[3/?] Lovesick Fool

Cím: Lovesick Fool

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jungkook, Yoongi, Jimin, Taehyung

Páros: YoonKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, romantikus, dráma

Leírás: Fiatalság bolondság, szokták mondani. De mi van akkor, ha az életed fenekestül felfordul egy váratlan fordulat miatt? Jeon Jungkook bátyjával és édesapjával él együtt, mióta az édesanyja belehalt a szülésbe. Soha nem láthatta, így nem is érezheti hiányát, mégis megkeserítik az életét élete első percei. A családi helyzete bonyolultabbá válik, mint gondolná, arra pedig nem számít, hogy éppen az a személy fog betoppanni majd, akiről azt képzelte, soha többé nem fogja látni. A fiú, aki valaha is képes volt megdobogtatni kicsiny szívét.

Megjegyzés: Sziasztok! :) Tudom, kicsit sokára van rész, de remélem, nem bánjátok. Azt hittem, ha vége a vizsgáimnak, akkor tudok majd végre írni, mivel itt a nyár, szabadidő, stb. Aha, persze, gondoltam én kis naivan. Természetesen dolgozom is, rá megy az egész napom, de azért igyekszem most már tényleg összekapni magam, hogy jusson mindenre elegendő időm. Az új részhez pedig jó olvasást kívánok! ^^

 

Min Yoongi

2000. szeptember 1.

            -           Subin, nyugodj meg, édesem! Nem a te hibád, te mindent megtettél, amit kellett! – hallom meg apám hangját a nappaliban térdelve, ahol a kisasztalon gurítom kiskocsim végig, esetleg ütköztetem neki egy másiknak.

            -           El sem hiszem, hogy annak a gyermeknek anya nélkül kell felnőnie – szipog fel hangosan. – Mi lesz, ha az apja nem bírja elviselni azt a terhet a vállán hirtelen? Főleg most, hogy egyedül maradt ekkora gonddal.

            -           Egy gyermek áldás, nem probléma.

            -           Te is nagyon jól tudod, mennyi nyűggel jár felnevelni egy kisbabát! Szegény férfi egyedül maradt vele, és még azt a fájdalmat is el kell viselnie, hogy a felesége nem él már. Úgy tudom, így is van egy Yoongival egyidős fia. Két ilyen kis csemetéről egyedül… ez az én hibám, meg kellett volna találnom a megoldást rá, hogy életben maradhasson! Talán, ha…

            -           Ne gondolkozz ilyeneken! Tudom, hogy te mindent megtettél! Mindig is jól végezted a dolgod, ne agyalj ezen, értesz engem?

            Lassan felállok, majd az éppen szívemhez közelebb álló játékautót szorongatva lépek a konyhába, ahonnan a hangok érkeztek idáig. Nagy szemeket meresztve nézek szüleimre. Anyám az egyik széken ül, szorongat néhány papírt, míg apám mellette áll és öleli. Rám néznek, először meglepetten, aztán pedig más látszik rajtuk. Anya dühössé válik, apa pedig megértővé.

            Odahívnak magukhoz, szoros ölelésbe vonnak, ami jól esik, de nem értem. Hiába kérdezek rá, mi történt, anya miért sír, csak dühös szemekkel néz maga elé, végül felvesz ölébe. Azt hiszem, rám haragszanak, de nem így van. Anya nem lök el.

            -           Azt mondtátok, hogy valakinek nem lesz anyukája. Miért nem lesz neki? – kérdezem nagyokat pislogva, mire anyám újból elsírja magát. – Anya, miért sírsz? – teszem kezem arcára.

            -           Tudod, kicsim, vannak helyzetek, amikor bizony egy édesanyának el kell mennie messzire, hogy cserébe a gyermekének jó lehessen.

            -           És, ha árvaházba kerül? – szól közbe anyám csendesen.

            -           Subin, csak le vagy törve, ne mondj ilyeneket.

            -           Mi az az árvaház? – kíváncsiskodom, mire ismételten az apám az, aki figyel rám.

            -           Az… az egy hely, ahová azok a gyerekek kerülnek, akik… akik más gyerekekkel nőnek fel – mosolyog rám bíztatóan, én viszont nem értem, s ezt kimutatva rázom fejem. – Tudod, anya attól fél, hogy talán ez a kisfiú is másokkal fog felnőni, mert az anyukájának el kellett mennie naaagyooon messzire.

            -           Miért kellett elmennie? Hova ment el? Ha olyan rossz az árvaház, miért ment el? Azt mondtad, hogy azért ment el, hogy a fiúnak jó legyen.

            -           Oda ment – mutat felfelé.

            -           A padlásra?

            -           Még fentebb. Sokkal fentebb, valahová nagyon messzire, a magaslatokba, amit úgy hívnak, mennyország.

            -           Az szép hely? – Bólint. – Mi is elmegyünk egyszer oda? Meglátogathatnánk az anyukáját és megmondhatnánk neki, hogy jöjjön vissza.

            -           Jaj, Yoongi, ne beszélj már butaságokat – csóválja fejét anya, én pedig elszégyellem magam, lesütöm szemeim.

            -           Sajnos őt nem hívhatjuk már vissza. Nem jöhet, őt már senki sem láthatja. Majd, ha nagyobb leszel, meg fogod érteni.

            Bólintok, miközben letesznek a földre, hogy a saját lábamon álljak meg most már, majd visszaküldenek játszani, én viszont elcsípem, hogy folytatják a beszélgetést. Olyan szavak ragadnak meg, mint a halál, az árvaság, az egyedül lét, a magány, az anya nélküliség. Nem tudom, ki lehet ez a kisfiú, aki ennyire szóban van, de váratlanul fog el a szomorúság. Elképzelem, milyen lenne, ha anya nem lenne, ezért megsajnálom azt az idegent, mivel tudom, hogy mennyivel kevesebb lesz majd az élete. Nem értem, miért kellett elmennie az anyjának, de apa szerint, ha felnövök minden másképp lesz. Látni fogom, mi a helyzet, mindig ezt mondja. Nagyon sok mindenre mondta már azt, hogy idővel rájövök, meg fogom tapasztalni és még sorolhatnám. Nagyon szeretem apát. Ha ő nem lenne nekem, az ugyanolyan fájdalmas lenne, mint anyával. Sajnálom szegény gyereket, az újszülött kisbabát.

Jeon Jungkook

Napjainkban

Fülig pirulva, hevesen zakatoló szívvel bújok vissza eddigi rejtekembe, minekután egyenesen összenéztem egy vadidegen fickóval a saját fürdőszobámban. Ahogy visszagondolok az arcára nagyon ismerős, de nem tudok rájönni, honnan, márpedig nem tartom kizártnak, hogy valahonnan ismerhetem, ha idejött. A francba is, hogy ennyire szar az arcmemóriám! Annyi mindenkivel találkoztam az elmúlt pár évben a gimi alatt, hogy fogalmam sincs, ki lehet az, aki ilyen hirtelen rám tört, mikor éppen zuhanyoznék.

            Óvatosan fogok rá a függönyre, majd húzom el kicsit egyik kezemmel, a másikkal pedig lentebb fogom meg, hogy megtartsam magamnak, így csak a fejem látszódjon ki, amint kidugom a kialakított kis résen át. Végigmérem magamnak alakját, cseppet sem palástolva kíváncsiságom, elvégre láttam, hogy ő is megnézett magának, hát akkor én miért ne tehetném meg látványosan? A különbség csak az, hogy rajta van ruha, én meg anyaszült meztelenül állok!

            -           Nem emlékszel rám? – húzza fel szemöldökeit, majd vállával nekidől a szobám ajtaja mellett a falnak, konkrétan a fürdőkád mellett, alig egy kis távolságra tőlem.

            Homlokom ráncolva nézek szemeibe, majd veszem szemügyre arcvonásait, s be kell, valljam, rettentően ismerős, még annál is jobban. Szinte a nyelvem hegyén van a válasz, mégsem tudom kimondani, ki lehet, ő. Egyszerűen nem vagyok benne biztos, viszont… úgy érzem, mintha… nem, ő nem lehet, ő Amerikában él már évek óta. Talán egy eltitkolt testvér? Rokon? Ki lehet ő?

            -           Hogy őszinte legyek, nagyon hasonlítasz egy régi ismerősömre – pislogok nagyokat.

            -           Régi ismerős? Ennyit tudsz? Tényleg nem emlékszel rám? – rázza fejét, én pedig összepréselem ajkaim a feszültségtől. – Túlságosan zavarba jöttél, ezért nem fog az eszed? Testileg felnőttél, de agyilag gyerek maradtál? – húzódnak pimasz mosolyra ajkai, viszont ezzel a példájával szinte biztossá teszi, hogy honnan ismerem, így meg is válaszolódik a kérdés bennem, mégis reménykedem benne, hogy nem így van, így csak tovább bámulom, mégis érzem, hogy igen, pontosan az a személy áll előttem, akit hét évvel ezelőtt láttam utoljára. A férfi, aki ellopta a szívemet. – Tudom, hogy tudod, ki vagyok. Mondd csak ki!

            Mély levegőt veszek, majd még utoljára átgondolva és megnézve külsejét nyitom szólásra szám, viszont azon hang nem jön ki azonnal.

            -           Y-Yoongi? – A név hallatán önelégült mosollyal néz rám, én pedig, ha lehetséges, még jobban elpirulok, mint mikor félrerántottam a függönyt. – Menj ki! – húzom vissza be a hévvel és hevesen verdeső szívemmel a függönyt, de nem engedem el az anyagot, nehogy ő nyúljon hozzá.

            -           Enyém ez a másik szoba, apád meg azt mondta, hogy közös lesz a fürdő. – Újból kidugom fejem egy kis résen, a lehető legértetlenebb arckifejezésem felvéve. – Nem tudtál róla?

            Szívem kihagy egy ütemet, amint eljut tudatomig szavainak jelentősége. Ha az övé a szomszédos szoba, akkor az azt jelenti, hogy itt fog élni, viszont a jelen helyzet még mindig rettentő kínos, ezért nem érek rá kérdezősködni, akármennyire is tesz kíváncsivá, mi folyik itt. Talán ez lehet az a valami, amit apa annyira el akart nekem mondani, de én a fáradtságra hivatkozva felrohantam a szobámba. Ez is Namjoon hibája! Ha ő nem bosszant fel, akkor talán nem rejtőzöm el egy kis időre.

            -           Minek jöttél be, ha hallod, hogy itt vagyok? – szorongatom meg a kelleténél jobban az ujjaim között lévő anyagot.

            -           Pontosan azért, mert hallottam, hogy itt vagy. Gondoltam, üdvözöllek – húzza fel vállát hanyagul, én pedig fogaim összeszorítva dühöngök magamban.

            -           Ilyenkor?! Te… te most itt fogsz lakni? – Határozottan bólint. – Ah, menj ki! – Azzal ismételten magamra húzom a függönyt, hogy elrejtőzzem mögötte, biztos takarásban tudva testem minden porcikáját. – Menj már ki! Te nem ismered azt a szót, hogy személyes tér?!

            -           Mit szégyenlősködsz? Nem mondom, elég sokat változtál, tényleg igazán férfias lettél. Szépen elhagytad azt a kis esetlen, nyurga külsőd – vágja hozzám.

            Szavai hatására zavarom csak tovább tetőzik, s bevillan egy emlékkép hét évvel ez előttről, arról a bizonyos éjszakáról, az utolsó találkozásunkról. Azok az igéző, csillogó szemek, melyek kissé vörösesek voltak az alkohol hatására – melyet a szájából is érezni lehetett, amint megszólalt - megjelennek előttem. Az akkori sokkal gyermekibb, kerek arca sokat változott mostanra, ő is felnőtt, mégis tagadhatatlan, hogy ő az, s ő maga sem mondott ellent. Mindennek ellenére piszkosul szarul érzem magam beszólása miatt, miszerint esetlennek tűntem számára, ráadásul a történtek után képes így megjegyezni a változást, ami bár pozitív, mégis olyan gúnyosnak hangzik!

            Emlékszem a szavaira, melyeket elejtett irányomba, melyekkel rávett, hogy kettesben lehessünk, én pedig vakon követtem, hallgattam minden szóra, mi elhagyta száját. Egy naiv, szerelmes kisgyerek voltam, ez pedig nem sokban változott.

            -           Szeretnék kimenni – sóhajtom végül, hátha elérem vele a célom, miszerint hagyjon magamra.

            -           Hát gyere, már úgyis láttalak!

            -           Ez nem azt jelenti, hogy meztelenül kellene rohangálnom előtted! – támasztom homlokom a csempézett falnak. – Légy szíves, menj ki!

            -           Ó, milyen szépen kérsz! Úgy tűnik, mégsem változtál annyit.

            -           Akkor takarodj kifelé a francba! – bújtatom ki fejem újból és nézek rá szikrákat szóró szemekkel, mire elkuncogja magát, viszont ekkor végre ellöki magát a faltól és tesz pár lépést hátrafelé, viszont nem fordul el, végig rajtam tartja szemeit egészen addig, ameddig el nem ér az ajtóig, ahonnan egy kacsintás kíséretében fordít hátat és teszi ki végre a lábát a fürdőszobából.

            Kifújom a levegőt, amint magamra maradok, majd a vizet el is zárom, hogy megtörölközve a szobámba siessek, ahol valószínűleg már senki sem fog rám törni. Valójában még Namjoon sem szokott zaklatni, elvégre azon fáradozik állandó jelleggel, hogy elkerüljön, minél kevesebbszer szívjunk egy levegőt. Szokásos, mindig ezt csinálja, bár néha még mindig fel tud bosszantani vele, éppen ezért volt badarság azt gondolnom, hogy ő jött be hozzám. Elhiszem, hogy mélyen felzaklatta az, ami a születésemkor történt, de úgy gondolom, nem lenne szabad ennyire hibáztatnia, ráadásul ennyi éven át. Sajnos, én nem tudom, milyen az, ha van egy anyám, mivel csak a nevelőanyám van nálunk… szintén hét éve már. Éppen azokban az éveimben volt jelen, amikor serdültem, így kikészítettem párszor a lázadásommal. Igen, nem véletlenül járok edzőterembe. Ő azt sem akarta támogatni, éppen ezért mindig elmentünk Jiminnel valamerre, egy parkba, vagy éppen egymáshoz, hogy elvégezzünk pár gyakorlatot. Ez persze nem volt az ínyére Mrs Seonak. Jobban örült volna neki, ha nem zavarok sok vizet az életében, mindennek ellenére próbált kedvesen viszonyulni hozzám, éppen ezért nem hibáztatom semmiért. Tudom, hogy nehéz eset vagyok.

            Leszaladok a konyhába, hogy elővéve magamnak tányért és evőeszközt, leüljek az étkezőasztalhoz, ahol mindössze az apám és a nevelőanyám tartózkodik. Gyorsan szedek magamnak a rizsből, majd hozzá pakolok némi húst és zöldséget. Sietősre fogom a tempót, nem akarok összefutni kelletlen személyekkel, így nagy adagban veszem számba az ételt, mely lesüti a nyelvem és a szájpadlásom egyaránt, ettől pedig a felét vissza is köpöm. A többit kezeimmel legyezve próbálom hűteni, miközben szemeim bekönnyeznek és érdekes haldokló hangokat kiadva próbálom megrágni a maradékot.

            -           Miért vagy ilyen mohó? – szól rám Subin, én pedig lenyelem a számban tartott ételt. – Hova sietsz? Csak nyugodtan!

            -           Megeszem inkább a szobámban – fogok a tányérra a pálcikákkal az ujjaim között és állok fel, de apám azonnal rám szól.

            -           Maradsz! Már az előbb is bezárkóztál a szobádba, pedig beszélni szerettem volna veled valami fontosról. Örülnék, ha végre letennéd a segged és meghallgatnál. Egyébként sem eszünk a hálószobában.

            Mély sóhajjal vetem vissza magam az ülőgarnitúrára, majd folytatom az evést ezúttal óvatosan, megfújva minden darabot. Valójában sietnék vissza fel, de ezt nem mondhatom a szemükbe, tekintve, hogy éppenséggel az anyja itt ül annak a személynek, akitől menekülnék. Érdekesen jönne ki a helyzet, ha bejelenteném, hogy nem szeretnék egy levegőt szívni a fiával, mert rettentően félek és… izgulok tőle. A szívem most is hevesen verdes mellkasomban a vegyes érzelmeimtől, melyeket nem tudok rendbe szedni. Előttem van az arcának a képe, azok az apró szemei, melyekkel engem pásztázott… végig… az egész testem! Jesszus!

            -           Jól vagy, Kook? Eléggé piros az arcod – kérdez rá épségemre apám, én pedig hevesen bólogatok kérdésére. Jobb, ha nem tudja, mi történt, ami a fejemben jár. – Jól van akkor… tehát amiről beszélni szerettem volna az az, hogy mától nem lesz üres a vendégszoba. Tudom, hamarabb kellett volna szólnom róla, de mindig elmentél valamerre, ma se akartál meghallgatni. Mindenesetre jobb, ha tudod, hogy az, aki mától velünk fog élni az…

            -           Yoongi – csúszik ki számon a neve, mire mindketten meglepetten húzzák fel szemöldöküket, én pedig ismételten félrenyelem a számba vett ételt, melyet visszaköhögve jutok normálisan levegőhöz. – Összefutottam vele az emeleten, tudom, hogy itt fog lakni. Kicsit elkéstetek ezzel a magyarázattal.

            -           Igazán? – szólal fel Subin is. – Akkor miért nem vacsorázunk együtt? Mindenki, ahogyan…

            -           Köszönöm szépen, nagyon finom volt az étel, de tele vagyok! – állok fel a hévvel, majd csapot-papot otthagyva szaladok fel a szobámba, nem törődve az utánam kiabáló szavakkal.

            Nem akarok együtt vacsorázni vele! Az hiányozna még, hogy újra azokkal a mélyre hatoló szemeivel találkozzak. Tudom, gyerekes húzás, hogy így elmenekülök, de félek, rettentően félek attól, mi lesz, ha normális körülmények között is összefutunk a házban és esetleg beszélünk. Kíváncsi vagyok, vajon emlékszik-e rá, mi történt. Bár mekkora hülye vagyok! Hát persze, hogy emlékszik! Még meg is jegyezte, milyen sokat változtam, ami egyszerre dicséret, de közben rettentően zavarba ejt. Nem tudom eldönteni, hogy vegyem-e beszólásnak, gúnyosnak a véleményét, vagy fogjam fel pozitívan, elvégre az, aki valaha is képes volt megdobogtatni a szívem, most ilyeneket mond nekem.

            Hasra vágom magam franciaágyamon, s a párnába nyomva fejem nyüszítek fel. Meg kellett volna várnom, amíg apa elmagyarázza nekem, miért van itt Yoongi, mert így jelenleg a tudatlanság tengerében fuldoklom. Mégis, képtelen lettem volna tovább várni, tudván, akármelyik pillanatban megjelenhet. Fogalmam sincsen róla, hogyan fogok ezek után élni, hiszen örökké nem bujkálhatok éppen abban a házban, amelyikben élek. Az nem élet, nem tudnám kényelembe helyezni magam. A szobámba viszont csak nem jön be, azért mindennek van egy határa.

            Székemet az asztaltól a szekrényemhez húzom, hogy ráállva elérjem legtetejét, ahol egy kis cipős dobozban tartom a titkaim. Lehet, kislányosnak tűnik, de ebbe rejtettem mindent, ami rá emlékeztet.

            Leülök az ágyam végébe, majd felnyitva a kis dobozkát, elém tárul néhány csecsebecse, mint mondjuk egy toll, amit tőle kaptam kölcsön egy napon az iskolában, ugyanis éppen a folyosón írtam a házimat vajmi kevés sikerrel. A tollam nem akart fogni, ő pedig ezt meglátva, odanyújtotta nekem az övét, hogy legyen nálam, és végül nálam is maradt a mai napig. Még egy csokis papír zacskója is ebben van eltárolva, amit ő hagyott hátra maga után, én pedig elvettem, arra gondolva, ő ebből evett, ezt ette, tehát szereti, így ezt nem felejthetem el.

            Ujjaim közé veszem a borítékot, melyen egyetlen szó áll: Yoonginak.

            Torkomban gombóc nő, amint megfordítva felnyitom és kihúzok egy összehajtogatott papírt belőle. Szétnyitva a saját kézírásom köszön velem szembe, én pedig mély sóhaj kíséretében futtatom végig szemeim a sorokon, melyek a szomszédos szobában lévő személynek szólnak. Ebben azt írtam még néhány éve, hogy nem figyelt rám, pedig ha visszagondolok, nem véletlenül van nálam pár apróság, ami rá emlékeztet. Az mind annak a nyoma, hogy igenis észrevett, mégis úgy érzem a mai napig, hogy a szavak, melyeket leírtam, igazak. Még, ha rám is pillantott, ha kölcsön is adta valamijét, mert látta rajtam, hogy szükségem van rá, biztos vagyok benne, hogy semmibe vett. Ezért akkora kérdőjel számomra az az éjszaka.

            „Emlékszel? Aznap megcsókoltál.”

            A sorokat újra látva, ismét eszembe jut minden akkorról. Ugyanazok a kérdések fogalmazódnak meg bennem, mint amiket leírtam, hiszen választ azóta sem kaptam. Ha lehet, csak még több kérdőjel jelent meg bennem amiatt, hogy most itt van éppen a mi házunkban. Vajon miért van itt? Mi lesz most? Mi lesz ezután?

Táskámba összepakolva és felöltözve kényelmesebb ruhadarabokba sietek le a lépcsőn, nehogy elkéssek az iskolából. A konyhába lépve gyorsan bedobom a nagy utazótáskámba a már előre elkészített szendvicseket és a flakon innivalót, melyre bőven szükségem lesz a délutáni edzést követően is.

            -           Még csak fél hét van. Hova sietsz? – hallom meg magam mögül a tegnapról ismert hangot, így szemeim a kétszeresükre nőnek, elvégre éppen őt akartam volna elkerülni. – Miért járkálsz ekkora táskával?

            Szembefordulok vele, amint a vállamra kapom az említett kiegészítőt és próbálom nem túldramatizálni magamban a helyzetet. Csak nyugi van, ez egy teljesen természetes, normális reggel, mint eddig bármikor.

            Meg a fenéket! Ez minden csak nem normális, hogy itt van!

            -           Mész dolgozni, hogy ilyenkor fent vagy? – erőltetek magamra egy mosolyt, amint végigmérem az ajtófélfának dőlt alakját, viszont nehezen tudom palástolni szívem zakatolását.

            -           Nem, nincsen munkám egyelőre, még csak tegnap érkeztem. Először szeretném a várost újra feltérképezni, mennyit változott, aztán majd elkezdek nézelődni, esetleg pár helyre benézni, milyen, de egyelőre ki szeretném pihenni magam. Vissza kell rázódnom az itteni rendszerbe, mivel tudod, Amerikában egészen másképpen zajlik az élet.

            -           Ja, képzelem – dobok egyet táskámon, majd ellépek mellette, hogy az előszobába vegyem az irányt, s felhúzzam barna bakancsomat, amit annyira nagyon szeretek. Kényelmes is, jó meleg is, ráadásul passzol is hozzám. Egy szóval: imádom.

            Leguggolok és a táskát is ledobom a kis előszobai szekrényre, míg felkapom magamra a bakancsot, ekkor pedig természetesen Yoongi is jön utánam és leül ugyanoda, ahová a cuccomat tettem, majd nem zavartatva magát húzza szét a cipzárját, hogy belenézzen, ha pedig ez nem volna elég, kutakodjon benne rendesen, amire már felkapom a fejem. Nem foglalkozom azzal, hogy nem kötöttem még be a fűzőket, félrecsapom kezét, s gyorsan el is veszem tőle a holmim, melyet ledobok a bejárati ajtó elé. Értetlenül pislog fel rám ültőhelyéből, mire csak hangosan fújtatok egyet.

            -           Ú, milyen felbőszült bika lettél! – jelenti ki érzelemmentes arccal, amivel csak jobban felbosszant. – Miért vetted el a táskád? Csak nem titkolni valód van? Néhány ruhánál és kajánál többet nem láttam benne. Hova is mész? Nem iskolába? Titkon viagrát és óvszereket tárolsz benne? Elég gyorsan ugrottál rá, mintha nem akarnád, hogy meglássak benne valami olyasmit, amit nem szabadna.

            -           Milyen jogon turkálsz a cuccaim között? Te talán ölbe tett kézzel néznéd, ha turkálni akarnék a te holmijaidban?

            -           Az attól függ, milyen holmimban.

            -           Tessék?

            -           Például a nadrágomban nem vagyok benne biztos, hogy…

            -           Jesszus! Fogd be! – túrok hajamba idegesen és inkább elfordulok tőle, hogy lehajolva bekössem gyorsan a cipőfűzőt, ami félbe maradt.

            -           Hm, ha ilyen szépen pucsítasz, lehet, megengedem a matatást.

            Fülig pirulok szavai hatására, s nyomban ki is húzom magam, majd szembe fordulva vele meresztek rá nagy szemeket, ő viszont önelégültségtől csillogó szemekkel, s apró mosollyal szája sarkában néz vissza rám. Nem tudok mit reagálni, így csak hebegek neki, majd összeszedve magam, megpróbálom figyelmen kívül hagyni, így tovább folytatom az öltözködést, amit meglepő módon csendben tűr. A beszólásaitól mentesen kapom magamra kabátom, majd kötöm nyakam köré a sálat, meg ne fázzak. A sapkámat is felkapom fejemre, amit nem szeretek annyira, mivel mindig összeborzolja a hajam, de éppen ezért hordok magammal fésűt is mindenhová ilyenkor télen.

            -           Hány éves is vagy? Régen találkoztunk már, nem emlékszem mindenre – töri meg a kínos csendet, én pedig azonnal ledermedek szavaitól.

            -           Tizennyolc.

            -           Szóval már nagykorú. Ezt is megéltük.

            -           Attól, hogy együtt fogunk élni, nem muszáj „haverkodnunk” – mutatom is az idézőjeleket ujjaimmal, mire szemöldökeit felhúzza. – Nammal sem kommunikálok túl sokat, és mivel az ő barátja vagy, már fel se venném, ha semmibe vennél. Még az is lehet, hogy mindkettőnk életét megkönnyítenéd vele.

            -           Hogy megeredt a nyelved, nyuszikám. – A becenév hallatára elpirulok zavarom és értetlenségem egyvelegétől. – Csak nem zavarba hozlak?

            -           Minek vagy itt?- vágok egy fintort.

            -           Mert egyedül nem lettem volna meg Amerikában. Az apám elment a tengerekre dolgozni. Kutató, élvezi a munkáját, ezért nem akarta ezt a lehetőséget visszamondani. Többet tud így keresni, na meg aztán a neve is bekerülhet a könyvekbe. – Szavait hallgatva rájövök, hogy tulajdonképpen semmit nem tudok róla, hogyan élt mostanság, vagy éppenséggel ezelőtt, még hét éve, pedig mennyire odavoltam érte! Bár ez talán most sincsen másképp.

            -           Miért nem lettél volna meg? Nem volt munkád?

            -           Nem olyan egyszerű az élet ott sem, mint amilyennek az emberek beállítják. Lehet, hogy te azt hallod, mennyire jó ott az élet, hogy az a lehetőségek országa, ami igaz is, de nem minden olyan rózsás. Nehéz lenne elmagyarázni.

            Bólintok egyet jelezvén, felfogtam a mondanivalójának lényegét. Valójában több kérdés merül fel bennem, mint eddig bármikor, elvégre eddig fogalmam sem volt róla, milyen lehetett neki odakint élni, hiszen csak annyit láttam belőle, hogy a bátyámmal chatel. Úgy érzem, nincsen több mondanivalónk egymásnak, én pedig éppen miatta keltem kivételesen korábban a kelleténél, ezért el is hagyom a házat.

            A kinti hideg levegő megcsapja arcom, felébreszt gondolataim mélyéről. Ha Yoongira visszagondolok, egyáltalán nem tudom, hova tenni a viselkedését. Soha nem tűnt olyannak, mint akit érdekelnének a férfiak, mégis olyanokat mondott, amik többek, mint egy szimpla zavarba hozás. Lehet, túlgondolom az egészet, valójában csak szívja a vérem amiatt, ami anno történt közöttünk, ami persze újból kérdéses, miért történt.

            Ő is érez valamit?

            Fejem rázom az ostoba, kósza gondolatra. Annyi az egész, hogy szándékosan szívja a vérem. Valószínűleg tisztában van vele, én hogyan érzek, különben nem tette volna azt, amit még hét évvel ezelőtt. Arról az éjszakáról minden egyes percre tisztán emlékszem, pedig milyen rég volt már!

            Egy hatalmas hógolyó talál tarkón, mire fejem előrebiccen, szám pedig egy kisebb nyögés hagyja el. Kezeim azonnal az ért felületre helyezem, hogy leseperjem a havat, mielőtt még a nyakamba olvadna, végigfolyva hátamon. Hátrafordulok játszott dühvel, mivel tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg valamelyik idióta haverom az, s nem is kell csalódnom, amikor két mondhatni, vihogó barátommal találom szembe magam.

            Ledobom táskámat a földre, nem érdekel, hogy átázhat. Lehajolok, hogy egy jó nagy adag havat vegyek kezeim közé, majd formáljam egy viszonylag normális golyóvá. Célirányosan repül készített fegyverem Jimin felé, aki azon nyomban Taehyungot ragadja meg karjánál fogva és húzza maga elé, így szegény szerencsétlent éri a hidegzuhany, ráadásul egyenest szájon és orron. Először megilletődve nézünk mind, míg az áldozat kisepri arcából a hideget, majd egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Ez egészen addig tart, amíg Tae el nem komorodik és vágja erősen hátba az alacsonyabbat, majd kihasználva annak meglepettségét, könnyedén löki mellkasánál fogva a hóba.

            Felkapom a táskámat, majd mellettük lépkedve folytatjuk közösen utunkat a suliba, ők pedig persze nem bírják ki, hogy ne kötözködjenek egymással. Folyamatosan lökdösődnek a pár perce történtek miatt. Valójában már hozzászoktam, hogy állandóan szívják egymás vérét. Olyan ellentétesek, mégis jól kijönnek egymással, én pedig vagyok az aranyközépút. Jimin mindig is vadabb, szabadabb természetű volt, míg Taehyung visszafogottabb, ártatlan.

            Lepakolunk a helyeinkre, én az ablak felőli oldalba, míg mellém ül Tae, velünk szemben pedig Jimin, mint mindig. Ők ketten elcsevegnek valamiről, az én gondolataim viszont más irányt vesznek. Újból a reggel felé kalandozom, majd a tegnapi kis incidens jut eszembe, amitől még most is fülig pirulok, ha belegondolok, milyen szemérmetlenül mért végig, amit aztán nem is hagyott szó nélkül. Legalább annyi lehetett volna benne, hogy nem jegyzi meg, mennyire megnézett magának! Az ilyet illik megtartani magunkban, még ha nyílt titok is, ami megtörtént.

            -           Min ábrándozol, JK? – pöcköli meg orrom az előttem ülő, mire fintort vágva térek vissza a jelenbe.

-           Már este sem nagyon írtál vissza a csoportba. Történt valami? – folytatja Tae is, én pedig mély sóhajjal hajtom le fejem, majd az asztalon könyökölve borzolom össze hajam nyűgösködve. – Ez már komolynak tűnik.

-           Talán csak hiánya van. Lehet, ezen dolgozott az éjjel, ezért nem volt elérhető.

-           Ne piszkáld már!

-           Mit véded?

-           Folyton beszólogatsz neki.

-           Ez most nem is volt beszólás. Beszólok én neked olyat, hogy…

-           Yoongi nálunk van – szólok csendesen, s óvatosan lesek ki karjaim mögül, reakciójukat lesve. Nem hittem, hogy meghallanak a civakodásuk közepette, viszont a név hallatára mindketten nagy szemeket meresztve néznek rám. – Tegnap este… találkoztam vele nálunk. Apa azt mondta, hogy nálunk fog élni.

-           Tessék? – ráncolja szemöldökét Tae.

-           Mi a fasz? – reagálja le a másik is. – Ha ez most valami átverő show, akkor szólj, mert nem veszem be.

Fejem rázom válaszként, s mély levegőt véve veszek erőt magamon, hogy kifakadjak nekik. Nem bírom magamban tartani, ők úgyis tudnak mindenről, így elhadarom szinte egy levegővétellel a történteket, hogy a fürdőben rám nyitott, hogy emlékszik rám, hogy milyen mocskos megjegyzései vannak, hogy ma reggel is körülöttem lófrált, azon dolgozva, hogy felforrjon az agyvizem tőle. Röviden tömören belefoglalom a tényt is, miért kell nálunk lennie, de mindezt olyan gyorsan, hogy két barátom csak úgy kapkodja a fejét.

Kifújom az eddig bent tartott levegőt, leengedem vállaim, s valamiért sokkal megkönnyebbültebbnek érzem magam most, hogy végre tudtam valakiknek beszélni erről.

-           Még mindig tetszik neked, igaz? – kérdez csendesen Tae, mire egy tétova másodperc után bólintok. – Sajnálom, biztos nehéz lehet most így.

-           Ha tetszik és ő még most is ilyen veled, akkor miért nem jösztök össze? – mosolyogja pimasz módon a legidősebb. – Vagy inkább csak folytatjátok, ahol abbahagytátok? Most talán több is történhet.

-           Mégis mi több?

            -           Mit kérdezel ilyeneket? Tőle volt az első orga…

            Átnyúlok a pad felett és kezemmel betapasztom száját, mielőtt még olyat mondana, amit jobb lenne elkerülni. Még kihirdeti az osztályteremben, mi történt! Nem érdekel az sem, hogy kapálózik, próbálja elhúzni kezeim magától, mivel a másikkal tarkójánál fogva tartom, nehogy el tudjon húzódni, Tae pedig csak fejét rázza.

            -           Annyira érzéketlen vagy néha – jegyzi meg, én pedig ekkor végre elengedem a másikat, aki hörögve jut levegőhöz, eljátszva a hattyúk halálát, pedig az orrán keresztül tudott levegőt venni.

            -           Meg kellett volna harapnom téged – morogja.

            -           Azt merted volna meg! – vágom rá.

            -           Csak tényeket közlök, tényleg ő volt neked az első – von vállat, én pedig szemeim forgatom. – Ne nézz így, mert azóta is megszállott vagy! Nem is vagy hajlandó mással megismerkedni! Mintha csak előre tudtad volna, hogy eljön a napja, hogy újra találkoztok, ráadásul nem is egy egyszerű találkozás, mivel együtt éltek. Azért ma megyünk edzeni, ugye? Nem rohansz hozzá?

            -           Dehogy rohanok! Ma reggel is őt akartam elkerülni, már mondtam is! Nem bírom a szemébe nézni, annyira kínos! Lehet, hogy hét éve történt már, de tudom, hogy ő is mindenre ugyanolyan tisztán emlékszik, mint én.

            -           Kis naiv tizenegy éves fiúcska – támasztja meg tenyerében állát, s sejtelmesen vigyorog rám. – Miért nem beszéled meg vele most végre, hogy az mi volt régen? Nem lenne egyszerűbb, mint menekülni?

            -           Ne piszkáld már! Majd ő érzi, mit kell tennie! A helyében én se szívesen szívnék egy levegőt vele – vesz a védelmébe Taehyung, én viszont elgondolkozom a lehetőségen.

            De mégis hogyan állhatnék elő ezzel a témával? Mi van, ha őt egyáltalán nem érintették meg azok a percek? És, ha már nem is emlékszik, csak én gondolok bele többet? Ő biztosan nem várt rám. Az apja miatt kellett hazajönnie. Azt se tudom, van-e volt-e kapcsolata. Bizonyára könnyedén túltette magát a helyzeten, de az is lehet, hogy nem kellett túltennie, mivel egyáltalán nem érdekelte, mit tesz velem.

            Pedig én a mai napig emlékszem az ajkaid érintésére, Yoongi.