikacsolok, s nem foglalkozom azzal, hogy mit szabadna és mit nem. Nem érdekelnek a szokatlan érzéseim a másik irányába, mert jelenleg jobban leköti a figyelmem az, hogy megleckéztessem. Eddig mindig mindent elnéztem neki, túl kedves voltam hozzá, s ha ez nem volna elég, még meg is lágyultam, azt hiszem, hogy… jobban elkezdtem kedvelni, mint szabadna, aminek egyáltalán nem örülök. Az pedig, hogy ilyenre képes lenne, úgy ért, mint a villámcsapás. Fáj a szívem, mintha összefacsarodna, s a düh elönti testem minden porcikáját.

            Egy pillanat alatt szelem át a köztünk lévő távolságot, s nem foglalkozva azzal, hogy a másik ijedtségtől tágra nyílt szemekkel néz rám, emelem is jobb kezem és nem gondolva végig, mit is készülök tenni, csak az érzelmeim vezérelnek, így ütöm arcon, ami még így se volt túl erős, de egy ember számára eléggé fájdalmas lehet. Felkiált, miközben elveszti az egyensúlyát és a földre zuhan, de gyorsan megtámaszkodik alkarján, és felül, hogy ne feküdjön a padlón tehetetlenül, következőleg pedig már az ért felületre is teszi egyik kezét, folyton felszisszenve. Szemei is könnyel telnek meg, ahogy felnéz rám és nem is bírja palástolni, kicsordulnak azok szemeiből, végiggurulva arcán. Egyszerűen képtelen vagyok sajnálatot érezni iránta azok után, hogy képes lett volna ellenem fordulni, így nem rejtegetve, hogy szemfogaim is nagyobb méretet öltöttek, úgy fújok rá vicsorítva, mire rémülten rezzen össze, s már lépek is újból közelebb hozzá, hogy aztán lehajolva keverhessek le neki még egyet, de mielőtt ez megtörténne, erős karok fognak csuklóimra, s Jungkooknak a teste takarja ki szemeim elől áldozatom képét. Felnézek szemeibe, így látom, hogy kétségbeesetten néz vissza rám, s ez az a pillanat, hogy kicsit érzem megenyhülni magam.

            -          Állj félre, Jungkook! Téged nem akarlak bántani. Te túl jó vagy hozzám, veled máskor számolok – küldök felé jelentőségteljes pillantást, hiszen lassan eljut a tudatomig, hogy ő valóban mennyire hűséges hozzám, hogy még a saját barátját, a testvérét, a szerelmét képes volna megállítani és inkább hozzám jönni, hogy figyelmeztessen a veszélyről.

            -          Kérlek, ne bántsd! – mentené ki a másikat a pácból, mire szemeim égnek emelem s frusztráltan fújom ki a levegőt. – Komolyan mondom! Én… én hallottam a gondolatait és jól tudom, hogy mit érez. Csak nem tudja, mit tehetne, össze van zavarodva, ezt pedig te is megérthetnéd.

            -          Nem fogom megérteni! – emelem meg hangom. – Nem fogom megbocsájtani, ha hátba akar szúrni! Mégis mit…

            -          Jimin, kérlek! – szorítja meg erősebben csuklóim. – Tudod, hogy milyen, és eddig is kegyesebben álltál hozzá, szóval most is tehetnél kivételt. Kérlek, ne bántsd! Már eleget kapott ezzel az egy ütéssel. Ő még ember, nem tehet ellened semmit és ezt te is nagyon jól tudod.

            -          Honnan veszed, hogy nem tehet semmit? Nem olyan hülye ő, hogy ne találjon ki valamit. Mindig is tetszett, hogy ennyire kis makacs, de azért mindennek van határa, ezt pedig már nem vagyok képes eltűrni!

            -          Még én se tudom, mit lehetne tenni egy vámpír ellen, azt sem, hogy egyáltalán saját magammal mit tehetek és mit nem. Még engem se avattál be ezekbe a részletekbe, akkor ő honnan tudná? Ráadásul ember, hidd el, csak elgondolkozott rajta. Mégis csak a szüleiről van szó, akiket régen látott. Engem… engem is összezavarna egy találkozás –süti le szemeit, mire résnyire szűkítem enyéim.

            -          Azt akarod mondani, hogy neked is megfordulna a fejedben hátba szúrni?

            -          Nem! – kapja fel fejét rám ijedten. – Nem tennék ilyet. Egyszer megpróbáltam még emberként megszökni, de megbántam. Hidd el, hogy megbántam! Én tényleg, tartom magam az ígéretemhez és ki fogok állni melletted, történjék bármi. Taehyungnak sem engedtem volna, hogy bármit tegyen, tehát ha esetleg most nem hallod ezt a beszélgetést, és én se közöltem volna veled konkrét dolgokat, akkor is figyelmeztettelek volna és Taen tartottam volna a szemem. Most pedig kérlek, próbálj lenyugodni, mert ez egyikünknek sem lesz jó, ha felbosszantjuk magunkat. Biztos vagyok benne, hogy Taehyung is jobban átgondolja majd és nem fog tenni semmit, mert sze… - Ekkor megköszörüli torkát, viszont tudom, hogy mit próbál mondani.

            -          Szeret. Tudom, hogy szeret, már mondta – rántom ki kezeim fogságából, így mellkasom előtt keresztbe is fonom karjaim. – Ettől függetlenül már az egy hatalmas hiba, hogy egyáltalán megfordult a fejében a lázadás, hogy úgy tegyen, ahogyan a szüleinek lenne jó. – Ekkor oldalra lépek, hogy lenézhessek a még mindig földön ülőre, aki továbbra is rémülten néz fel rám, s arcát simogatja. – Még nem fogtad fel, hogy te is egy leszel közülünk? – guggolok le hozzá, hogy nagyjából egy szinten lehessünk. – Ha most bármit tennél ellenem, azzal saját magadnak is ártanál. – Nem felel, csak könnyektől vöröslő szemekkel néz rám, s a megütött felületet simogatja tovább. Nem bánom, hogy így tettem, itt volt az ideje, hogy megleckéztessem. Ha nincs Jungkook, akkor teljesen elvesztem a fejem és ki tudja, miket tettem volna még. Belegondolva, hogy nem is olyan rég még a zongorán dugtam meg, mert azt mondta, megbízik bennem… csalódott vagyok. Hazudott? Kétségbeesett? Ezért volt olyan csendben? Hogy teheti ezt velem? Hogy teheti ezt meg bárkivel is? Még a legjobb barátjára sem gondol? – A szüleid réges-rég hátat fordítottak neked. Magadra hagytak, engedték, hogy velem legyél, és nem érdekel, mi a hátsó szándékuk ezzel, mivel nem tudják, hogy te úgyse tehetsz az érdekükben semmit. Nagyon remélem, hogy nem mondtál nekik semmit. – Fejét hevesen kezdi rázni válaszképpen, mire elégedetten mosolyodom el. – Reméltem is, hogy nem fogsz ostobaságot csinálni.  Többször viszont meg ne forduljon a fejedben ilyesmi, különben nem fog érdekelni a következmény.

            -          A szüleim… elengeded, igaz? – kérdezi furán artikulálva, s grimaszba is rándulnak izmai a fájdalomtól.

            -          Meglátjuk. Velük ne foglalkozz, nem a te dolgod.

            -          Már hogy ne volna az én… - veszi el kezét arcától, de nem bírja végigmondani, ugyanis láthatólag újból belenyilall erősebben a fájdalom, ahogy elengedi magát.

            -          Jungkook – szólok a másiknak, aki nyomban lesi is, mit szeretnék tőle. – Vidd le Taehyungot a konyhára. Ott lesz egy szőke nő. Kérd meg, hogy adjon a véréből neki. Nem szeretném, ha csúnyán gyógyulna meg. – Azzal felállok, s nem foglalkozva az engem leső pillantásokkal indulok meg a fürdő irányába, hogy megmosakodhassak.

Pár nap elteltével Taehyung szülei már nem tartózkodnak a kastély falain belül. Nem mondtam el nekik, hogy tudom, mire készülnek, mert ezt még ellenük tudom fordítani, hogy azt hiszik, megbízom bennük, így ha rosszabbra fordulnának a dolgok, akkor könnyedén hárítsam támadásukat. A gyilkolásra nevelt vámpírokkal is többet foglalkozom, s ki is engedem őket az erdőbe, de csak kisebb csoportokban, hogy szokták a kinti levegőt, akárcsak Jungkookkal tettem. Vadászni vittek őket, hogy gyakoroljanak, képezzem őket, hogy megtudják mi micsoda, hogyan működik, ne csak elméletben tudják. Egész szépen alakulnak a dolgok, kivéve egy valamit, Taehyungot. Nehezemre esik bevallani, de rendkívül fáj, hogy megfordult a fejében, ellenem fordul. Folyamatosan eszembe jut, hogy szeret engem is és Jungkookot is, aminek örülnöm kellene, most mégsem tudok. Ilyen keserűséget nem emlékszem, éreztem-e már életem során, de olyan, mintha valami teljesen új lenne ez is, akárcsak az, hogy melegség öntötte el minden porcikámat, mikor ránéztem. Ha most vetek rá egy pillantást, akkor a szívem összeszorul, mintha egy erős lánccal tekernék körbe és húznák erősen két oldalról. Máskor is volt már, hogy akit közel akartam tudni magamhoz, hogy később a segítségemre legyen, hátba akart szúrni, de akkor nem éreztem ezt, ezt a mérhetetlen fájdalmat.

Jungkookon is sokat töprengtem a napokban, hogy mit is érzek iránta pontosan. Többször is kiborult már, a szemembe vágta, hogy felesleges, majd ezt ugyanúgy kiadta Taehyungnak is. Emiatt is kissé furcsán érzem magam, mintha bántana a tudat, hogy nem érzi magát jól mellettünk. A hármasomhoz elengedhetetlen, hogy mindhárman egyenlők legyünk, viszont ő mégis kirekesztettnek érzi magát, kihasználtnak. Ezen is változtatnom kell, hiszen igaza van, hűséges hozzám, emberként is az volt és most is az, vámpírként. Nem gondoltam, hogy ennyire jó lesz hozzám, s tudom, hogy ő is szereti Taehyungot, de mégis mellém állna bizonyos helyzetekben, ami dicséretre méltó. Mindenképpen jutalom jár érte, hogy rájöjjön, ugyanannyit ér, mint a másik, hogy ne érezze magát különcnek. Többet kell foglalkoznom vele, különben a végén még az ő fejében is megfordul a lázadás – habár ezt kétlem. Mindenesetre melengeti a szívem, hogy legalább ő nem hagy cserben. Nem gondoltam volna, hogy idővel ennyire közel fogom mindkettőt érezni magamhoz. Úgy érzem, hogy el fogok gyengülni, miattuk nem gondolkozom tisztán, de muszáj ápolgatnom a piciny lelküket, hogy így ők is vigyázzanak énrám. Jungkookot is kedvelem, eléggé a szívemhez nőtt, az pedig, hogy ennyire hűséges csak hab a tortán. Tetszik, hogy ilyen, de közben Taehyungtól sem szeretnék megválni, mert ő is sokat jelent számomra, még ha csalódtam is benne. Időre van szükségem, hogy rendezzem a dolgokat köztünk, de addig is, míg nem bírok a szemébe nézni, Jungkookkal kell többet foglalkoznom, hogy aztán idővel újból összeszokassam mindhármunkat. Régóta ezt tervezem, és még ha egyszer sikerült is összeboronálnom minket, az mégsem volt ugyanaz, hiszen rákényszerültek, de meg kell hagyni, igazán élveztem és biztos vagyok benne, hogy ők is. Azért szeretném, ha önszántukból mennének bele. Ez a célom.

Egy újabb bosszantóan nehéz nap után belépek a hálószobámba, Jungkook is tartózkodik. Ez alatt a pár nap alatt megpróbáltam kedvesebb lenni hozzá, hogy éreztessem vele, sokat jelent számomra, hogy igazán imponáló a hűsége, így úgy tűnik, ő is kezd megenyhülni, s mikor most is rám vezeti pillantását, elmosolyodik, majd több se kell máris előttem terem. Rá sem kell kérdeznem, Taehyung vérének illatát a fürdőszoba felől érzem, szóval bizonyára éppen mosakszik.

-          Kissé fáradtnak tűnsz – néz meg magának alaposabban a velem szemben álló. – Mikor aludtál utoljára? Legalábbis ebben a szobában nem láttalak aludni egy jó pár napja már és azért elég sokfele mászkálsz mindig, így szükséged lenne a pihenésre.

-          Aranyos, hogy így aggódsz – mosolyodom el. -, de azt hiszem, elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam hol a határ.

-          Nekem nem tűnsz egészen józannak. Mármint, ne érts félre…

            -          Mit vársz? Mit mondjak, hogy fáradt vagyok? Mit teszel, ha igen? – húzom fel kíváncsian szemöldököm, ugyanis valóban elég kimerült vagyok már, így ha elnyom az álom, akkor sehogy sem tudnának felverni hosszú órákig. Éppen emiatt idegesít is, hogy nyaggat ezzel.

            -          Add ki számomra a te feladataidat – jelenti ki határozottan, mire egy másodperc erejéig szemöldököm ráncolom, majd kibukik belőlem a nevetés, amit természetesen ő nem néz jó szemmel. – Komolyan mondtam! Mi olyan vicces ebben? Csak segíteni szeretnék, mivel én olyan frissnek érzem magam, hogy képes lennék bárkivel és bármivel megbirkózni.

            -          Édes mindegy, drága – kacsintok rá mosolyogva, hüvelyk- és mutatóujjam közé véve állát, elégedetten figyelve, ahogy elpirul megnevezésén. – Az én feladatkörömhöz te nem nyúlhatsz.

            -          Azt mondtad, hogy nekünk kell a jobb kezednek lennünk, akkor miért ne segíthetnék? Miért utasítasz el egy ilyen ajánlatot? – biggyeszti le ajkait, és érzem, hogy melengeti a szívem, hogy ennyire segítőkész. Pontosan ilyen személyre van szükségem magam mellé. Ki gondolta volna, hogy ő ilyen lesz?

            -          Maradjunk annyiban, hogy egyelőre nem tudsz segíteni – tekintem lezártnak a témát, s Taehyung ekkor lép ki a fürdőszoba ajtaján, mire pillantása összefonódik enyémmel, nekem pedig újabb ötletem támad.

Önelégülten mosolyodom el, ahogy újból Jungkookra vezetem tekintetem, akinek állát még most is fogságban tartom, s több se kell, közelebb húzom magamhoz, s én is felé hajolok, hogy forró csókba invitáljam, amitől először ledermed, mivel bizonyára ő is érzi, hogy harmadik tagunk már itt tartózkodik, velünk egy légtérben, így nem érti, mire ez az egész, miért nem vele foglalkozom vagy akármi más. Érzem, hogy első reakcióként el akarna húzódni, de nem engedem, hogy így tegyen. Álláról tarkójára vezetem kezem, másikat pedig derekára vezetve húzom testét is magamhoz. Nyelvemmel bejutást kérek hozzá, amit rögtön meg is kapok, s ekkor Taehyungra vezetem szemeim. Tekintetéből egyszerre sokféle érzelem sugárzik. Düh, féltékenység, szomorúság, értetlenség, zavarodottság, bánat. Minden olyan, amit vártam, én viszont résnyire szűkítem szemeim, s úgy húzom egyre szorosabban magamhoz a másikat, aki készségesen viszonozza csókom, amibe belemosolygok pontosan annyira, hogy az feltűnő legyen az ajtóban megállónak. Nem is kell több instrukció, szemeit feltűnően forgatja meg, s hangosan sóhajt fel, ahogy az ágy felé sétál, majd belevetve magát, feje búbjáig húzza a takarót. Legszívesebben kuncognék rajta egy jót, de mivel már úgysem figyel ránk, lehunyom szemeim, hogy átadjam magam a csók varázslatos érzésének, majd nem sokkal később hangosan cuppanva válunk el egymástól.

-          Ez most miért… miért kaptam? – vörösödik el arca, mire elmosolyodom és végigsimítom ujjaim arcán.

-          Azért, mert jófiú vagy. – Azzal újból ajkaihoz hajolok, hogy egy gyors puszit nyomhassak azokra a puha párnákra, szándékosan válva el úgy tőle, hogy azt Tae is hallhassa.

Mély sóhajt megeresztve lépek el mellette, majd a fürdőszobába veszem az irányt, hogy megmosakodhassak. Rám fér már egy kis lazítás, így egy ideig elvagyok odabent a kádban. Úgy érzem, az elmúlt napokban történt események annyira leszívták az energiám, hogy szükségem van egy kiadós kis alvásra. Nem igazán vagyok már magamnál, mert jó ideje nem aludtam már, ez pedig annyira talán nem is jelentene gondot, ha semmit se tennék, de nap, mint nap rohanok egyik helyről a másikra, képzem a vámpírjaim, látogatom a többi családot a kastélyban, hogy egyeztessek velük a hatalomátvételről. A városban is intézkednem kell néha, aztán meg ne feledkezzünk arról, hogy Jungkookot is képeznem kell, tanítanom, de mindeközben ott van bennem az, hogy Taehyung milyen könnyen elgondolkozott azon, hogy ellenem fordul. Azok után gondolt erre, hogy bevallotta, bízik bennem, ami talán így is van, de bennem van az is, hogy csak azért mondta ezt, és csak azért engedte, hogy megdugjam, mert ez is a kis terve része volt. El akarta volna hitetni velem, hogy mennyire nagyon szeret. Ellenem fordította volna azt a fegyvert, ami képes lenne kikészíteni, ami tényleg, igazán bántana, ami nem más, mint a szeretete. Valamiért nem tudom elfogadni, hogy így tegyen, hogy ne szeressen többé. Talán túlságosan hozzászoktam már, hogy így érez, és túl természetesnek tartom a tényt, vagy talán… nem. Nem fűzhetnek senki irányába sem gyengéd érzések, de valami azt súgja, nem ő az egyetlen, akitől tartanom kellene ilyen téren. Jungkook nagyon hűséges hozzám, kis imádnivaló fiú, de mi van akkor, ha valójában nem is mellettem áll? Ő is csak el akarja csavarni a fejem, hogy aztán ketten szúrhassanak hátba. Kiben bízhatok meg és kiben nem? Nem maradhatok magamra, nekem szükségem van arra, hogy ők mellettem legyenek, s valamiért már nem is tudnám elengedni őket.

Kikászálódom a kádból, majd csak felkapva egy melegítőnadrágot, úgy lépek át a hálóba, hogy aztán kényelmesen bevethessem magam az ágy azon részére, ahol még van hely. Taehyung láthatóan már alszik, Jungkook pedig középen ül, így a másik végbe szorulok. Nekem már édes mindegy, csak ki szeretném pihenni a napok fáradalmait. Túl sok minden történt, amit tisztáznom kell magamban, erre pedig jó lesz az alvás.

[41/?] A vámpírok legnagyobbja - Összezavarodva

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Összezavarodva

Író: Ayu

Besorolás: +15

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Na, itt is vagyok az eheti résszel. Megpróbálom magam tényleg tartani ahhoz, hogy heti egy részt azért hozzak suli mellett is. :D Jó olvasást ehhez a részhez is! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jungkook POV

A következő napokban Jimin nem enged ki az épületből, de legalább azon belül mászkálhatunk összevissza. Ami a legmeglepőbb volt számomra, mikor éreztem, hogy megérkeztek a kastélyba Taehyung szülei, de továbbra sem lettünk rövid pórázon fogva, én pedig nem szerettem volna eléjük kerülni, mert nem tudom, mit reagálnának rám, ha rájönnének, én is vámpír vagyok. Na, meg aztán bennem van a félelem, hogy tudnak esetleg valami olyat a családomról, amit esetleg jobb nem tudni. Úgyis hosszú évekig fogok még élni, valószínűleg sokan meg fognak halni körülöttem, így jobban teszem, ha nem kötődöm túlzottan senkihez, így a szüleim is megmaradhatnak épen és egészségesen az emlékezetemben.

            Kései órákban érkezik meg a szobába Taehyung, viszont teljesen egyedül van, pedig azt vártam, hogy Jiminnel együtt érkezik, ha már itt vannak a szülei, hiszen bizonyára találkozott velük. Szívesen rákérdeznék, de ahogy rám emeli tekintetét, halovány pír önti el arcát, így a földet pásztázza helyettem, miközben elindul a nagy franciaágy felé, hogy abba belevesse magát. Kimerültnek, s gondterheltnek tűnik, így hason fekve a párnába temetve arcát nyüszít fel hangosan. Kíváncsi szemekkel vizslatom, míg mellé helyezkedem az ágyon, amit ő megérezve máris felém fordítja arcát, hogy fel tudjon rám nézni.

            -          Találkoztál velük? – kérdezem, mire alig észrevehetően bólint.

            -          Még itt vannak? Érzed őket?

            -          A falakon át nem jut a szaglásom, TaeTae – mosolyodom el. – Legalábbis nem túlzottan, de még itt vannak, ebben biztos vagyok. – Ekkor megköszörülöm torkom. – Jól vannak? Miket beszéltetek? – dőlök le mellé, hogy egy szinten legyünk.

            Taehyung lesüti szemeit, s láthatóan nyel nagyot, mintha csak érzékenypontra tapintottam volna. Tudom, hogy számára is nehéz, főleg, hogy mindketten abban a hitben éltünk eddig, hogy nem láthatjuk a rokonokat soha többé, de mindennek ellenére féltékeny vagyok rá, hiszen ő legalább találkozhatott velük. Én is szeretném látni őket, de tudom, hogy már vámpír vagyok, jobb, ha távol tartom magam tőlük, tekintve, hogy veszélyt jelentek rájuk nézve. Az sem kizárt, hogy megutálnának, kitagadnának, én pedig úgy vallom, jobb, ha abban a tudatban élnek, emberi és ép és egészséges vagyok, még ha nem is velük. Nem szeretnék kitagadott lenni.

            -          Figyelj, ha nem akarsz róla beszélni, megértem…

            -          Jól vannak. Több mint jól vannak – suttogja kissé rekedtesen, de nem mond többet, viszont szemei kétségbeesetten merednek rám, s ha akarná, se tudná leplezni, valami olyan dolog történt, ami annyira komoly, hogy nem bír róla beszélni, vagy egyáltalán nem is szeretné megosztani velem.

            -          Akkor miért… - Mielőtt végigmondhatnám kérdésemet, mely a rosszkedvére irányul, gyorsan ajkamba harapok, nehogy kicsússzon a számon, ugyanis biztos vagyok benne, hogy nem fog rá igaz választ adni.

            Kíváncsian pislog rám, én viszont csak fejem rázom és bátorítóan mosolygok rá, mire először csak értetlenül húzza össze szemöldökét, s végül fordít testhelyzetén, hogy hanyatt fekve kémlelje a plafont, újból elvonatkoztatva tőlem. Tudom, hogy megígértem neki, nem fogok a gondolatai közé kontárkodni, de az, hogy látom rajta, valami nagyon nincs rendben, bekapcsolja a vészjelzőmet, hogy igenis tudjam meg. Ha önmagától nem mondja el, akkor nekem kell utánajárnom, de annak nem örülne. Ha nem mondom el neki, hogy kihallgattam, akkor nem is lesz probléma belőle, de ha olyan dolgokat tudnék meg, amik még engem is sokkolnának, akkor képtelen lennék csukva tartani a szám.

            Ajkamba harapok, ahogy továbbra is rajta tartom a szemem, amit ő megérezve pillant rám szeme sarkából.

            -          Ennyire látszik, hogy nem vagyok rendben? – kérdezi, mire felhúzom szemöldököm.

            -          Mit ne mondjak, elég kétségbeesett arcod van – mosolyodom el, mivel az ő arcára is varázsolok egyet.

            -          Csak furcsa volt őket újra látni. Azt hittem, hogy többé nem fogunk találkozni, vagy ha mégis, akkor már nem leszek ember. Arra sem számítottam, hogy Jimin… - Ekkor elhallgat, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy gondolatai közé férkőzzek. Tudom, hogy nem a legszebb megoldás, de a kíváncsiság hajt előre. – „Hogy Jimin képes kihasználni őket, ahelyett, hogy szabadon engedné mindkettőt, mivel akkor az én lelkem is sokkal nyugodtabb lenne.” – Tágra nyílnak szemeim, hiszen fogalmam sincs még így se, hogy mire céloz, de ezután rögtön nyitja is száját, hogy folytassa félbemaradt mondandóját. – Azt, hogy megengedi, hogy lássuk egymást.

            Nagy erőmbe telik, hogy visszafogjam magam, ne kérdezzek rá, Jimin mit tett, mivel használja ki őket, de tudom, hogy egyébként sem válaszolna őszintén, ha ki is mondta volna, így nem tisztelve magánszféráját hallgatózom tovább gondolatai között, miközben együtt érző pillantással illetem.

            -          „Mit tegyek? Mit tehetnék? Miért kell ennyire összekuszálni mindent? Jobb lett volna, ha nem tudok semmiről, akkor most nem érezném magam ennyire bánatosnak.” – Érdeklődve hallgatom gondolatait, s megpróbálok nem reagálni semmit rá, nehogy rájöjjön, éppen kihallgatom, s ez úgy tűnik, sikerül is, ugyanis amint újból felém néz, bele szemeimbe, már tudom, hogy nem sejti. – „Azt hiszem, most kicsit irigy vagyok. Eddig azt szerettem volna, ha megszökhetnék és a szüleimhez mehetnék, de tudván, nem élnek itt, felesleges próbálkozás lett volna. Jimin ezért nem engedett el? Vagy ezért se? Mindegy, mindenesetre most szívesen cserélnék Jungkookkal. Legalább neki nem kell azon töprengenie, kinek az oldalára álljon.” – Erre felcsillannak szemeim, s nagy erőfeszítésembe telik, hogy ne üljön ki arcomra a meglepettség. Mit ért az alatt, hogy kinek az oldalán álljon? Mire készül? Mi történt? Fel is ülök, hogy ne tűnjön fel neki, megránduló arcizmom, s úgy néz immáron fel rám, én pedig le őrá. – „Mit tegyek? A szüleimnek sem okozhatok csalódást, de ha mégis melléjük állnék, akkor konkrétan hátat fordítanék Jiminnek és Jungkooknak. Ha Jimint hátba szúrom, akkor azzal nem csak őt sebzem meg, de Kookot is.” – Nagy erőfeszítésembe telik, nehogy rákérdezzek, így köhögéssel álcázom zavarom, s mély sóhaj kíséretében döntöm hátra fejem, úgy csúszva kicsit lentebb ültömben, hogy a támlán támasszam meg. – „Meg kellene tennem? És mégis hogyan tehetném? A szüleim, nem fordíthatok nekik hátat, de mégis, ha vámpír leszek, akkor úgyis ellenem fognak küzdeni. Azért, mert a gyermekük vagyok, nem hagyhatnak életben. Akkor semmi értelme nem lenne az egész vámpírirtásuknak, így saját magamnak is keresztbe tennék, de azt se tehetem meg, hogy Jimin ellen fordulok, mert azzal saját magam ellen is fellépnék.”

            Szemöldököm összeráncolom, miközben elfordítom tekintetem tőle. Nem vagyok képes csak úgy ülni és hallgatni fapofával a gondolatait, mert ez már több mint furcsa.

            -          „Vajon Jungkook mikor fog hozzám szokni? Szeretném, ha végre nem kellene távolságot tartanunk, de közben mégis úgy érzem, hogy rosszat tettem, mintha megcsaltam volna, pedig erről szó sincs. Miért kellett engednem Jiminnek? Miért mondtam neki, hogy elnyerte a bizalmam? Hát, persze, azért, mert ez így van. Azt hiszem, ezek után valóban megbízom benne. Elkísért a szüleimhez és nem bántotta őket. De ő bántva lett… ha tudná, mire készülnek a szüleim! Ó, és ha azt is tudná, mire kértek, hogy forduljak ellene, szúrjam hátba! Még az sem hatotta meg őket, hogy szeretem, hogy nem csak egyedül őt szeretem. Arra is csak annyit bírtak mondani, hogy vámpírok felé nem lehetnek gyengéd érzéseim. Meg a francokat nem! Én túlságosan megszerettem őket ezalatt az idő alatt, de ezt nem veszik figyelembe, olyan ridegek, mint még soha. Ráadásul engem is átvertek, alig láthattam őket, mindössze azért, mert titkon vámpírvadásznak készülnek. Milyen kár, hogy még egyet sem fogtak el! Miért éppen én kellek ehhez? Ezért jöttem világra a szemükben, hogy egy napon majd hasznomat vegyék? Ezért küldtek ide, ezért engedték meg Jiminnek, hogy vele maradjak a kastélyban. Annyira fáj, hogy így átverik, és én nem mondhatok semmit. Hogyan is állhatnék Jimin mellé, ha ők nem ezért küldtek ide? Még rendesen megparancsolták, hogy ellen ne merjek szegülni neki, hogy adjam be a derekam, lessem minden kívánságát, hogy azt higgye, mellette vagyok, aztán mikor nem számít rá, fordítsak hátat neki. Mégis hogyan tehetném ezt meg? Képtelenség, főleg, hogy azt se tudom, mi lenne az, amivel meggyengíthetném. Szeretem őt… és a szüleimet is… mit tegyek?”

            Hangosan fújom ki a levegőt, mire hallom, hogy gondolatai újból felém terelődnek, miszerint azt hiszi, nem bírok meglenni mellette. Jobb, ha erre gondol, mivel nem jönnék ki belőle túl jól, ha arra a következtetésre jutna, a gondolatai zavarnak. Egyszerűen hihetetlen, amik történtek. A szülei képesek voltak erre kérni, na meg mit beszélt? Vámpírvadászok? Milyen nevetséges feltételezés ez! Nem tudom elhinni, de közben mégis tudom, hogy igaz. A lényeg sem hagyja el a figyelmem. Taehyung azon töpreng, hogy hátba szúrja-e Jimint, azzal együtt engem is, majd később saját magát is? Na, nem. Ezt nem fogom engedni. Ráadásul arra is szívesen rákérdeznék, miért érzi magát úgy, mintha megcsalt volna, de ha össze is feküdt Jiminnel, nem számít annak, hiszen Jimin úgyis tartja magát a hármashoz. Egyébként is, velem is lefeküdt már azóta, nem kellene emiatt így éreznie magát.

            -          „Meg kell tennem.” – furakodik visszhangzó hangja fejembe. – „Nem okozhatok számukra csalódást.” – Ekkor újból fordít helyzetén, s hasra fekve arcát az egyik párnába temeti felnyüszítve. – „Valahogyan ki kell derítenem, mi az, ami egy vámpírt legyengít. Nekem ennyi is elég, ha legyengíthetem őket, akkor már elmondhatom, hogy tettem valamit, de arra, hogy öljek, képtelen vagyok. Nem, legyen szó bárkiről, nem menne, főleg, hogy nem akárkiről van szó. Biztosan kitudakolhatnám valahonnan, mik azok, amik egy vámpír gyengéi, mivel úgy tűnik, nem igazán allergiásak semmire, ami a közhiedelemben él. A fokhagyma, a koporsó, a napfény, ezek közül egyik sem jellemző, de akkor mi lehet az, amivel le lehet őket gyengíteni? Azt tudom, hogy fáradékonyak, így, ha sokat küzdenek, ha hosszú ideig vannak ébren, akkor nekik is szükségük van a pihenésre, de mi lehet az, amivel sokkal rövidebb idő alatt le lehet őket fárasztani? Elvenni az időre az erejüket… hogyan lehetséges?”

            Újból megrándulnak arcizmaim és több se kell, hogy felpattanjak ültemből. Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy mit képzel, mire készül, de akkor tudom, hogy elveszteném a bizalmam vele szemben, mivel nem hallgathatom ki. Azt mondaná, annyira sem becsülöm, hogy a magánszférájába ne másszak bele. Ezt szeretném elkerülni egyelőre, de azt sem hagyhatom, hogy Jimint hátba szúrja, hiszen ígéretet tettem, ráadásul azzal én is veszélybe kerülnék. Ha tovább töpreng ezeken a dolgokon, akkor biztosan talál valamiféle megoldást, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy megállítsam a bajt. Szólnom kell Jiminnek, hogy mi van készülőben, habár elég sötét pár információ, így előbb ki kéne tisztítanom a tudásom. Nekiindulok az ajtó irányába, mire TaeTae is felül és mielőtt kiléphetnék, utánam szól.

            -          Hova mész?

            Megtorpanok, és nagyon nehezemre esik, hogy ne mutassam ki, mennyire felbosszantanak gondolatai. Valahogyan tőle is kérdezősködhetnék anélkül, hogy rájönne, hallgatóztam. Igen, ez lenne a legmegfelelőbb megoldás, nem pedig azonnal Jiminhez rohanni, aki ki tudja, mit tenne, ha ez a fülébe jutna.

            -          Én csak… - Megköszörülöm torkom. – Igazad van, minél többet vagyok melletted, annál jobb. Most, hogy itt vagyunk újból kettesben, nem szabadna elfutnom. Hozzád kell szoknom. – Szavaim hatására értetlenül pislog rám, majd úgy tűnik, elfogadja magyarázatom, így elmosolyodik.

            -          Nyugodtan ülj ide mellém. Már nem igazán szokott zavarni a vérem illata, legalábbis nekem úgy tűnik, egyre jobban hozzászoksz. Ha mellettem meg tudsz lenni, akkor az emberek között sem lesz problémád – invitál maga mellé, majd a takarót is paskolgatni kezdi, hogy menjek oda. Szívesen odamennék hozzá, de félek, hogy nem bírnék magammal és a hallottak után újból hallgatózni kezdenék, de már így is többet hallottam, mint szabadna.

            -          Nem szeretnélek bántani. Ha bármi sérülést okoznék neked, azt soha nem tudnám megbocsájtani magamnak – húzom ki magam az alól, hogy oda kelljen mennem mellé. Túl ideges lettem, ezért nem bírnék megülni a seggemen, de ezt ő nem értheti. Valahogyan rá kell vezetnem arra, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, erre pedig a pillanatnyi legjobb megoldás, ha közlöm vele, én képtelen lennék bántani bárkit is. – Tudom, ostobaságnak gondolod, hogy bántanálak, de nehezen tudom visszafogni magam, ráadásul még a szüleid is itt vannak a kastélyban. Mi van akkor, ha még látni akarnak, te pedig sebesült vagy? Most túl nagy erőben vagyok, ezért akár Jiminben is kárt tudnék tenni, habár meg se érezné, hiszen nem lehet akárhogyan bántani egy vámpírt. Nem sokat tudok arról, hogyan lehet bármi rosszat tenni, de lehet, jobb is nem tudni. Saját magam ellen fordulnék azzal, és azt hiszem, jobb a tudat, hogy halhatatlan vagyok.

            -          Jungkook – motyogja. – Olyan furcsa vagy.

            -          Akárcsak te – vágom rá gondolkodás nélkül, mire kérdőn húzza fel szemöldökeit. – Sugárzik rólad, hogy történt valami, de nem avatsz be. Találkoztál a szüleiddel, jól vannak, és? Nem gondolod, hogy nekem igazán mondhatnál többet? Egészen hosszú ideig odavoltál, órákig is, szóval biztos vagyok benne, hogy sokat tudtatok beszélni.

            -          Azok alatt az órák alatt nem csak velük voltam. Sétálgattam is előtte…

            -          Igen, arról tudok, de tudod a szaglásom tudja követni, merre jársz. Már rég nem vagy velük.

            -          Tudom, hogy nem voltam velük, mert… - Szemeit szorosan zárja össze, és ajkait is összepréseli, majd mély levegőt véve néz fel újból rám. – Gondolkodnom kellett, oké? Sok olyan dolgot mondtak, ami összezavart, amire álmomban sem gondoltam volna, emiatt pedig totál összekuszálódtak az érzéseim. Már azt se tudom, ki mond igazat és ki nem, hogy mit kellene tennem, hova tart az utam, mi a helyes cselekedet.

            -          És végig gondolkodtál? Most is azt tetted, olyan… csendben feküdtél itt, tök frusztráltan. Ilyen hosszú órákig kavarognak körülöttük a gondolataid?

            -          Igen! Zavar? Elvonultam abba a terembe, ahol hangszereket tartja Jimin, hogy senki se zavarjon. Egyedül akartam lenni, de ott rám talált Jimin, ezért nem tudtam tovább gondolkodni. Csak jobban összezavart, aztán idejöttem, de itt meg itt vagy te, és sehol sem tudok egymagam lenni.

            -          Akkor most zavar, hogy itt vagyok? Az előbb még itt akartál tartani.

            -          Nem! Vagyis igen… mármint nem! Ne érts félre csak…

            -          Hogy mennyire bosszantó vagy – fonom keresztbe karjaim mellkasom előtt, s nem sok hiányzik, hogy elkotyogjam, kihallgattam. Egyszerűen az ilyen információkat nem bírom magamba tartani. Talán jobb lenne, ha beismerném és mielőtt még Jimin fülébe jutna bármi, azelőtt lebeszélném Taet a cselekvésről. – Eldönthetnéd, mit szeretnél.

            -          De nem tudom, én össze vagyok zavarodva – süti le szemeit.

            -          Mitől? Azért mert láttad a szüleidet?

            -          Nem, mármint igen, vagyis részben köze van hozzá, de… Ez sokkal bonyolultabb ennél, Jungkook.

            -          Az, amit mondtak? – kérdezek rá egyre konkrétabban, mire felnéz rám és szemöldökét összevonva mér végig. – Tudom, megígértem, hogy nem hallgatózom…

            -          Te komolyan végig… te kihall… ezt nem hiszem el! – túr bele egyik kezével idegesen hajába. – Megígérted, hogy nem fogsz belekontárkodni a gondolataim közé attól függetlenül, hogy képes vagy rá! Így hogyan bízhatnék meg benned? Ez már nem az első alkalom, hogy ezt csinálod!

            -          Múltkor is kiváltottad belőlem, hogy így tegyek és jól tudtam most is, hogy nem fogsz őszintén beszélni, kikerülöd majd a kényes témákat, pedig ez elég komoly. Nem gondoltad, hogy majd eltitkolod éppen előttem?

            -          És akkor most hova is akartál menni? Hallottad a gondolataimat, aztán olyan hirtelen ugrottál fel. Mire készültél? – szorítja ökölbe kezeit, majd ő is feláll az ágyról, hogy közelebb léphessen hozzám, de mégse eléggé. Nem felelek kérdésére, mire szemeit résnyire szűkíti. – Jiminhez? El akartad neki mondani? Ha hallottál, ha tudod, hogy mennyi mindenen mentem keresztül, mit érzek, akkor miért rohannál azonnal éppen hozzá?

            -          Nem mondtam volna el neki, csak kíváncsi lettem volna néhány dologra, meg talán figyelmeztetem, hogy legyen óvatosabb.

            -          Figyelmeztetted volna? Azt hiszed, nem szedte volna ki belőled, hogy miért mondasz ilyeneket neki? Ezzel nekem is csak rosszat tennél…

            -          Neked? Komolyan? Ez a legnagyobb problémád, mikor éppen életed legnagyobb hülyeségét próbálod elkövetni? Hátba szúrni Jimint? Ugye tudod, hogy vámpír leszel? Senki más nem fog tudni segíteni neked úgy, mint ő, ráadásul a szüleid a hallottak alapján neked is hátat fognak fordítani. Ők bizonyára nem tudják, hogy rád is ez a sors vár – kelek ki magamból, de ezzel csak őt is jobban felbőszítem.

            -          A szüleim! Te talán hátat fordítanál a kérésüknek, miután olyan régen láttad őket? Biztos vagyok benne, hogy te is ugyanúgy ugranál minden szavukra, mint ahogyan azt én is szeretném. Nem vagyok biztos magamban, fogalmam sincs, mit tegyek, mert itt nincsen helyes megoldás. Valamilyen módon biztosan hátat fogok fordítani valamelyik félnek.

            -          És inkább fordítasz hátat a jövődnek, mint a múltadnak? Szerinted nekem nem volt elég nehéz elengednem őket? A családom, a barátok, az emberlét… ez mind nehéz, de túl kell lépnem rajta, mert nem tehetek mást. Ha a szüleid kezdettől fogva hazudtak neked, ráadásul engedték Jiminnek, hogy itt legyél, nekem elég indok lenne, hogy ne rájuk hallgassak.

            -          Ha Jimin most idehozná a te szüleidet és arra kérnének, hogy menj velük, akkor hátat fordítanál nekik?

            -          Igen! Vámpír vagyok, TaeTae! Nem mehetek velük!

            -          És ha arra kérnének, hogy tegyél meg dolgokat az érdekükben, hogy nekik könnyebb legyen, de nem kell velük menned? Hogy fékezd meg a háborút, vagy éppen szítsd?

            -          Taehyung, én nem fogom hátba szúrni Jimint, akár tetszik, akár nem! Ígéretet tettem, és nekem sokkal jobb sorom van pillanatnyilag mellette, mint bárhol máshol, úgyhogy kérlek szépen, ne tegyél semmi meggondolatlan lépést, mert azzal nem csak neki, de nekem is ártasz, nem utolsósorban pedig magadnak.

            Az ajtó kinyílik mögöttem, mire nyomban afelé fordulok, s szemeim kétszeresükre nőnek, ahogy konstatálom, ki is lép be rajta nem éppen jókedvvel. Szemei vörösen izzanak, s csak egy rövid pillantásra vesz szemügyre, következőleg máris Taehyung felé fordul. Az ajtó bezáródik mögötte, majd már nyitja is szólásra a száját.

            -          Taehyung – ejti ki vészjósló hangsúllyal nevét. – Szeretnéd még látni a szüleidet?

            A szólított szemei rémülten nyílnak tágra, majd már rázni is kezdi fejét, miközben kérlelésbe kezd.

            -          Ne! Kérlek, ne tegyél velük semmi rosszat! Engedd el őket, kérlek szépen! – rázza fejét folyamatosan, viszont Jiminnek apró mosolyra húzódnak ajkai, majd karjait is keresztbe fonja maga előtt.

            -          Miért ne tehetnék velük bármit? Azok után, hogy átvernek? – húzódik fintorba arca.

            -          Nem vernek át, ők tényleg segítenek! – tesz egy lépést felé, de a másik pillantásától földbe gyökerezik lába.

            -          És te is segíteni akarsz nekik.

            -          Nem, én nem tu…

            -          Csalódtam benned.

[40/?] A vámpírok legnagyobbja - Megbocsájtás [+18]

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Megbocsájtás

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Jimin, Taehyung

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: És, el is érkeztünk a kerek 40. részhez is. Hűha, és még hol a vége! XD Még annyi tervem van… fogalmam sincs, hány részbe fog beleférni, azért szép kerek számra megpróbálom majd kihozni a részeket. :3 Jó olvasást ehhez a részhez is! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jimin POV

Lenézek a többi vámpíromhoz, míg Taehyungot magára hagyom a szüleivel. Nem tehetnek semmit, nem szökhetnek meg vele, mert ígéretet tettek, és egyébként sem jutnának messzire, hiszen gyors vagyok, ráadásul sokkal erősebb, mint hárman együttvéve. Nem lenne semmi értelme, viszont mindennek ellenére feszült vagyok, tartok tőle, hogy valami olyasmit fognak tenni, ami számomra nem előnyös. Igaz, megmondták, hogy segíteni fognak és ők maguk ajánlották fel, hogy velem maradhat a fiúk, ha nem esik komolyabb bántódása, amit sajnos nehezemre esik betartani, ha egyszer annyira makacs és önfejű, hogy képes saját magát életveszélybe sodorni. Az biztos, hogy nem hagyom őket sokáig magukra, különben ki tudja, mit fognak tenni, esetleg kitervelni. Már ebbe a kis találkozóba sem szívesen mentem bele, de mikor megérkeztek, én pedig bevezettem őket abba a szobába, akkor tudtam, hogy muszáj eléjük vezetnem, különben lemondhatnék a segítségükről. Nagyon is jól jön, ha valakik az én oldalamon állnak és meggátolják, hogy mások ide akarjanak jönni. Fogalmam sincs, hogyan csinálják, nekem csak az a fontos, hogy idegenek ne igazán kószáljanak erre. A kastélyba be már úgysem lépnének – legalábbis reménykedem benne.

            Hosszú percek múltán indulok vissza ahhoz a bizonyos ajtóhoz, ahol tudom, hogy tartózkodnak, majd odaérve előveszem az udvariasabb énem és bekopogok. Választ nem várok, nyomban benyitok, majd belépve rajta egyből a házaspárral találom szembe magam, akik teljesen egyedül vannak. Érzelemmentes arccal néznek rám, én pedig szemöldököm ráncolom, ahogy jobban körbenézek, de amúgy is érzem, hogy Taehyungnak itt már hűlt helye van, mindenesetre a remény hal meg utoljára.

            -           Hol van? – kérdezem, mire csak vállukat vonják. – Nem mondott semmit, merre megy?

            -           Azt mondta, ha keresni kell, te megtalálod. Nekünk nem mondta el, hova tart – felel végre az anyja, én pedig rögtön megértem, mire célzott. Igaza van, ugyanis könnyedén ki tudom szagolni a vére miatt, merre jár, és elég egyedi illata van, így még összekeverni sem lehet.

            Már fordulnék is ki a helyiségből, mikor az apja szól utánam, így kénytelenül torpanok meg, majd lassan fordítom felé minden figyelmem. Nem tudom, mit akarhat, de magabiztosan áll fel, majd lép oda egészen közel hozzám, hogy vészjóslóan nézve szemeimbe kezdjen halkan figyelmeztetni.

            -           Nem eshet baja, remélem, ezt még mindig tudod. Nem foglalkoztat különösebben, mennyivel vagy idősebb, ha felelőtlenül viselkedsz. Csak egy hajszála görbüljön meg, onnantól vége a megállapodásnak, mi pedig nem félünk cselekedni.

            Alig észrevehetően rándulnak meg arcizmaim, de tartom magam a kifejezéstelenhez, hogy ne tudjanak olvasni bennem, ugyanis kinézem belőlük, hogy eléggé tanultak ahhoz, hogy bármilyen apróságot fel tudjanak használni ellenem.

            -           Maradjanak itt, majd később adok egy hálószobát, ahol megszállhatnak az éjszakára. Ételt is tudok biztosítani, nem kell aggódniuk emiatt, viszont holnap menniük kell. Taehyung az enyém, velem marad – mormogom vészjóslóan, apja pedig állja sötét pillantásom, mire tudom, hogy szemeim vörösen csillannak fel, erre pedig inkább tesz egy lépést hátra, én pedig nem várom meg, hogy bármit is tudjanak reagálni, kilépek, és hangosan csapom be magam után az ajtót.

            Lehunyva szemeim a levegőbe szimatolok, s nem is kell több, hogy rájöjjek, merre kell mennem. Követem, amerre még valamennyire érzem, s utam hamar arra a folyosóra téved, ahol az a terem is van, hol a hangszereket tartom. Megtorpanok az ajtó előtt és kíváncsian hajolok közelebb, hátha meghallok valamit bentről, de ennek kevés esélye van. Nem mintha rossz hallásom lenne vámpírként, de most egyetlen pisszenést sem érzékelek, viszont vérének illatát innen érzem, erre járt. Ha most hallhatnám a gondolatokat, biztosan hallgatóznék, de így fogalmam sincs, mit csinálhat, hol járhat az esze, hogy egyáltalán miért jött el a szüleitől, mikor olyan régen látta őket.

            Halkan nyitok be, hogy ne csapjak zajt lépteimmel, esetleg az ajtó nyikorgásával, ami sikerül is, de amint bedugom fejem a kis résen, látom, hogy Taehyung a zongora oldalának dőlve áll, karjait keresztbefonja mellkasa előtt, s fejét is lehajtja a töprengések közepette. Néhány másodpercig csak mozdulatlanul állok és figyelem, hogy tesz-e bármit, de nem igazán mozdul, ezért szélesebbre tárom az ajtót, s már be is lépek a terembe, egyáltalán nem leplezve érkezésem. Felkapja fejét és kissé ijedten néz rám, de amint konstatálja, én vagyok az, látványosan lazul el vállát is leengedve, majd karjait is ledobja maga mellé, hogy kezeivel a zongorán támaszkodhasson meg. Bezárom magam mögött az ajtót, s úgy lépek egyre közelebb hozzá, amit végigkövet szemeivel. Egyikünk sem szól egyetlen szót sem, s én is megállok tőle tisztes távolságban, onnan veszem jobban szemügyre, de amit ki tudok olvasni belőle az a kétségbeesettség. Szívesen rákérdeznék, miért néz így, de azt hiszem, magamtól is tudom a választ erre. Biztos vagyok benne, hogy a szüleinek nem maradt csukva a szájuk, ezért bizonyára tudatában van a történteknek, ezt pedig tudom, hogy nem éppen a legkellemesebb megemészteni.

            Hosszas másodpercekig csak nézünk egymásra, majd kezeit maga elé vezeti és ujjait kezdi piszkálgatni, ahogy újból lehajtja fejét. Ezt már nem bírom szó nélkül hagyni, nem szeretnék, ha túl sokat őrlődne magában.

            -           Taehyung...

            -           Jimin…

            Tökéletesen egyszerre szólunk a másikhoz, mire nagy szemeket meresztve kapja fel rám fejét, s egyszerre húzódnak mosolyra ajkaink.

            -           Mondjad, úgyis arról akartalak kérdezni, amire remélhetőleg éppen válaszolni készültél tudat alatt – mosolygom.

            Mély levegőt vesz, melyet hangosan fúj ki, s kissé kétségbeesetten néz szemeimbe, valószínűleg azon töprengve, mennyire éri meg beavatnia a gondolataiba, ezért zavarában karjait kezdi simogatni a másikkal. Türelmesen várom, hogy megnyíljon, s nem is kell sokáig, hiszen hamar beadja derekát, de nem néz szemeimbe. Mindenhova néz, csak rám nem, mintha csak zavarban lenne, ezért én is összefonom magam előtt karjaim le nem véve pillantásom róla.

            -           Figyelj, én tudom, hogy haragudnom kellene rád, amiért a szüleim is felhasználod, de… - Ekkor elakad szavába, s mély levegőt vesz, egy pillanatra szemeit is lehunyva. Ahogy elkezdi az egészet, rögtön felkelti a figyelmem fogalmazása, mivel ezzel arra enged következtetni, hogy nem haragszik, ami azért elég meglepő. – Vannak bizonyos dolgok, amik miatt mégsem vagyok erre képes.

            Kíváncsian húzom fel szemöldököm, érdeklődve hallgatva minden szavát. Nem szólok közbe, hagyom, hogy magától öntse ki nekem a szívét, ha úgy szeretné. Felkelti bennem a tudásszomjat, hogy megtudjam, mi az, ami miatt nem tud rám haragudni, de ahogy végül felnéz szemeimbe, már tudom, hogy nem fogja elmondani. Erőt vesz magán, mély levegőt vesz, s próbál határozottnak tűnni, mielőtt újból megszólal.

            -           Úgy döntöttem, hogy segíteni fogok neked. – Olyan magabiztossággal ejti ki a szavakat száján, hogy nem is tudom leplezni megdöbbenésem. Így is-úgyis segítenie kellene, de az, hogy önszántából felajánlja magát, még inkább meglep. Mi vezette rá erre a döntésre? Simán hihetném azt, hogy hazudik, de eléggé ismerem már ahhoz, hogy tudjam, most a színtiszta igazat mondja.

            -           Ez azt jelenti, elnyertem a bizalmad? – kérdezem, hiszen ez egy igen fontos tudnivaló számomra, mivel addig meg se közelíthetem, amíg nem nyerem el, most pedig ahogy felajánlotta a segítségét az csak annyit jelenthet, hogy mellém áll, tehát a játékában is győzelmet arattam.

            -           Igen – bólintja.

            Nekem több se kell, szemeim felcsillannak, majd nyomban átszelem a köztünk lévő kis távolságot két hosszú lépéssel, hogy aztán kezeimmel tarkójára fogva húzzam magamhoz csókba invitálva. Először meglepődik, s már automatikusan húzódna el, de elég erősen fogom ahhoz, hogy ezt ne tehesse meg, majd szerencsémre nem is küzd ellenem, kezeit derekam köré fonja, és úgy húz még közelebb magához, hogy testünk is egymáséhoz simuljon. Puha párnáival ugyanolyan hevességgel csókol, mint én őt, szinte már azt hiszem, talán hiányzott neki, de ő taszított el magától, nekem nem kell kétszer szólnia, ha megkíván. Úgy játszanak ajkaink egymással, mintha az életünk múlna rajta, s a hirtelen mindent elsöprő vágy, mely végigfut testemen, további cselekvésre ösztönöznek. Egy lépést teszek hátra, hogy elhúzódjunk a zongorától, ő pedig úgy követ, mintha egy kis pióca lenne. A csókunkba mosolygok, mire ő sokkal vadabbul kap utánam, fogaival megharapdálva alsóajkam. Én is hasonlóan teszek övéivel, megbosszulva tettét, mire szabályosan felnyüszít, én pedig nem bírom kuncogás nélkül hagyni. Nyelvemmel párnáit simogatom, mire készségesen nyitja nagyobbra száját, ezzel bejutást engedve számomra. Nyelve nyomban összefonódik enyémmel, s próbálja hozzám áttuszkolni enyémet, de nem hagyom. Erőszakosan kitart, nem hagyja magát, én pedig engedek neki egy kicsit, hadd érezze azt, hogy picikét nyeregben lehet. Ekkor ő húz kissé oldalra, közben hátrafele lépegetve, de mivel nem látja, merre megy, egyenesen nekiütközik a zongora előtt álló kisszéknek, emiatt pedig kénytelen megállni, s csókunkat is félbeszakítja azzal, hogy háta mögé nézzen, minek is ment neki pontosan, még ha elméletben meg is volt, mi lehetett.

            Nyakára cuppanok, majd szívogatni kezdem bőrét, az ajkain pedig egy nyögés szökik ki, így hajába túrok, s erősen fogok rájuk, úgy húzva meg tincseit, hogy fejét kénytelen legyen hátradönteni, így jobban hozzáférek nyakához. Torkának vonalán simítom végig ajkaim néhol kidugva nyelvem is, hogy benedvesítsem bőrét, majd állát fogaim közé véve harapdálom meg, s úgy haladok tovább visszabillentve fejét, újabb csókot kezdeményezve. Ujjaival görcsösen szorongatja felsőmet, melyeket két oldalamra vezet le egészen csípőmig, majd nem is áll meg, bedugja őket ruhám alá, hogy aztán kockáimon simítson végig hosszú ujjaival. Örülök neki, hogy nem kell nekem kérlelnem, magától csábít a rosszra, s kíváncsi lennék, hogy azok után, hogy a szüleivel találkozott, miért is kíván ennyire, de egye fene! Kit érdekel most, mit miért tesz? A lényeg, hogy ő is akarja, végre enged, ez pedig sokkal nagyobb felüdülés számomra, mint bármi.

            Szívem hevesebben kezd verni, s ahogy áttér nyakam csókolgatására, mellkasomat elönti a melegség, de kivételesen ebben a pillanatban ez nem tud zavarni. Hagyom, hogy simogasson, csókolgasson, majd kezeit egyre fentebb vezetve próbálja leküzdeni rólam felsőruházatomat, mire emelem is karjait, hogy lehúzhassa a feleslegesnek bizonyult anyagot. Csillogó szemekkel mér végig, amivel egy öntelt mosolyt varázsol arcomra, s bal kezével újból végigsimít rajtam, én pedig ezt a pillanatot választom ki arra, hogy újból magamhoz húzzam és megcsókoljam. Annyira élvezem érezni ajkainak mozgását, a bőrének melegségét, hogy legszívesebben egy másodpercre sem szakadnék el tőle. Csak csókolom ajkait, melyek olyan édesek, mint a méz, s maga az egész lénye is olyan, mintha a tiltott gyümölcsbe kóstolnék bele, ami hívogat magához, hogy belemenjek a rosszba. Még az sem tud meggátolni a továbbiakban, hogy tudom, ebbe a terembe bárki benyithat, nincsenek őrök, nincsen a környéken semmiféle védelem, így ha valakinek éppen ahhoz támadna kedve, akkor simán ránk nyithatna, még akár a szülei is, ha úgy döntenek, felfedezőútra indulnak, aztán véletlenszerűen éppen ide néznének be. Ez mégse tud meggátolni a folytatásban.

            Kigombolgatom ingjét, így már az ő felsőteste is láthatóvá válik számomra, mire csípőjére fogva rántom ölét magamhoz, hogy éreztessem vele, mennyire kívánom, de ahogy elnézem, ezzel ő sincs sokkal másképp. Szemeiben a kihívás tüze ég, s ajkát is beharapja, mire több sem kell, kezeim felvezetem válláig úgy, hogy közben végigsimítsak bőrén, el nem engedve, majd amint célba érek, egy határozott mozdulattal nyomom le, így egyenest a zongoraszékre ül. Kisebb terpeszben lépek közelebb hozzá, így közrefogva lábait enyéimmel, ő pedig csillogó szemekkel néz fel rám, s némán kényszerítem tettre, hogy kényeztessen, mutassa meg, mire képes. Huncut mosolyra húzódnak ajkai, amivel csak jobban elveszi az eszem, következőleg meg már csípőmre fog, s körmeivel erősen marja végig bőröm egészen nadrágom gombjáig, melyet kibújtat, végül a cipzárt is szörnyen lassan húzza le. Mindeközben végig szemeimbe néz, s alhasamhoz hajolva lep el csókokkal, néha kidugva nyelvét is, hogy azzal köldökömig elérve izgasson. Türelmetlenül lökök egyet felé csípőmmel, mire felkuncog.

            -           Akkor megdughatlak én? – csillannak fel szemei, belőlem pedig egy jóízű nevetést vált ki.

            -           Szó sem lehet róla – felelem kissé komorabban, mire csalódottan biggyeszti le ajkait.

            -           Meg tudsz gátolni benne, hogy ne így legyen? – csókol újból alhasamra, bokszerem korcához érve, s kezeivel újból végigsimít csípőmön, ahogy hátravezeti őket, hogy aztán ott váratlanul markoljon fenekembe, ezzel kibillentve egyensúlyomból, így rögtön vállához kapok. – Vagy egyszerűen le tudlak venni a lábadról? – húzza fel fél szemöldökét, s nyelvét kidugva nedvesíti be alsómat, azon keresztül kényeztetve, a szemkontaktust nem szakítva meg.

            Felmorranok, s türelmetlenül lökök újabbat csípőmmel, mire egy huncut mosollyal nevez türelmetlennek, következőleg pedig ki is bújtatja már javában ágaskodó férfiasságom, majd több se kell, jobb kezével tövemnél fog rám, majd úgy engedi szinte teljes hosszom forró szájába. Az érzésre hátravetem fejem, s vállaiba markolok. Egyáltalán nem kímél, nem szórakozik, mint először próbált, hanem élvezettel veti bele magát kényeztetésembe. Fejét ütemesen mozgatja rajta, nyelvével is körözgetve. Tovább fokozza élvezetem azzal, hogy átvált olyan mozgásba, hogy gyorsan elnyeli egész hosszom, majd lassan szívva enged ki, makkomnál elszórakozgatva egy kicsit, nyelvét a kis nyílásba próbálva dugni. Ezt a mozdulatsor ismétli meg párszor, belőlem kéjes sóhajokat csalva ki. Ujjaim tincsei közé vezetem, úgy ösztönzöm gyorsabb mozgásra, amit egy ideig meg is tesz, míg egyszer csak meg nem érzem torka kezdetét makkomnál, ettől pedig egy nyögés is kicsúszik számon. Jobban markolom haját, s tudom, hogy fájhat neki, de ez ezekben a percekben egy cseppet sem tud érdekelni.  A saját élvezetemet hajszolom, még ajkamat is beharapom lehunyt szemekkel, teljesen átadva magam kényeztetésének, viszont váratlanul kap karjaimra, hogy eltolja azokat magától, mindeközben a szájával való kényeztetést is abbahagyja, mire elégedetlenül morranok fel kissé mérgesen nézve le rá, viszont mindent kárpótol az a kéjes tekintete, a csillogó, sötét szemei, s az, ahogy nyelvét kidugva nyalja körbe ajkait.

            -           Hamarabb el kellett volna nyernem a bizalmad. Túl szép látvány vagy – vigyorgom lehajolva hozzá, hogy megcsókolhassam.

            Kezeit oldalamhoz kapja, s türelmetlenül karmolássza bőröm, mire ajkába harapok. Jutalmat akar? Meggondolandó, hogy megkapja-e, mivel legszívesebben kettészakítanám rajta az összes ruháját, hogy aztán rövidesen már szűk forróságában mozoghassak, de tudom, hogy kellő felkészítés nélkül kegyetlenül fájna neki, én pedig azt szeretném, ha ő is ugyanannyira élvezni az aktust, mint én.

            Picikét hátrébb lépek, hogy végigsimítva mellkasán, le egészen hasán át, a combjáig, könnyedén húzhassam terpeszbe lábait. Lassan letérdelek elé, úgy haladok csókjaimmal is egyre csak lentebb, az állát hintve be, végig a torka vonalán, minél készségesen dönti hátra fejét, hogy hozzáférjek, tovább szegycsontját is belepve, majd rátérve mellbimbójára. Ajkaim közé veszem az érzékeny területet, majd nyelvemmel kezdem cirógatni, végül kicsit erősebben szívom meg, mire kezeivel hajamba kap és hangosan nyög fel. Nem kímélem, megkínzom kis kavicsát, néha fogaimmal is óvatosan érintve, amitől szabályosan megremeg egész lényében, ezzel pedig mosolyt csal az arcomra. Élvezem, hogy ennyire el tudom venni az eszét, hogy ennyire a hatásom alatt áll.

            Hasonlóképp kínzom meg másik mellbimbóját is, amit ugyanolyan nyögésekkel nyugtáz, mint az előbbit, végül nem habozok tovább, lentebb vándorlok, nyelvemmel nedvesítve be bőrét, míg kezeimmel belső combján simítok végig, végül, ahogy haladok azokkal egyre lentebb, úgy válok el hasától, hogy aztán ördögi mosollyal nézzek fel rá. Türelmetlenül szusszant fel, nekem viszont tetszik a látvány, ahogy dudorodik nadrágja, szemei pedig sötéten csillognak a vágytól elködösülve, arca pedig gyönyörű piros színt ölt. Cipőiért kapok, hogy pillanatok alatt lerángassam róla őket, majd zoknijaival is ugyanígy teszek.

            Végigsimítok felfelé haladva a combján, s azzal együtt állok fel én is, hogy ajkait újabb csókba csábítsam, mindezzel egyszerre markolva rá nadrágon keresztül, mire ajkaim közé nyög, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy beférkőzzek hozzá nyelvemmel. Ujjaimmal masszírozgatom, de véletlenül sem nyúlok nadrágjába, hadd szenvedjen, hadd könyörögjön, hogy dugjam meg, és meg se forduljon a fejében, hogy ez fordítva történjen. Bár tudom, hogy ez reménytelen, ugyanis tipikusan olyan, aki nem adja könnyen a formás kis seggét, de én úgyis megkaparintom.

            Váratlanul fogok karjaira, hogy felrántsam álló helyzetbe, majd a zongora felé fordítom, megpördítve tengelye körül, s hátára téve kezem lököm előre, így kénytelenül dől előre, kezeivel pedig nyomban a zongorára kap, hogy abban kapaszkodjon meg. Csábítóan pislogva néz hátra rám, mire én egy mosolyt eresztek meg irányába, s következőleg már le is rántom róla nadrágját alsóneműjével együtt, miből szó nélkül lép ki, majd rúgja félre. Benyúlok ingje alá, úgy simítva végig hátán, majd elérve fenekéig, belemarkolok, s jobb lábamra térdelve hintek rá csókot. Ujjaimmal szétfeszítem farpofáit, majd hajolok kis nyílásához nyelvemet kidugva, hogy nyálammal nedvesítsem be. Megfeszül az érzésre, s ujjaival görcsösebben markolja a zongorát felnyüszítve, jobban pucsítva nekem, ami elégtétellel tölt el. Most már biztos lehet benne, hogy nem ő fogja nekem betenni.

            Ütemesen mozgatom rajta kis izmom, nyílásába be-bevezetve, Taehyung pedig úgy nyögdécsel megremegő testtel, ívbe feszítve hátát. Elhúzódom tőle, s kezeimmel nagyobb terpeszbe állítom, majd lábai között nyúlva előre fogok hosszára, s kezdem húzogatni rajta a bőrt, hüvelykujjammal makkjánál ingerelve, mire fejét is hátraveti, úgy nyög fel kicsit sem fogva vissza hangját. Elmosolyodom, ahogy felnézek kéjben úszó arcára, majd fenekéhez hajolva hintek rá újabb csókot, s ezzel egy időben vezetem belé első ujjam. Ekkor már fájdalmas hangon nyüszít fel, s szinte csodálom, hogy nem sírja el magát a hangokból ítélve.

            Kellő ideig körözgetek benne, majd második ujjamat, végül a harmadikat is csatlakoztatom az elsőhöz, hogy azokkal tágítsam ki megfelelően, s egészen addig nem is hagyom abba, míg nem érzem, hogy nem feszít már annyira, s nyögései sem fájdalomtól ittasak. Ekkor kihúzom belőle ujjaim, s fenekére csapva állítom egyenesbe, miközben én is felállok, hogy aztán újból fordítsak helyzetén, így szembekerül velem. Meglepetten pislog párat, nekem pedig több se kell, a hangszernek lököm, mire egyenesen a billentyűkre tenyerel, hogy megtartsa magát, így mély és magas hangok egyszerre zengik be az egész termet, ettől pedig kissé megijed, így elhúzódik onnan, viszont nem engedem, hogy elsétáljon. Nem a padlón fogom a magamévá tenni az már szent. Kezeim csípőjére helyezem, úgy nyomom neki a zongorának, de ő ügyesen vigyáz arra, nehogy újból lenyomja a billentyűket. Elmosolyodom kitartását látva, de felesleges minden próbálkozása, ugyanis férfiasságom övéhez simítom, majd kettőnk közé nyúlva fogok egyszerre mindkettőnkre, így szinte egyszerre sóhajtunk fel. Lassan kezdem mozgatni kezem, lágyan cirógatva nemességét, mire türelmetlenül nyüszít fel, s lök egyet csípőjével, belőlem kuncogást váltva ki.

            Váratlanul engedem el vágyunkat, hogy aztán könnyedén emelve meg testét ültessem fel a zongora billentyűire, azok pedig újból hangosan zengnek fel a teremben. Jobb lábát felhúzom, s megtartom karommal, úgy simogatva combját, másik lábát pedig magától fonja körém, így automatikusan kapok utána, hogy tökéletes szögben húzzam magamhoz. Bal karjával átkarolja nyakam, másikkal pedig lenyúl közénk, hogy ujjait körém fonva húzzon bejáratához, s segítsen rá, hogy hamar benne merülhessek el. Ennek a mozdulatnak a zongora újabb hangot ad, mire kedvem támadna felnevetni, de ahogy körbeölel forrósága, elveszi az eszem. Felmorranok, míg ő szabaddá vált karjával a hangszer tetején támaszkodik meg. Hangosan nyög fel, ahogy teljesen elmerülök benne, majd ott megállok, hogy néhány másodpercig még szokja az érzést, majd csak aztán kezdek el mozogni benne. Egészen hamar hozzászokik, hogy benne mozgok, így fájdalma szertefoszlik, s kéjesen nyögdécsel fülembe, ahogy előrebiccen fejje. Mélyeket lökve mozgok benne, mire már öntudatlanul lökne csípőjével, de a jelenlegi felállás mellette ez sikertelennek bizonyul, s kissé el félre is csúszik a zongorán, így újabb hangokat szólaltatva meg.

            Orrommal arrébb simítom vállán az ingjét, hogy könnyebben hozzáférhessek, így ott kezdem harapdálni, csókolgatni. Nyakamba szuszog, s nyögdécsel, miközben engem ölelő karjával karmolássza bőröm. Imádom, hogy olyan forró, olyan könnyen felhevül, az egész emberi melegségét. Csak magamhoz akarom ölelni és soha el nem engedni, de egyszer úgyis tudom, hogy bőre olyan hőmérsékletű lesz, akárcsak az enyém, viszont ennek még nem jött el az ideje, s most, hogy végre nekem adta magát, ki fogom használni minden egyes percét annak, míg ember.

            Majdnem teljesen kihúzódom belőle, majd az utolsó pillanatban erősebben, s gyorsan merülök el benne mélyen. Hátraveti fejét egy hangos nyögés kíséretében, s fentebb csúszik a zongorán is, így az újból torz hangokat hallat. Elengedem jobb lábát, melyet eddig tartottam, mire nyomban körém is fonja azt, míg én újra és újra eljátszom vele az előbbi lökésemet, hogy ezzel is ingereljem. Ahogy újból elmerülök benne, szemei tágra nyílnak, s szinte látom rajta, ahogy csillagokat lát, majd a hangszeren támaszkodó karjával tarkómhoz kap, úgy von magához egy csókba, megszívogatja ajkaim.

            -           Annyira szexi vagy ilyenkor – vigyorgom, de csókjával elhallgattat, s bosszúsan morran fel, de újból eltalálom érzékenypontját, így szorosan zárja össze szemhéjait, egy hangos nyögés kíséretében.

            A zongorán testünkkel játszunk, az élvezetünket hajszoljuk, annak adunk külön játékot. Nem érdekel, hogy bárki hallhatja - hiszen a terem visszhangzik a kalapácsok hangjától -, mivel az egyetlen, ami előttem lebeg, hogy végre újra az enyém, és ő ajánlotta fel nekem magát. Érzem is, amint az orgazmus első hullámai eluralkodnak rajtam, így gyorsítok csípőm mozgásán, s mikor elér a beteljesülés pillanata, nem bírom kisebb nyögés nélkül hagyni, úgy bújok hozzá, arcom nyakába temetve. A forróság átjárja minden porcikám, s az utolsó cseppig belé engedem élvezetem. Tudom, hogy már neki se sok kell hátra, hiszen egyre sűrűbben szorít rám, így amint felébredek kábulatomból, férfiasságára fogok, s gyors ütemben kezdem verni neki, mire úgy feszíti ívbe hátát, mint egy kis hímringyó, tetézve a nyögésekkel. Csípőmmel gyorsabban mozgok, próbálva még így is segíteni rajta, s nem is kell sokáig várnom, hogy őt is elérje az orgazmus, s hasára és kezemre élvezzen.

            Pihegve borul nyakamba, lábait is elgyengülve dobja két oldalamra, míg én kihúzódom belőle, de nem válunk el, továbbra is egymás nyakába szuszogunk. Amint elég erőt gyűjtök, s ő is összeszedi magát, elhúzódunk éppen ennyire, hogy egymás szemébe tudjunk nézni, az én arcomra pedig nyomban széles mosoly húzódik.

            -           Még soha nem szexeltem zongorán – vigyorgom jókedvűen, mire az ő arcát újabb pír önti el.

            -           Hát… akkor azt hiszem… elvettem a zongorán szexelő szüzességed? – húzza fel szemöldökeit, kissé kérdéssé formálva mondandóját, mire felnevetek, s lehúzom a zongoráról, de hirtelen nem bír megállni lábán, így rám borul. – Bocsi, csak… - megköszörüli torkát, majd gyorsan összeszedi magát és már keresni is kezdi ruháit a földön, én pedig addig is visszaigazítom nadrágom és alsóm a helyére, visszacipzárazva és gombolva azt.

            -           Milyen kis imádni való vagy, ahogy ilyen érzékeny a tested – kuncogom, mire csak morog valamit orra alatt, de biztos vagyok benne, hogy nem dicséret, ettől viszont csak még jobb lesz a kedvem, s tovább nevetek rajta, míg visszakapkodjuk magunkra a ruhákat. Pontosabban ő, mert rólam nem sok minden került le.

(U.i.: egy kép, ami eléggé megihletett ;D)

->