[2/?] Lovesick Fool

Cím: Lovesick Fool

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jungkook, Yoongi, Namjoon, Jimin, Taehyung

Páros: YoonKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, romantikus, dráma

Leírás: Fiatalság bolondság, szokták mondani. De mi van akkor, ha az életed fenekestül felfordul egy váratlan fordulat miatt? Jeon Jungkook bátyjával és édesapjával él együtt, mióta az édesanyja belehalt a szülésbe. Soha nem láthatta, így nem is érezheti hiányát, mégis megkeserítik az életét élete első percei. A családi helyzete bonyolultabbá válik, mint gondolná, arra pedig nem számít, hogy éppen az a személy fog betoppanni majd, akiről azt képzelte, soha többé nem fogja látni. A fiú, aki valaha is képes volt megdobogtatni kicsiny szívét.

Megjegyzés: Sziasztok! :D És itt volna a második rész is. Remélem, tetszeni fog nektek! Jó olvasást hozzá! ^^

Jeon Jungkook

2007. szeptember 5-től

Apa kitesz az iskolánál, én pedig már ismervén a járást, elindulok az előudvaron keresztül a bejárati kapuhoz. Az első napomon még a kezemet kellett fogni, annyira nagyon féltem, mi vár ezen falak között. Remegve léptem át a küszöböt, reggel még sírtam is a kocsiban, hogy egyedül leszek, nem lesznek barátaim, ez viszont hamar megváltozott. Padtársam, Taehyung, ugyanúgy félt, mint én, a fiú pedig, aki előttünk ült, Jimin, felszabadultan és egyben boldogan fordult hátra hozzánk, hogy mennyire jó, hogy nincsen szülői felügyelet. Pár napja tart csupán a tanítás, még ismerkedünk a rendszerrel, viszont azt mondták, most már lassan minden tárgyból nekikezdünk a tanulásnak.

            Beülök a helyemre a tanteremben, majd elővéve a szükséges cuccaim, kiteszem azokat a padra, csak aztán nézek fel újdonsült barátaimra. A mellettem lévő a szívószálas gyümölcslevét szürcsölgeti, összenyomva kezei között a doboz italt, míg a szemben lévő egy kisebb darab csokit majszolgat.

            -           Délután kimegyünk az udvarra labdázni? – teszi fel lelkesen kérdését Jimin, akinek alap pufókás arca most még inkább kikerekedik, ahogyan rágcsál. – Légy szíííí’, légy szííí’! – könyörög, az én szemeim pedig izgatottan csillannak fel.

            -           Jóó! De tegnap is elvették az összest – biggyesztem le ajkaim.

            -           Nekem anyáék azt mondták, hogy jönnek értem – fordul felénk a másik is. – Délután elvisznek valami külön órára, azt mondták, kötelező járnom.

            -           De akkor nem fogunk tudni együtt játszani, és ismerek tök jó játékokat, amik három emberre vannak kitalálva. Azok olyan menőőőők – billeg székével a telt ajkú előttem.

            A beszélgetés nem halad sehova, lassan el is terelődik a szó, így fel se tűnik, hogy a tanár megérkezik az első órára. Mindenki előrefordul, a helyére megy és illedelmesen figyel a legidősebb szavaira a teremben. Kíváncsian fülelünk, mit is mesél ezúttal, mikor is füzetünket elővéve gyakoroljuk az írást. Érdekesnek találom, olyan, mintha rajzolnék, amit írásnak neveznek. Szeretek rajzolni, de most már akkor írni is. Alig várom, hogy apának megmutathassam!

            Az órák teltével az ebédszünetben, amire az egész osztály együtt ment le, egyedül indulok neki a folyosóknak, hogy mosóba menjek. A tanár kiengedett, de itt még nem jártam egyszer sem, ez nem a mi szintünk, és nem is tudom, merre kellene keresnem. Mintha apa azt mondta volna, hogy Namjoonnak itt van a terme, itt szokott lenni. Talán őt kellene megkérdeznem.

            Nem is kell sokáig keresgélnem, meglátom alakját kilépni az egyik ajtó mögül, mire boldogan vigyorogva szaladok oda hozzá. Amint meglátja, hogy felé tartok, elkomorodik tekintete, de már hozzászoktam. Mindig így néz rám, ilyen a személye, ellentétes velem.

            -           Nam! Namjoon! – állok meg előtte csillogó szemekkel, feldobódva. – Hol van a… - Kérdésemet végig sem tudom mondani, ugyanis ekkor elnézve felettem lép el mögém, vállával meglökve engem, amitől picit elvesztem egyensúlyom, de talpon maradok. – Bocsánat, nem tudtam, hogy nem férsz el – motyogom orrom alatt, de választ nem kapok, hiába simogatom ellenkező kezemmel az ért felületet. – Szóval megmutatod, hol van a mos… dó…? – halkulok el, ugyanis a vigyort újra arcomra varázsolva fordulok vele szembe, viszont ekkor megpillantok egy számomra idegen fiút, aki éppen ekkor áll meg testvéremmel szemben.

            A fiúnak pici szeme, kerek arca, keskeny ajkai vannak. Haja fekete színű, mint a legtöbbeknek errefelé, viszont mégis másabb. Nagyrészt rövidre van nyírva, a feje tetején pedig mintha fel lenne zselézve, az ég felé merednek picivel hosszabb tincsei. Alkatra olyan vékony, akárcsak én vagy Nam, mégis más. Nem tudom, ki lehet ő, de van benne valami, ami felhívja magára a figyelmem, ami miatt folyamatosan csak őt bámulom, pedig a mosdóba kell mennem, a tanár is vár rám, jönnek a délutáni órák.

            A sötét, aprócska szemek az enyéimbe fúródnak, mire szívem torkomba ugrik, s azonnal bátyám mögé bújok, hogy kitakarjon alakjával. Úgy érzem magam, mintha lebuktam volna, valami rossz dolgon kaptak volna, ami igaz is. Illetlenül bámultam meg egy tőlem idősebbet. Neveletlen vagyok, igaza van Namjoonnak.

            -           Mit csinálsz? – áll el oldalra az idősebb, mire ártatlan szemekkel nézek fel rá, majd a számomra idegen fiúra. – Nem látod, hogy éppen dolgom van? Tudod, nekem vannak barátaim, kopj le! – vágja fejemhez nyersen, én mégis képtelen vagyok egyetlen lépést is megtenni. – Süket vagy, Jungkook?! – taszít mellkason, mire a nagy bámulásban el is vesztem végleg az egyensúlyt, úgy esek fenekemre a kemény, csempézett földön egy kisebb nyögés kíséretében, s szemeim is megtelnek könnyel. – Remek, még ess is el! Álljál fel, de nagyon gyorsan, mert ide fognak jönni a tanárok! – Teszem, amire kér, mégsem indulok el semerre, az idegen pedig kíváncsi szemekkel méreget.

            -           Honnan ismeritek egymást? – szólal fel először, az én szemeim pedig felcsillannak hangjára.

            -           Ő az én… az én… öcsém – húzza el száját bátyám, majd újból rám néz. – Ezért nem akartam, hogy ugyanabba az iskolába járjunk, de apa azt mondta, nem tehet máshova! Alig vagy itt néhány napja, de már most bosszantó vagy!

            -           Az öcsikéknek ez a dolguk – nevet fel a fiú. – Örülj, hogy neked van, egykeként otthon nincs kivel ellenni.

            -           Majd megkérdezzük a szüleidet, hogy átmehetek-e hozzátok, akkor nem leszel egyedül. Én is megkérem apát, na? Mit szólsz, Yoongi? – vált át izgatottba, amint nem vesz rólam tudomást, én pedig a nevet mélyet elraktározom magamba. Szóval Yoonginak hívják.

            Yoongi…

            Yoongi…

Yoongi…

            Magamtól is eltalálok a mosdóba, majd visszatérve az ebédlőbe folytatom az étkezést. Gondolataim folyamatosan a néhány perce történt események körül forognak. Az a fiú, Yoongi, nagyon aranyosnak tűnik. Én is szeretnék játszani velük. Játszhatok vajon?

            A következő napokban egyre sűrűbben látom őket együtt az iskolában, míg nem az egyik ebéd alkalmával egyszerre tartózkodunk az étkező részen. Folyamatosan a bátyám barátján tartom szemeim, aki néhány asztallal arrébb ül és beszélget a többiekkel. Nem értem, miről lehet szó, pedig foglalkoztat, de akárhogyan nyújtózkodom, nem csípek el semmi hangfoszlányt. A sokadik alkalommal, mikor már feltűnően húzom ki magam és dőlök oldalra a székemen ülve, hogy mások mögé tekintve láthassam a továbbra is ismeretlen fiút, Jimin megszól érte, hogy mit művelek, mire rá vezetem pillantásom.

            -           Semmit – felelem, majd visszafordítom fejem a megfelelő irányba, pulzusom pedig az egekbe szökik, amint tekintetünk összefonódik gondolataim személyével, így szerencsétlenül ernyednek el izmaim és borulok le a székről.

            Körülöttem mindenki nevetésben tör ki, az én arcom viszont ég, mint a tűz, érzem, hogy lángokban áll. A tanár is odajön hozzám, hogy a jól létem felől érdeklődjön, én viszont csak vöröslő fejjel ülök vissza helyemre és lehajtva azt folytatom az evést fel sem nézve tányéromból.

            Ez így megy tovább napokig, mikor az udvaron játszunk, viszont éppen elcsípem, hogy mellettünk a focipályán játszanak bátyámék másokkal, a Yoongi nevű fiú, pedig, amint gólt lő, felugrok örömömben, s tapsikolni kezdek, viszont elterelődik így figyelmem az én játszótársaimról. A mi labdánkra nem jut elegendő figyelem, és nagy vigyorgásom és ugrándozásom közepette egyenesen arcon talál a gumiból készült játékszer, az én fejem így hátrabillentve. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, miközben könnyek homályosítják el látásom, viszont ekkor meglátom, hogy a pályán álló diákok mind engem lesnek, én pedig ismételten égő arccal szaladok el olyan helyre, ahol nem láthatnak, mindössze a barátaim követnek mindenhova.

            Rajz órán ülve az ő arcát vetem lapra, ami közel sem hasonlít rá, de én nem vagyok képes másra koncentrálni, mikor ő van mindig lelki szemeim előtt. Jimin folyamatosan beszól érte, amiért ennyire csúnya embert rajzolok, viszont TaeTae megdicsér, neki nagyon tetszik, és arra kér, alkossam meg őt is.

            Az egyik napon a mosdóba egyedül megyek el, hiszen már tudom, mi hol található, már jó ideje járok iskolába. A mosdókagylókhoz fordulva viszont belelépek valami csúszósba, ami valószínűleg szappan, és hangosan koppanva zuhanok a földre, miközben próbálok megkapaszkodni a mosdóban. Ijedtségemben legszívesebben elsírnám magam, viszont ebben meggátol valami. Yoongi éppen ezt a pillanatot választja arra, hogy belépjen ugyanebbe a mellékhelyiségbe, mire szemeim a kétszeresükre nőnek, és ő is éppolyan értetlennek tűnik, mint én. Zavaromban felugrok, de a csempe csúszik, én mégis kiszaladok őt is félrelökve onnan, egyenest a tantermembe véve az irányt, amit futva teszek meg. Nem érdekel, hogy hozzám szólt, hogy az épségem felől érdeklődött, mivel újból csak beégtem előtte.

            A napok pedig így teltek tovább…

Min Yoongi

Napjainkban

A tömegből kivergődve magam veszem elő a zsebembe rejtett papírdarabkát, melyen egy lakcím áll. Gondterhelten masszírozom meg tarkóm, majd lépek ki végre a reptérről, hogy az ott álló taxik egyikébe beszálljak. A címet elmondom a sofőrnek, aki azonnal útnak is indul, amint a számára lényeges információ elhangzik. Elsősorban a vasútállomásra kérem magam, hogy onnan vonattal eljussak Busanba, majd csak aztán jutok a végső állomásomra, ami a kis papírkán szerepel. Folyamatosan azt a pár szót nézem rajta, azt az ismerős címet, ahol utoljára nagyjából hét évvel ezelőtt jártam, mielőtt elköltöztem volna az országból. Az utolsó napjaim egyikét is abban a házban töltöttem az akkori barátaimmal együtt, akik közül leginkább csak eggyel tartom a kapcsolatot, de néhanapján a többivel is ejtek néhány szót. A lényeg, hogy nem esek túlzásba.

            Az utazás hosszú órákat vesz igénybe, a nagy részét át is alszom, viszont mikor már a célállomásként kijelölt városba megérkezem, kíváncsian lesek ki a taxi ablakán. Régen jártam már itt, s nem mondom, hogy valaha is át tudtam látni az egész helyet, de így is meg tudom állapítani a tényt, rengeteget változott. Az épületek tetejét hó fedi, minden a szűzies fehérségben takarózik, sokan pedig ahelyett, hogy élveznék a tél szépségét, hozzám hasonlóan rohannak valahová, ahol biztonságosabb és melegebb. Én is így tennék, de jelenleg egy autóban ülve nincsen különösebb problémám.

            Ismerős utca, ismerős házakkal, majd az a bizonyos ház, ahová nem óhajtottam eddig visszatérni, betenni a lábamat. Soha nem éltem itt, de töltöttem elég időt benne, hogy tudjam a járást. Most is szükséghelyzetből kell ideköltöznöm – na, meg apámnak is ígéretet tettem.

            Kifizetem a taxi árát, majd kivéve a bőröndöm és a kisebb csomagjaim, fellépek azon a pár lépcsőfokon, mely a bejárati ajtótól választ el, s úgy nyomok rá a csengőre, hogy észrevegyék érkezésem. Nem fűlik hozzá a fogam, hogy bármihez is jópofát vágjak, ráadásul nem mondanám magam túl türelmes embernek sem, ezért néhány másodperc után hangosan kopogtatok megállás nélkül, mire már meg is hallok a túloldalról felkiáltani egy férfihangot. Hirtelenjében nem tudom beazonosítani, kihez tartozhat, így csak akkor jövök rá, ki is szólt, mikor az ajtó nyílik előttem, s egy tőlem sokkal magasabb férfi mosolyog rám kedvesen.

            Beinvitál a házba, megmutatja, hova tehetem a cipőmet, a kabátot és egyéb mást az előszobában, majd csak utána fog az utazótáskámra – hogy legalább ennyiben segítsen -, hogy megmutassa a földszintet. Én a bőröndöt magam után húzom és egy kisebb táskát is a vállamon cipelek, ami az út során végig velem volt.

            Jobbra azonnal található egy hálószoba, ami az övé és azé a nőszemélyé, akinek reméltem, hogy soha többé nem kell a szemébe néznem. Mellette található egy fürdőszoba, végül a ház másik végében a nappali, mely szinte egyben van a konyhával, ami étkezőként is funkcionál méretéből adódóan. Balra így csak a lépcső alatti gardrób található az előszobát követően, melybe az éppen nem használatos holmikat teszik – például kabátokat nyáron. Az emelet irányába fordulunk, ahová felérve szintén egy folyosóval találkozom. Rögtön szemben az utca felé nézve van a vendégszobájuk, mely az enyém lesz mostantól, oldalt pedig egy fürdőszoba, ahová nem vezet innen ajtó, mivel a mellette lévő, a folyosó közepén elhelyezkedő szobával van egybekötve, és természetesen az enyémmel, így közös a mellékhelyiség. A középső szoba mellett szintén egy fürdőszoba lelhető, ahová már kintről nyílik az ajtó, mégis úgy veszik, hogy a leghátsó és egyben legnagyobb szobában lakó tulajdona. Az a háló a barátomé, Namjooné, akit kiskorom óta ismerek. Elég nagy teret kapott, ugyanis akkora, mint lent a nappali és a konyha egyben, attól talán egy kicsivel kisebb, ugyanis itt több szobának van hely.

            -           Ez a középső szoba Jungkooké. Eddig egyedül használta a fürdőt is, de azért remélem, meg tudtok majd egyezni, mi hogyan legyen odabent. Emlékszel még rá, igaz? – A név hallatán azonnal beugrik a tizenegy éves kisfiú arca, aki mindig csillogó szemekkel, pirospozsgás arccal bámult rám.

            -           Igen, emlékszem – bólintok, s ezernyi emlék pörög végig bennem róla is és a bátyjáról is. Emellett kérdések is zúdulnak fejembe velük kapcsolatosan, hiszen hiába beszélgettem Nammal, nem láttam őt sem már évek óta. Nem tudtunk mindig beszélni sem, na meg aztán az interneten minden más, mint személyesen.

            Beáll a csend, a tipikus kínos csend, amit nem tervezek megtörni, az nem az én formám, így szó nélkül fordulok az újdonsült szobám felé, hogy berendezkedjek. Az ajtót kinyitva már jön is utánam, hogy letegye ágyamra a táskámat, majd kinyitja az ablakot, hogy jöjjön be rajta friss levegő. Megmutatja, hogy melyik szekrénybe tettek számomra ágyneműket, hogy majd tudjam cserélni, s már most is van egy felhúzva, amiért hálásnak kellene éreznem magam, mégsem vagyok az, így egy bólintással letudom magyarázatát, miközben pakolászom a ruháimat és egyéb más holmimat ki a bőröndből a szobába, hogy belakjam, kisajátítsam.

            -           Szeretném, ha tudnád, tudom, hogy elég idős vagy, a fiammal, Namjoonnal egyidős, éppen ezért nem fogok apáskodni feletted. Nem szeretném, ha emiatt rossz kapcsolat lenne közöttünk, mert ebbe a helyzetbe kényszerültél.

            -           Amint lesz lehetőségem, elmegyek – felelem rá se nézve.

            -           Ahhoz elég sok pénz kell. Nyugodj meg, nem kell sietned, szívesen látunk itt. Én is és az anyád is…

            -           Ha róla szeretnél beszélni, akkor nem leszünk jóban – tegezem le kérdés nélkül, viszont már elég idősnek érzem magam ahhoz, hogy kerüljem a formalitást vele szemben, tekintve, hogy valamilyen szinten rá is haragszom – még ha annyira nem is tehet arról, ami történt, mint lehetne. – Nem miatta jöttem vissza, éppen miatta nem akartam, úgyhogy a helyében örülnék, hogy itt vagyok. Azért nem szeretnék túl sok időt együtt tölteni vele, ha nem probléma. Ezt az üzenetet átadhatod neki – nézek először szemeibe, mire ő keresztbe fonja mellkasa előtt karjait, úgy néz rám kissé haragosan. – Bár várjunk csak! Hiszen soha nem is töltöttünk együtt időt! – csettintek egyet játszva a meglepettet. – Megleszek innentől, ismerem a járást, azért… azt hiszem, köszönöm ezt a kis… segítséget vagy mit – nézek ki az ablakon, melyhez odalépve bezárom most már, ugyanis a téli hideg bejön rajta, teljesen áthűtve a szobát.

            -           Együtt fogunk élni, úgyhogy jobb lenne, ha senki nem csinálná a feszültséget, rendben? Megértem, hogy nem tetszik neked a helyzet, de próbálj meg alkalmazkodni, ha már itt vagy. Azon leszünk, hogy neked is kényelmes életed lehessen itt, éppen ezért te se csapj balhét feleslegesen, megbeszéltük? – Mély sóhajjal bólintok, ezzel elérem, hogy végre kimenjen a szobából, s magamra maradjak.

            Beletelik jó időbe, míg mindent elrendezek és otthonosabbá, a magam formájára varázsolom a szobát. Nincs kedvem másokhoz, ezért laptopomat az asztalomra kitéve kapcsolom be, hogy legalább nekilássak az álláskeresésnek, elvégre nem fognak eltartani örökké. Iskolába se járok már, munkám sincsen, éppen ezért kénytelen voltam itt kikötni. Nincsen pénzem, hogy egyedül éljek valahol, viszont az utcán sem maradhatok. Apa tudott rávenni egyedül, hogy idejöjjek, hogy tegyek félre minden rosszindulatot és fogadjam el a kínálkozó segítséget, amíg szükséges. Ő tudja nagyon jól, hogy mennyire nehéz ez nekem, mégis erre kért, az ő szava pedig számomra szent. Ha ő ezt jónak látja, akkor legyen, megteszem a kedvéért, cserébe elvárom, hogy minél gyakrabban írjon nekem, ami nehézkes, tekintve, hogy most már egy hajón fog dolgozni. A napokban fog tulajdonképpen átköltözni egy vízi járműre, mivel hosszú ideig odalesz. Nem lesz térerő, fogalmam sincsen, hogyan fogok róla bármi infót kapni, amiért kicsit aggódom is, de meg kell bíznom benne.

            Az apám kutatóként dolgozik, az állatvilágot fedezi fel, amiben mindig is örömét lelte, most pedig úgy néz ki, kiteljesedik az álma, hiszen az óceán rejtelmeibe is belátást nyerhet majd személyesen. Fel volt dobódva, mikor megkapta ezt a lehetőséget, ami természetesen rengeteg gondot is zúdított a nyakunkba. Az iskolát már elvégeztem, de munkám nem volt Amerikában sem, egyedül pedig képtelen lettem volna fenntartani a lakást. Ekkor jött az ötletelés, mihez kezdhetnék, mikor is beugrott neki, hogy hazajöhetnék. Nem akartam, soha nem akartam visszatérni az anyámhoz, aki elhagyott minket. A mai napig rettentően haragszom rá, hogy megcsalta az apámat, s ezt sosem fogom megbocsátani neki, de szükséghelyzet lépett fel. Felvettük a kapcsolatot vele, megbeszéltünk minden részletet, s végül belement, hogy vele éljek újból. Örült nekem, én viszont ezt nem tudtam elmondani magamról. Minden egyes porcikám taszítódik tőle. Úgy írt apámnak, mintha annyira nagyon örülne nekem, én viszont legszívesebben elhánytam volna magam ettől a színészkedéstől.

            Namjoon egészen hamar hazaérkezik, így első dolga benézni hozzám, a szobába. Rég nem látott barátommal mindkettőnket elkap a hév, s szoros öleléssel üdvözöljük a másikat, ami egyáltalán nem hat furának, mivel rettentően hiányzott már, hogy lássam, hogy tölthessünk együtt időt. Első dolgunk, hogy egymást tanulmányozzuk, mennyit változtunk, s mindketten megjegyezzük egymásról, hogy mennyire megférfiasodtunk, felnőttekké cseperedtünk.

            Átinvitál a saját szobájába, így ott is körbe tudok nézni, amiről lerí, hogy az ő territóriuma. A falak zöldre vannak festve, mégsem tűnik mocskosnak vagy túl sötétnek a kis helyiség. Ő a gépe előtt, én pedig az ágyán foglalok helyet, úgy beszélgetjük el az időt, mindketten mesélve az elmúlt napok eseményeiről, ugyanis a kapcsolatot tartottuk, nem kell bepótolni túlzottan az elmúlt hét évet, mindössze találkozni nem volt lehetőségünk. Annak ellenére, hogy beszélgettünk elég sűrűn, így is ömlik belőlünk a szó, ez pedig jót tesz a lelkemnek. Megnyugszom, végre nem az anyámra gondolok, sem arra, hogy miért kerültem ide, hanem a legjobb barátom, Namjoon van csak előttem, hogy milyen jó, hogy vele lehetek. Nem ejtünk családtagokról szót, csak és kizárólag magunkról vagy azokról az eseményekről társalgunk, amiknek semmi közük az otthoni dolgokhoz.

            Idő közben visszatérünk hozzám, ahol a bekapcsolva maradt laptopomon segít nekem állást nézni, elmondva véleményét mindegyikről, néhányat pedig ismer is, ezért őszinte véleménnyel megtagadja tőlem, hogy ne legyen rossz sorom.

            -           Annyira nem bánnám, ha nem találnál hamar munkát. Mármint azonnal költözni úgysem tudnál, de örülök neki, hogy itt vagy. Veled azt hiszem, elviselhetőbbek lesznek a napjaim – mosolyog le rám az asztalon ülve.

            -           Szerintem nekem is te fogod jobbá tenni az itt töltött időmet. Nehéz lesz visszaszokni ide.

            -           Egyébként most jut eszembe, hogy akár fordítónak is elmehetnél. Az angolt nagyon jól beszéled, mivel Amerikában éltél és tanultál.

            -           Mondasz valami – töprengek el a lehetőségen. – Mindegy, egyelőre még nem adom le a jelentkezésem sehova. Szeretnék egy kis időt tölteni azzal, hogy megszokjam a környezetet, és nem fejest ugrani az életbe – dőlök hátra székemen, miközben a kinti hóesést figyelem. – Valaki megjött? Mondd, hogy nem az anyám – morgom elkedvtelenedve, mikor is a földszintről egyértelműen olyan hangok szűrődnek fel, hogy valaki belépett a házba.

            -           Nem, ő nem szokott ilyen hamar megjönni. Mármint hozzá képest ez hamar van – néz gépemen az időre. – Ez Jungkook lesz.

            -           Ő miért jön ilyen későn? – húzom fel szemöldököm, mert hozzá képest viszont ez későnek számít. – Tudtommal már elég idős lehet, hogy ne legyen délutáni tanítás neki.

            -           Nincs is – rázza fejét, majd fáradtan sóhajt fel. – Edzeni szokott járni. – Meglepetten húzom fel szemöldököm, ugyanis az én emlékeim között egy esetlen kisfiú szerepel, aki olyan kis vékonyka, hogy úgy tűnik, akár a szél is el tudja fújni. – Elég sokat változott az évek alatt. Fáj bevallani, de egészen férfivá vált. Persze még mindig egy idegesítő görcs, de kár tagadni, hogy szépen felcseperedett.

            -           Még mindig nem beszélsz vele?

            -           Nem, és nem is akarok – komorodik el egy pillanat alatt. – Mindegy, lemegyek valami harapnivalóért. Te kérsz valamit? – Fejem rázom válaszképpen, mire leugrik asztalomról és bezárva maga után az ajtót megy le számításaim szerint a földszintre.

            Egy ismeretlen hang szűrődik be, mikor Nam kilép, mégis fiatal fiúéhoz hasonlít. Kíváncsiságom felülkerekedik rajtam, így a falaphoz lépve dőlök annak háttal neki, hogy kulturáltan hallgatózzak. Nem igazán veszem ki, mit mond az ismeretlen hang, viszont barátom válasza már tisztán kivehető, tekintve, hogy az ajtóhoz érek addigra. Hangneme bunkó s goromba, ahogyan a családi életről szólal fel. Úgy tűnik, kisebb vitatkozásba torkollik a beszélgetés, mivel valamit el akarnak mondani elég egyértelműen Jungkooknak, mivel Nam öccseként említi Junseo, az apjuk, ezt követően pedig egy kisebb veszekedés után a név is elhangzik, mely ezt alátámasztja.

            Egyszerre önt el egy furcsa, idegen érzés s a harag. Régebben sajnáltam szegény fiút, amiért soha nem ismerhette az édesanyját, és még a bátyja is őt hibáztatja, viszont eljött a nap, a költözésem napja, amikor fordult a kocka. Átgondoltam a helyzetemet és átérzem Nam helyzetét. Bár az én részemről nem halt meg senki, de az anyám megcsalta az apámat az ő apjukkal. Természetesen nem a barátomra vetítettem ki dühöm, hanem a kisebbre. Szegény szerencsétlen még csak tizenegy éves volt akkor – habár már közeledett a tizenkettőhöz. Tudtam jól, hogy nem lehetek közömbös számára, még ha egy kisfiúról is beszélünk, én pedig kíváncsi voltam. Nem úgy bántottam, ahogyan a bátyja. Neeem, eszem ágában sem volt szemétkedni vele, helyette a saját gyengeségét használtam fel önmaga ellen, elérve, hogy azok a percek kísértsék majd az életében. Fiatal volt, talán rosszul cselekedtem, de részeg voltam. Nem láttam tisztán, mégis megtettem, amit nem lett volna szabad. Persze arról ötletem sincs, hogy ezt az évek során hogyan dolgozta fel, milyen hatással volt rá, mivel eljöttem, de mindenképpen nyomot akartam hagyni benne magam után.

            Összességébe véve haragudtam rá, úgy éreztem ő tehet róla, hogy a szüleim elválnak. Értelmet nyert Namjoon haragja az anyjuk halálával az én életemben is. Ha ő életben marad, akkor az apjuk nem keres más nőt, nem ismerkedik meg túl közelről az anyámmal, aki nem lép félre. Az anyjuk pedig élne, ha Jungkook nem született volna meg. Ezekkel a gondolatokkal távoztam az országból tizenhat évesen.

            Hangos trappolás a lépcsőn, majd egy erős ajtócsapódás hangja töri meg a csendet, mely a fiatalabb fiú kiabálását követi, mellyel lezárta a vitát, melyet folytattak. Óvatosan lesem ki a résnyire nyitott ajtón át, viszont nem látok semmit, így bátrabban nyitom tágabbra, hogy lesiessek a földszintre enni valamit. Az imént nemet mondtam a harapnivalóra, de vacsoráznom kellene valamit, amit egyedül óhajtok megtenni a szobámban, így összepakolok magamnak néhány falatot a hűtőből, amiben Nam a segítségemre van, majd egy tálcán viszem fel magamnak az ételt.

            Kíváncsi vagyok, így az eddig nem látott szoba ajtaján tartom szemem, ahogy felérek az emeletre, de nem megyek a közelébe. Tudni szeretném, hogyan néz ki, Namjoon felkeltette az érdeklődésem iránta. Látni akarom.

            A szobámban fogyasztom el a vacsorám, majd tengődöm az interneten, mikor is egy idő múlva meghallom, amint valaki a fürdőszobában tevékenykedik. Mivel egyetlen személy lehet odabent, azonnal arra fordítom tekintetem, mégsem teszek semmit. Izgatottan verdes szívem mellkasomban, amit nem tudok mire vélni, de betudom annyinak, hogy túl kíváncsi természet vagyok.

            Zuhany hangja üti meg fülem, ajkaim pedig gonosz mosolyra húzódnak, amint kigondolom, mik lesznek a következő lépéseim. Felállok székemből, hogy benyissak a fürdőszobába, nem palástolva érkezésem, így az ajtót is hangosabban zárom vissza be. Szétnézek, mi merre található, viszont, ami elsőként feltűnik az egy fürdőkád a szemközti oldalon az ajtó mellett, ami elég nagy valószínűséggel az ő szobájába vezet. A kád egy függönnyel van eltakarva, a gőz viszont kiszáll felülről. Hihetetlen, hogy függönyt használ, mikor egyedül használja ezt a helyiséget!

            Balra van a mosdókagyló tükörrel, polcokkal a falon, a vécével együtt. A fürdőkáddal szemben is vannak polcok, amiken törölköző található és néhány akasztó is látható, melyek egyikére köntös van felakasztva. Szépen ki van használva a hely ahhoz képest, hogy egy valaki lakja. Mintha egy nő használná, bár az illatok és az itt található eszközök mind férfira utalnak.

            -           Ki van idebent? Valaki bejött? – szólal fel a nemrég is hallott édes, mégis férfihang, én pedig közelebb lépek a kádhoz, az ő oldalához, hogy úgy tegyek, mintha valamit nagyon keresnék, így az egyik polcon nézelődöm. – Nam? Hallod, Nam, ez nem vicces! Te vagy az? Nam? – Utolsó kérdésekor nagy lendülettel húzza félre a függönyt, az én tekintetem automatikusan vonzva arra, így elém tárul meztelen alakja.

            Szemérmetlenül mérem végig magamnak lentről felfelé vezetve szemeim. Valóban nagyon izmos lett. Szemgyönyörködtető izmai vannak, amik bőre alatt formálódnak, tökéletes alakot varázsolva neki. Csípője keskeny, a férfiasságáról nem is beszélve, hogy határozottan megnőtt, felnőtt lett. Hasa kockás, vállai szélesek, arca pedig… egyszerre férfias és gyermekies, aminek még nagyobb hatást adnak vizes tincsei, melyek homlokába tapadnak. Elképesztő kettőség, látványától pedig akaratlanul remeg meg alhasam, pedig nem vagyok meleg. Nem, nem vagyok az, bármi is történt régebben! Volt már több nővel is dolgom az elmúlt évek alatt Amerikában és mindet élveztem.

            Jungkook szemei a kétszeresükre nőnek, ahogy realizálja, nem a bátyja áll vele szemben, s fülig pirulva húzza vissza be a függönyt, amit megkuncogok, de a víz csobogásától biztosan nem hallja.

            -           Te meg ki vagy? – kérdez rá hangosabban újból. – Jesszus! – nyüszög zavarában, amit rendkívül szórakoztatónak tartok, de éppen ez volt a célom.

            Szóval ilyen szépen megemberesedtél Jeon Jungkook. Nem emlékszel rám? Akkor teszek róla, hogy eszedbe jussak.

[1/?] Lovesick Fool

Cím: Lovesick Fool

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jungkook, Yoongi, Namjoon, Jimin, Taehyung

Páros: YoonKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, romantikus, dráma

Leírás: Fiatalság bolondság, szokták mondani. De mi van akkor, ha az életed fenekestül felfordul egy váratlan fordulat miatt? Jeon Jungkook bátyjával és édesapjával él együtt, mióta az édesanyja belehalt a szülésbe. Soha nem láthatta, így nem is érezheti hiányát, mégis megkeserítik az életét élete első percei. A családi helyzete bonyolultabbá válik, mint gondolná, arra pedig nem számít, hogy éppen az a személy fog betoppanni majd, akiről azt képzelte, soha többé nem fogja látni. A fiú, aki valaha is képes volt megdobogtatni kicsiny szívét.

Megjegyzés: Sziasztok! :D Na íme itt is az első fejezet. Remélem, tetszeni fog nektek, még ha nem is lett túl hosszú, de valahogyan be kell indítani a sztorit. Majd igyekszem minél többet kihozni magamból, de addig is... jó olvasást ehhez! ^^

Min Yoongi

2000. március 9.

Léptek zaja üti meg fülem, így óvatosan lesek ki szobám ajtaja mögül. Anya nem sokkal messzebb halad el tőlem, egyenes irányban a konyhába tartva, az én arcomra mosolyt csalva. Legbelül örömtáncot lejtek, hogy végre itthon van, ráadásul azon részébe tart a háznak, ahol egy tortát tálalni lehet. Ezernyi kérdés cikázik át fejemen.

            Vajon a hűtőben lehet?

            Mikor fog szólni nekem?

            Meg fogja várni, míg lefekszem aludni, aztán meglepit kapok?

            Milyen ajándékot hozott nekem?

            Áthívott másokat is?

            Be kellene feküdnöm az ágyamba, hogy azt higgye, alszom? Akkor biztosan jobban örülne, mikor bejönnek hozzám a tortával.

            Zárom is a szobám ajtaját olyan csendesen, amennyire csak lehet, s úgy szaladok vissza ágyamba, hogy a takaró alá burkolózva várjam a pillanatot, amikor látogatást tesznek hozzám. Végre mind a ketten itthon vannak, ez biztosan csak miattam van! Olyan ritkán látom anyát, de most időt szakított rám ezen a napon és hazajött! Ez egy különleges nap az életünkben, ezért mindhárman itthon vagyunk, mert mindenki tudja, hogy öt éves lettem. Alig várom, hogy elfújjam a gyertyákat és kívánjak! A kívánságom már előre tudom is, ami nem más, minthogy anyáékat többször láthassam együtt itthon boldogan. Örülnék egy pár ajándéknak is, mondjuk annak a piros versenyautónak, amit a múltkor láttam a játékbolt kirakatában, de apa akkor nem vette meg. Kíváncsi vagyok, vajon azért nem vette-e meg, mert a mai napra szánta?

            Hosszas percekig fekszem a szobám sötét falai között, az izgatottságomtól pedig képtelen vagyok elaludni. Forgolódom, kicsiny szívem hevesen verdes, az idő mégsem akar gyorsabban telni. Óvatos léptekkel lopódzom az ajtómhoz, majd nyomom fülem a falapnak, hátha meghallok valamit, s fel is csillannak szemeim, amint meghallom apa hangját is kintről.

            -           Megint sokáig voltál. Pihenned kellene.

            -           A munkám ezzel jár, megszokhattad volna már.

            -           Legalább a gyerekért megtehetnéd, hogy egyszer hamarabb elszabadulsz. Megértem, hogy fontos a munkád, orvos vagy, de kérlek, ne hajszold túl magad, az egyikünknek sem lesz jó!

            -           Állandóan csak a gyerekkel jössz! Tegyem meg ezt, tegyem meg azt, de mindent a gyerekért! Mindig csak rá gondolsz, azt nem veszed figyelembe, hogy én mennyit hajtok azért, hogy kényelmes életünk legyen.

            -           Ma van a születésnapja, erre próbáltam kilyukadni. Csak erre a napra kellett volna félretenned a munkád, erre az egyetlen egyre! Orvosként mindenki másra odafigyelsz, de magadra és a családodra nem! Most is mit csinálsz? Itt folytatod, amit ott bent elkezdtél? Miért nem pihensz egy kicsit, Subin? Kérlek, ne tedd tönkre magad! – Apám esdeklő hangja összeszorítja mellkasom, s le is csúszok az ajtó mellett, fülem továbbra is hozzá nyomva, mivel képtelen vagyok rá, hogy visszamásszak az ágyamba, hiába is tudatosul bennem, hogy nem lesz meglepetés.

            -           Túlaggódsz mindent, Yejun! Rendben van nekem ez így, te menj csak aludni.

            -           De a gyerek…

            -           Yejun! – A név, mely elhagyja anyám száját túl parancsoló, nem tetszik, olyan érzést kelt bennem, mintha rám lenne dühös.

            Lépteket hallok, majd ajtócsapódást. Remegő végtagokkal állok talpra, majd nyitom résnyire a falapot, mely eddig takarásba helyezett a külvilággal szemben. Nem látok senkit a nappaliban, ezért kilépek, a konyha felé veszem az irányt alig észrevehetően, nesztelenül. Befordulok a nyitott ajtón át, s meglátom, amint anyám valóban az étkezőasztalnál ül és olvas valamit. Papírok vannak előtte, biztosan a munkája. Felkapja rám fejét, majd haloványan elmosolyodik, felém nyúl, összeborzolja hajam, majd visszafordul a papírjaihoz.

            -           Mikor ünneplünk? – kérdezem izgatottan, feldobódva mosolyától és apró gesztusától, melyet felém intézett. – Mamáék jönnek? Áthívhatom a barátaim?

            -           Yoongi, drágám, kérlek, nem érek rá ilyenekkel foglalkozni. Mit kezdjek én annyi vendéggel? – túr hajába, de nem néz rám, tovább lapozgatja maga előtt a lapokat.

            -           Akkor… csak egy barátom?

            -           Yoongi, nem fog átjönni senki! – fordul felém idegesen, nekem pedig torkomra forr a szó. – Nőj már fel, kérlek! Menj szépen a szobádba és aludj! Dolgoznom kell, nem érek rá ilyenekkel foglalkozni.

            Mellkasom összeszorul, érzem, hogy könnyek mardossák íriszeim, de tartom magam, még nem sírhatok. Anyának csak rossz napja van, valójában van számomra meglepetése.

            -           S-süti?

            -           Az ég szerelmére, nem érek rá! – áll fel a székéből, majd vállaimnál fogva fordít rajtam száznyolcvan fokban, s így tol el egészen a szobám ajtajáig. – Aludj, mert holnap ovi! – Azzal rám zárja az ajtót.

            Több se kell, könnyeim utat törnek maguknak. Testem egyre jobban remeg, míg nem a padlóra zuhanok hangosan sírva fel. Nem bírom visszafogni magam, ordítva adok hangot bánatomnak, hogy a saját anyámnak ismételten nincsen ideje rám. Soha nem foglalkozik velem, mindig fontosabb a munkája. Miért olyan lényeges az, hogy orvos? Mit jelent orvosnak lenni? Azt akarom, hogy rám mosolyogjon, hogy legyen büszke rám, de állandóan ellök magától. Mindenért csak megszid, az apám az egyetlen, akit nem zavar a jelenlétem, de még vele is állandóan veszekszik anyám.

            Az ajtó kivágódik, anya pedig mérgesen szid le, amiért hangoskodom, ezért az ágyba tessékel, a takarót hanyagul rám dobja, majd elhagyja a szobát azzal az utolsó figyelmeztetéssel, hogy meg ne merjek mukkanni. Még jobban fáj a szívem tőle, de ezek után nem merek tenni semmit. Némán sírok, magamba fojtom bánatom, viszont könnyeim ugyanúgy utat törnek maguknak. A sós cseppek eláztatják párnám huzatát, de nem érdekel. A takaróhoz sem érek, úgy hagyom, ahogyan ő dobta rám, hiszen azt mégis csak ő helyezte így.

            Kiabálás szűrődik be a szobába, megtörve a csendet a házban. A szüleim elég durván egymásnak esnek, s én vagyok a vita tárgya. Anyának igaza van. Fel kell nőnöm. Csak teher vagyok számukra, erősnek kell lennem, hogy ne veszekedjenek többé miattam.

Jeon Jungkook

Napjainkban (2019. január)

Manga figura arcát rajzolom füzetem jobb felső sarkába, miközben a tanár hangját hallgatom, de egyáltalán nem köt le a téma, amiről fecseg. Koreai történelem órán melegítem a széket éppen, amitől ezernyi más jobb dolgom akadna, de jelenleg kénytelen vagyok végigülni az órákat. Sebaj, utána mehetünk Jiminnel edzésre, akkor legalább kiadhatok magamból minden felgyülemlett felesleges energiát. Taehyung szerint már így is egy izombomba vagyok – ezt a megnevezést ő találta ki -, de sosem érzem elégnek. Szeretek edzeni, úgy érzem, legalább teszek valami hasznosat, ha már a tanulás untat. Természetesen igyekszem hozni a viszonylagos jó átlagot, hogy utána bekerülhessek egy egyetemre, mivel sehol nem kapnék állást, ha legalább egy diplomám nem lenne, de nem viszem túlzásba. Mindennek van egy határa, kivéve persze a tornának. Lehet, hogy valami személyi edzőnek kellene majd mennem. Imádnám, ha én tudnék parancsolgatni és nem nekem mondanák meg, mit és hogyan csináljak.

            A csengő hangosan szakítja félbe a tanár hangját, aki letéve krétáját fogja karjai közé cuccait és távozik a teremből bármi búcsúszó nélkül. Mindig ezt csinálja, aztán a legközelebbi órán beállít egy random röpdogával.

            -           Elképesztő, mennyire dögunalmas órákat tud tartani ez a férfi – forgatja szemeit padtársam egy mély sóhajjal, miközben tenyerében támasztja fejét.

            -           TaeTae, engem az képeszt el, hogy te mindig oda tudsz rá figyelni – rajzolgatok tovább, ugyanis a következő óránk is ebben a teremben lesz.

            -           Engem meg az, hogy már megint rajzolsz – fordul hátra hozzánk Jimin is, mire elkuncogom magam. – Mi ez már megint? Állandóan kitalálsz karaktereket, már egy saját mangát is készíthetnél. Lehet, ezt kellene csinálnod, ha kikerülsz az életbe.

            -           Már mindegy, nem oda adtam le a jelentkezésem – vonok vállat.

            Jelenleg végzősök vagyunk a középiskolában, az érettségi pedig a nyakunkon, alig van hátra néhány hét a vizsgákig. Nem mondom, hogy nem tanulok, de nem is hajszolom túl magam, helyette a felvételire gyúrok, hogy bekerüljek a sporttal foglalkozó karra az egyetemen. Nagyon jól kell teljesítenem ahhoz, hogy engem bevegyenek kérdés nélkül, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy mennyi más diák próbál oda bekerülni rajtam kívül, akik szintén járnak gyúrni naphosszakat. Fel kell kötnöm a gatyám, az egyszer biztos.

            A maradék idő iszonyú lassan telik el az iskolában töltött órákból, viszont mikor végre az utolsó óráról is kicsengetnek, Jiminnel együtt indulunk neki az edzőteremnek Taehyungtól elköszönve. Ő soha nem jár velünk, inkább otthon lustálkodik és játszik a videójátékaival. Vele ellentétben én örülök, hogy nem kell hazavánszorognom ilyen korán, mivel a bátyám, Namjoon, köztudottan semmibe vesz, s hiába szoktam már hozzá az évek alatt, mégis rosszul érint, akárhányszor levegőnek nézve megy el mellettem. Néha „véletlenül” nekem is szokott jönni, ilyenkor csak egy megvető pillantással illet, majd megy tovább. Olykor annyira felbosszantom a létezésemmel, hogy elvonul elszívni egy szál cigit, amit természetesen nem preferálok, de semmi beleszólásom az ő magánéletébe. Igen, én tulajdonképpen nem számítok annak, ennek okára pedig csak hosszú évek múltán jöttem rá.

            Elérkezünk a konditerembe, ahol átöltözve első körben a futópadokat célozzuk meg, hogy egymás mellett kocogva tudjunk beszélgetni. Mindig ezzel kezdjük, majd csak aztán térünk át más és más eszközök használatára, elvégre egy jó kis bemelegítő futásnál nincs is jobb!

            -           Szóval végül mégis kollégista akarsz lenni? Nem azt mondtad, hogy az drága lenne? Múltkor még úgy volt, hogy a bátyád ellenzi – kérdez rá az egyetemre, én pedig hangosan fújom ki a levegőt. – Mármint ne érts félre! Nem bosszantani akarlak a témával, csak tudom, hogy mik mennek nálatok.

            -           Te ott leszel mellettem, nem igaz? Majd együtt mindent megoldunk, Namjoon meg nem érdekel. – Jimin elhúzza száját válaszomra. – Nem vagyok hajlandó a képét bámulni továbbra is! Ha benne nem volt annyi, hogy elmenjen ennyi idős létére, akkor majd én megteszem!

            -           Nyugi van, JK! – lihegi. – Még csak huszonhárom éves. Ő is a helyi egyetemen tanul, nem várhatod el, hogy eltakarodjon tőletek. Biztosan kényelmesebb így. Te is ott maradsz, csak a hét legtöbb napját egy kollégiumban fogod tölteni – már, ha felvesznek.

            -           Ha te elmész, én nem fogok bejárni. Oké, közel van, ezért nem biztos, hogy bármelyikünk is bejuthat, mert más városokból is megrohamozzák a helyeket, a távoliak meg értelemszerűen előnyben lesznek részesítve, de akkor sem vagyok hajlandó otthon maradni.

            -           Tán dolgozni akarsz? – nevet fel.

            -           Ah, nem! – nyüszítek fel, majd le is állítom a gépet, ugyanis futás közben beszúr oldalamba a levegő a beszéd miatt. – Én inkább átmegyek súlyt emelni. – Bólint jelezvén, hogy tudomásul vette, majd később csatlakozik hozzám, én pedig másodperceken belül foglalom el szokásos helyemet a következő gépen is, hogy karizmaimat erősítsem.

            Busani vagyok, a helyi egyetemen a legjobb a sportképzés, éppen ezért rengetegen jelölik be a felvételi időszakában. Nehéz bekerülni, de meg akarom mutatni apámnak és a nevelőanyámnak, hogy képes vagyok rá, ne nézzenek le. Nem mintha apám bármikor is lenézne, sőt, még a nőjének sincsen általában rossz szava rám, de talán csak azért, mert sajnál. Ki nem állhatom, ha az emberek szemében sajnálatot látok, szánakozást.

            Amint nevelőanyám arcára gondolok, beugrik egy régen nem látott arc az életemből. Egy fiú arca, egy tizenhat éves fiúé, akit évek óta nem láttam és hírét se hallottam. Egy fiú, akivel a bátyám a mai napig beszélget, de előlem titkolja, nem mond róla semmit, én mégis elcsípem néha a chat-fejet, mely jelzi, éppen folyamatban lehet egy beszélgetés. Barátok voltak régebben, egy osztályba jártak, érthető, hogy tartják a kapcsolatot annyi év után is – habár találkozni nem tudnak. Néha elgondolkozom rajta, hogy én is felkeressem-e, de nem lenne értelme beszélgetésbe elegyednem vele. Egyébként sem fogjuk egymást látni soha többé, hiszen elköltözött, Amerikában él az apjával… igen, az apjával, mivel az ő anyja az én nevelőanyám, kinek arcformája annyira emlékeztet rá minden alkalommal.

            Jimin mellém kerül, én pedig nagyobb súlyokat emelve nyögök hangosan az erőfeszítéstől, de úgy érzem, most szükségem van erre. Utálom, mikor eszembe jut, hogy el akarom felejteni, mégsem tudom, mert minden nap viszontlátom a vérét. Utálom annak a tudatát is, hogy ő miként emlékezhet rám. Azt akarom, hogy lásson, hogy megmutathassam neki, igenis erős, érett férfi lett belőlem, de erre sem fog sor kerülni soha. Nem utolsósorban pedig utálom, hogy még a mai napig nagyot dobban a szívem, ha rá gondolok vagy meglátok bármit, ami vele kapcsolatos. Hihetetlen, hogy nem vagyok képes kiverni a fejemből ennyi év után sem. Szinte pontosan hét éve volt, hogy utoljára láthattam, az érzéseim mégsem változtak az irányába, amiért ki nem állhatom magam. Annyi lehetőségem lett volna már mind nők és férfiak között is, hogy kapcsolatom legyen, elfeledjem a régmúlt történéseit, mégis képtelen voltam belemenni egyetlen kalandba is. Kivéve persze az egyik iskolai bált, amikor egy magáról túl sokat képzelő nőcske a suliból lesmárolt. Mivel elég sokat ittam, nem érdekelt, ki az, lejáratni sem akartam magam, ezért viszonoztam, de nem lett belőle több. Ő át akart jönni hozzám, de én képtelen lettem volna lefeküdni vele, mivel… határozottan meleg vagyok, de erről csak a legjobb barátaim tudnak.

            -           Wow, te aztán jól bírod! – nézi meg, mennyi súlyt is emelek, én pedig fogaimat összeszorítva, szemeimet is szorosan lehunyva emelem a súlyokat újra és újra. – Ha engem felvesznek és téged nem, akkor valami kibaszás lesz az egész. Tudj róla, vinni fogod a pálmát. Micsoda ereid vannak! – neveti el magát, miközben végig is simít karomon, én pedig ekkor leengedem a súlyt és lihegve fordulok felé.

            -           Megtennéd, hogy nem érsz hozzám, miközben edzek?

            Nagyjából egy órát töltünk a konditeremben, majd egy gyors zuhanyt véve távozunk, hogy végre hazajutva valóban tanuljunk is valamit, mert bármennyire is próbálom elhúzni az időt, hogy ne kelljen otthon lennem, egyszer muszáj beállítanom. Fáradt vagyok, nincsen kedvem semmihez, fázom is, mert a hó ismét sokat esett, így ezek után kellemesen ér, mikor hazaérek. Nem bosszankodom sokat emiatt, levéve magamról a felesleges ruhadarabokat, majd cipőmből is kibújva, már indulnék is a folyosón, hogy a lépcsőhöz fordulva siessek fel az emeletre, viszont meglepő módon apám a konyhából kilépve szól utánam, maradásra bírva. Megtorpanok a lépcső felénél, s a korlátba kapaszkodva szabad kezemmel – mivel a másikban a táskám van -, felhúzom szemöldököm, jelezve neki, figyelek rá.

            -           Lenne valami, amiről beszélnünk kellene. Nagyon fontos lenne, ezért örülnék, ha lejönnél hozzánk, miután lepakoltál.

            -           Apa, fáradt vagyok – engedem le nyűgösen vállaim. – Holnapig ráér, majd reggel megbeszéljük.

            -           Vacsora előtt kell megtárgyalnunk. Halaszthatatlan!

            -           Muszáj ezt? Még rengeteget kell tanulnom, és egyébként is, a vacsorámat a szobámban fogom enni.

            -           Már megint? Jungkook, fiam, ne vond ki magad a családi életből.

            -           Miféle családi életből? – jelenik meg bátyám a lépcső tetején, majd elhaladva mellettem szokásához híven löki meg vállával az enyémet, amiről már tudomást sem veszek.

            Namjoon, a bátyám, aki magasabb nálam valamivel, s ezt szereti is fitogtatni, mikor éppen egymás mellett vagyunk. Nem egyszer húzta már ki magát látványosan, majd jött nekem úgy. Régebben elég kegyetlen volt velem, sokkal rosszabb volt, mint mostanában, habár jelenleg sem bírom mindig elviselni a viselkedését. A probléma az, hogy nincs merszem hozzá, hogy megszóljam érte, mióta egyszer egy napon elég durva veszekedésbe fulladt a beszélgetésünk. Azóta még inkább nem áll velem szóba, viszont előszeretettel mutatja ki utálatát irántam, amitől szívem összefacsarodik.

            -           Nam, akkor beszélj vele te! – teszi csípőre kezeit apánk, bátyám pedig megáll előtte, majd zsebre vágott kezekkel néz farkasszemet vele. – Az öcséd, akkor mondd el neki te.

            -           Nem beszélek gyilkosokkal – jelenti ki olyan ridegséggel és gyűlölettel hangjában, hogy szívem érzem, ismét apró darabokra tör, s mielőtt apám felszólalhatna, én vagyok az, aki megemelem hangom.

            -           Neked legalább volt időd ismerni őt! Tölthettél vele időt, amit én nem!

            -           Te megkaptad azt a kilenc hónapot, amivel tönkre is tetted, de azt hiszem, ezt már megtárgyaltuk párszor – pillant fel rám megvetően, nekem pedig ökölbe szorulnak kezeim, a táska pántját és a korlátot is olyannyira szorítom, hogy ujjaim elfehérednek.

            -           Befejeznétek? – szól közbe a legidősebb, mire kissé összerezzenek, de a mellkasom így is összeszorul.

            -           Ne aggódj, már nem kell sokáig bámulnod a képem! – remeg meg hangom.

            -           Jungkook, megmondtam, hogy nem fizetek kollégiumot, mikor a szomszédba mész!

            -           Akkor megyek az utcára, nem érdekel, de nem maradok itt! – Azzal hátat is fordítok nekik, hogy hangos léptekkel trappolva fel a lépcsőn – amit biztosan mindenki hallhat – csapjam be magam mögött izomból az ajtót, mely így visszhangot ver a házban.

A táskámat ledobom a földre, majd oldalra fordulva ököllel a falba verek levezetve a feszültséget, ami nem bizonyul a legjobb ötletnek, ugyanis belenyilall a fájdalom, ez mégsem tántorít el. Mindig ez van, de még egyetlen egyszer sem volt belőle bajom. Ez segít, hogy jobban érezzem magam, elvégre nem bánthatom a saját testvéremet. Ő legszívesebben megfojtana egy kanál vízben, amit megértek, mégis fáj, hogy nem fogad el. Egyetlen egyszer sem éreztem azt, hogy szeretne engem, soha nem mutatott felém törődést, gyengédséget.

Emlékszem még a napra, amikor összekaptunk valamin, és akkor kicsúszott a száján, miért is olyan rideg velem. Nem tudtam erről a tényről addig a napig, s sokáig valóban gyilkosnak is éreztem magam. Ha apám nem lett volna mellettem, bizonyára nem sikerül túltennem magam a tényen, hogy az édesanyám belehalt a szülésbe. Az életét adta az enyémért, s mióta ez tudatosult bennem, úgy érzem, valamilyen láthatatlan fonál fűz hozzá. Nem ismerhettem soha, de mégis szeretem őt, s hiányzik. Furcsa, hiszen azt mondják, olyasvalami nem tud hiányozni, amit sosem tapasztaltunk meg, milyen. Amink sose lehetett.

Hanyatt vágom magam a szoba közepére néző franciaágyamon, s a plafonra meredek, miközben anya képei lebegnek előttem. Láttam róla sokat, tudom, hogyan nézett ki, s kisebb melegséget okoz mellkasomban, amint újra rádöbbenek, a hasonlóság közöttünk tagadhatatlan. Azt kívánom, bárcsak láthatnám, legalább egyetlen egyszer megölelhetném, elmondhatnám neki, mennyire szeretem, hogy hálás vagyok azért, amit tett, mivel az életét adta értem. Inkább ő távozott az élők sorából, minthogy engem elveszítsen. Apa elmondta, azt mesélte, hogy komplikáció lépett fel a szülés folyamata közben, így fennállt a veszélye annak, hogy az egyikünk meg fog halni. Dönteni kellett. Én vagy ő… és ő engem választott.

Namjoon mindig is utált engem emiatt. Nem bírta elviselni, hogy elvettem anyánk életét, én pedig lehettem bármilyen, ő nem változtatott a véleményén. Még a barátai elől is rejtegetett egy ideig, mígnem egy napon ő maga hívott le magukhoz a nappaliba, hogy legyek velük, mikor kirúgnak a hámból. Kisfiú voltam még akkor, kicsit ijesztőnek találtam a viselkedésüket, de nem volt itthon felügyelet, magunkra maradtunk, így olyan módon csapongtak, mint még talán soha előtte. Az az éjszaka számomra is emlékezetes.

Leülök az asztalomhoz, hogy elővéve a füzeteim és tankönyveim valóban tanuljak. A szám elég nagy, mégsem teszek annyit, mint kellene, pedig ha be akarok kerülni az egyetemre, teljesítenem kell, nem is akárhogyan. A holnapra szükséges anyagokat átolvasom, próbálom rögzíteni is a dolgokat, majd a házi feladatokat is elkészítem, hogy ne érkezhessen rám panasz. Sosem voltam az a nagy bajkeverő, de nem is egy kisangyalnak születtem, éppen ezért az iskolában, miután a bátyám leballagott, elengedtem magam. Addig sem voltam épp népszerűtlen, de utána olyan sok új arcot ismertem meg annak hála, hogy jobban nyitottam az emberek felé, hogy még én is meglepődtem a sok ismerősnek jelölésen a világhálón.

Kinyújtóztatom végtagjaim, majd előkapom a zuhanyzáshoz szükséges holmijaim, hogy aztán beléphessek a fürdőszobámba, ami csak az enyém. Valójában az emeleten három hálószoba található, és ebből egyhez van külön fürdő, kettőhöz pedig egy, át is tudnék menni a másik hálóba, de az csak vendégszobaként funkcionál tekintve, hogy nem vagyunk annyian, hogy ki legyen használva. A földszinten szintén van a bejárati ajtótól jobbra hálószoba és fürdő is, balra pedig a lépcsővel szemben a konyha és az étkező is, melyet egy nappali is követ. Az az apám és a nevelőanyám territóriuma, viszont az emelet a bátyámé és az enyém, oda ritkán teszik a lábukat, elvégre már mindketten elég idősek vagyunk, nem kell ránk vigyázni – bár régen is magunkra hagytak.

Ismét eszembe jut az a nap, az az éjjel. Mi történt volna akkor, ha apa hamarabb hazajön? Mi van, ha már az elejétől fogva nem merészkedem le a többiekhez a nappaliba? Megtörtént volna mindaz, ami? Most másképp érezném magam? Változtatott volna bármin is, ha akkor tudomást sem vesznek rólam?

Kérdéseim megválaszolatlanok maradnak. Nincsen, aki elmondaná a megfejtést és nincs is értelme, hogy megtudjam. Nem sokára egyetemre kerülök, s végre le fogom tudni zárni az életemnek ezt a szakaszát. Végre találhatok majd valakit, aki kiábrándít abból a régi szerelemből, mely a mai napig ostromol.