Cím:
Lovesick Fool
Író:
Ayu
Besorolás:
+12
Szereplők:
Jungkook, Yoongi, Namjoon, Jimin, Taehyung
Páros:
YoonKook
Figyelmeztetés:
yaoi
Műfaj: AU, romantikus, dráma
Leírás:
Fiatalság bolondság, szokták mondani. De mi van akkor, ha az életed fenekestül
felfordul egy váratlan fordulat miatt? Jeon Jungkook bátyjával és édesapjával
él együtt, mióta az édesanyja belehalt a szülésbe. Soha nem láthatta, így nem
is érezheti hiányát, mégis megkeserítik az életét élete első percei. A családi
helyzete bonyolultabbá válik, mint gondolná, arra pedig nem számít, hogy éppen
az a személy fog betoppanni majd, akiről azt képzelte, soha többé nem fogja
látni. A fiú, aki valaha is képes volt megdobogtatni kicsiny szívét.
Megjegyzés:
Sziasztok! :D És itt volna a második rész is. Remélem, tetszeni fog nektek! Jó
olvasást hozzá! ^^
Jeon Jungkook
2007. szeptember 5-től
Apa kitesz az
iskolánál, én pedig már ismervén a járást, elindulok az előudvaron keresztül a
bejárati kapuhoz. Az első napomon még a kezemet kellett fogni, annyira nagyon
féltem, mi vár ezen falak között. Remegve léptem át a küszöböt, reggel még
sírtam is a kocsiban, hogy egyedül leszek, nem lesznek barátaim, ez viszont
hamar megváltozott. Padtársam, Taehyung, ugyanúgy félt, mint én, a fiú pedig, aki előttünk ült, Jimin, felszabadultan és egyben boldogan fordult hátra
hozzánk, hogy mennyire jó, hogy nincsen szülői felügyelet. Pár napja tart
csupán a tanítás, még ismerkedünk a rendszerrel, viszont azt mondták, most már
lassan minden tárgyból nekikezdünk a tanulásnak.
Beülök a helyemre a tanteremben, majd elővéve a szükséges
cuccaim, kiteszem azokat a padra, csak aztán nézek fel újdonsült barátaimra. A
mellettem lévő a szívószálas gyümölcslevét szürcsölgeti, összenyomva kezei
között a doboz italt, míg a szemben lévő egy kisebb darab csokit majszolgat.
- Délután
kimegyünk az udvarra labdázni? – teszi fel lelkesen kérdését Jimin, akinek alap
pufókás arca most még inkább kikerekedik, ahogyan rágcsál. – Légy szíííí’, légy
szííí’! – könyörög, az én szemeim pedig izgatottan csillannak fel.
- Jóó! De
tegnap is elvették az összest – biggyesztem le ajkaim.
- Nekem
anyáék azt mondták, hogy jönnek értem – fordul felénk a másik is. – Délután
elvisznek valami külön órára, azt mondták, kötelező járnom.
- De akkor
nem fogunk tudni együtt játszani, és ismerek tök jó játékokat, amik három emberre
vannak kitalálva. Azok olyan menőőőők – billeg székével a telt ajkú előttem.
A beszélgetés nem halad sehova, lassan el is terelődik a
szó, így fel se tűnik, hogy a tanár megérkezik az első órára. Mindenki
előrefordul, a helyére megy és illedelmesen figyel a legidősebb szavaira a
teremben. Kíváncsian fülelünk, mit is mesél ezúttal, mikor is füzetünket
elővéve gyakoroljuk az írást. Érdekesnek találom, olyan, mintha rajzolnék, amit
írásnak neveznek. Szeretek rajzolni, de most már akkor írni is. Alig várom,
hogy apának megmutathassam!
Az órák teltével az ebédszünetben, amire az egész osztály
együtt ment le, egyedül indulok neki a folyosóknak, hogy mosóba menjek. A tanár
kiengedett, de itt még nem jártam egyszer sem, ez nem a mi szintünk, és nem is
tudom, merre kellene keresnem. Mintha apa azt mondta volna, hogy Namjoonnak itt
van a terme, itt szokott lenni. Talán őt kellene megkérdeznem.
Nem is kell sokáig keresgélnem, meglátom alakját kilépni
az egyik ajtó mögül, mire boldogan vigyorogva szaladok oda hozzá. Amint
meglátja, hogy felé tartok, elkomorodik tekintete, de már hozzászoktam. Mindig
így néz rám, ilyen a személye, ellentétes velem.
- Nam!
Namjoon! – állok meg előtte csillogó szemekkel, feldobódva. – Hol van a… -
Kérdésemet végig sem tudom mondani, ugyanis ekkor elnézve felettem lép el
mögém, vállával meglökve engem, amitől picit elvesztem egyensúlyom, de talpon
maradok. – Bocsánat, nem tudtam, hogy nem férsz el – motyogom orrom alatt, de
választ nem kapok, hiába simogatom ellenkező kezemmel az ért felületet. – Szóval
megmutatod, hol van a mos… dó…? – halkulok el, ugyanis a vigyort újra arcomra
varázsolva fordulok vele szembe, viszont ekkor megpillantok egy számomra idegen
fiút, aki éppen ekkor áll meg testvéremmel szemben.
A fiúnak pici szeme, kerek arca, keskeny ajkai vannak.
Haja fekete színű, mint a legtöbbeknek errefelé, viszont mégis másabb.
Nagyrészt rövidre van nyírva, a feje tetején pedig mintha fel lenne zselézve,
az ég felé merednek picivel hosszabb tincsei. Alkatra olyan vékony, akárcsak én
vagy Nam, mégis más. Nem tudom, ki lehet ő, de van benne valami, ami felhívja
magára a figyelmem, ami miatt folyamatosan csak őt bámulom, pedig a mosdóba
kell mennem, a tanár is vár rám, jönnek a délutáni órák.
A sötét, aprócska szemek az enyéimbe fúródnak, mire
szívem torkomba ugrik, s azonnal bátyám mögé bújok, hogy kitakarjon alakjával.
Úgy érzem magam, mintha lebuktam volna, valami rossz dolgon kaptak volna, ami
igaz is. Illetlenül bámultam meg egy tőlem idősebbet. Neveletlen vagyok, igaza
van Namjoonnak.
- Mit
csinálsz? – áll el oldalra az idősebb, mire ártatlan szemekkel nézek fel rá,
majd a számomra idegen fiúra. – Nem látod, hogy éppen dolgom van? Tudod, nekem
vannak barátaim, kopj le! – vágja fejemhez nyersen, én mégis képtelen vagyok
egyetlen lépést is megtenni. – Süket vagy, Jungkook?! – taszít mellkason, mire
a nagy bámulásban el is vesztem végleg az egyensúlyt, úgy esek fenekemre a
kemény, csempézett földön egy kisebb nyögés kíséretében, s szemeim is megtelnek
könnyel. – Remek, még ess is el! Álljál fel, de nagyon gyorsan, mert ide fognak
jönni a tanárok! – Teszem, amire kér, mégsem indulok el semerre, az idegen
pedig kíváncsi szemekkel méreget.
- Honnan
ismeritek egymást? – szólal fel először, az én szemeim pedig felcsillannak
hangjára.
- Ő az én…
az én… öcsém – húzza el száját bátyám, majd újból rám néz. – Ezért nem akartam,
hogy ugyanabba az iskolába járjunk, de apa azt mondta, nem tehet máshova! Alig
vagy itt néhány napja, de már most bosszantó vagy!
- Az
öcsikéknek ez a dolguk – nevet fel a fiú. – Örülj, hogy neked van, egykeként
otthon nincs kivel ellenni.
- Majd
megkérdezzük a szüleidet, hogy átmehetek-e hozzátok, akkor nem leszel egyedül.
Én is megkérem apát, na? Mit szólsz, Yoongi? – vált át izgatottba, amint nem
vesz rólam tudomást, én pedig a nevet mélyet elraktározom magamba. Szóval
Yoonginak hívják.
Yoongi…
Yoongi…
Yoongi…
Magamtól is eltalálok a mosdóba, majd visszatérve az
ebédlőbe folytatom az étkezést. Gondolataim folyamatosan a néhány perce történt
események körül forognak. Az a fiú, Yoongi, nagyon aranyosnak tűnik. Én is
szeretnék játszani velük. Játszhatok vajon?
A következő napokban egyre sűrűbben látom őket együtt az
iskolában, míg nem az egyik ebéd alkalmával egyszerre tartózkodunk az étkező
részen. Folyamatosan a bátyám barátján tartom szemeim, aki néhány asztallal
arrébb ül és beszélget a többiekkel. Nem értem, miről lehet szó, pedig
foglalkoztat, de akárhogyan nyújtózkodom, nem csípek el semmi hangfoszlányt. A
sokadik alkalommal, mikor már feltűnően húzom ki magam és dőlök oldalra a
székemen ülve, hogy mások mögé tekintve láthassam a továbbra is ismeretlen
fiút, Jimin megszól érte, hogy mit művelek, mire rá vezetem pillantásom.
- Semmit –
felelem, majd visszafordítom fejem a megfelelő irányba, pulzusom pedig az
egekbe szökik, amint tekintetünk összefonódik gondolataim személyével, így
szerencsétlenül ernyednek el izmaim és borulok le a székről.
Körülöttem mindenki nevetésben tör ki, az én arcom
viszont ég, mint a tűz, érzem, hogy lángokban áll. A tanár is odajön hozzám,
hogy a jól létem felől érdeklődjön, én viszont csak vöröslő fejjel ülök vissza
helyemre és lehajtva azt folytatom az evést fel sem nézve tányéromból.
Ez így megy tovább napokig, mikor az udvaron játszunk,
viszont éppen elcsípem, hogy mellettünk a focipályán játszanak bátyámék
másokkal, a Yoongi nevű fiú, pedig, amint gólt lő, felugrok örömömben, s
tapsikolni kezdek, viszont elterelődik így figyelmem az én játszótársaimról. A
mi labdánkra nem jut elegendő figyelem, és nagy vigyorgásom és ugrándozásom
közepette egyenesen arcon talál a gumiból készült játékszer, az én fejem így
hátrabillentve. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, miközben könnyek
homályosítják el látásom, viszont ekkor meglátom, hogy a pályán álló diákok
mind engem lesnek, én pedig ismételten égő arccal szaladok el olyan helyre,
ahol nem láthatnak, mindössze a barátaim követnek mindenhova.
Rajz órán ülve az ő arcát vetem lapra, ami közel sem
hasonlít rá, de én nem vagyok képes másra koncentrálni, mikor ő van mindig
lelki szemeim előtt. Jimin folyamatosan beszól érte, amiért ennyire csúnya
embert rajzolok, viszont TaeTae megdicsér, neki nagyon tetszik, és arra kér,
alkossam meg őt is.
Az egyik napon a mosdóba egyedül megyek el, hiszen már
tudom, mi hol található, már jó ideje járok iskolába. A mosdókagylókhoz
fordulva viszont belelépek valami csúszósba, ami valószínűleg szappan, és
hangosan koppanva zuhanok a földre, miközben próbálok megkapaszkodni a
mosdóban. Ijedtségemben legszívesebben elsírnám magam, viszont ebben meggátol
valami. Yoongi éppen ezt a pillanatot választja arra, hogy belépjen ugyanebbe a
mellékhelyiségbe, mire szemeim a kétszeresükre nőnek, és ő is éppolyan
értetlennek tűnik, mint én. Zavaromban felugrok, de a csempe csúszik, én mégis
kiszaladok őt is félrelökve onnan, egyenest a tantermembe véve az irányt, amit
futva teszek meg. Nem érdekel, hogy hozzám szólt, hogy az épségem felől
érdeklődött, mivel újból csak beégtem előtte.
A napok pedig így teltek tovább…
Min Yoongi
Napjainkban
A
tömegből kivergődve magam veszem elő a zsebembe rejtett papírdarabkát, melyen
egy lakcím áll. Gondterhelten masszírozom meg tarkóm, majd lépek ki végre a
reptérről, hogy az ott álló taxik egyikébe beszálljak. A címet elmondom a
sofőrnek, aki azonnal útnak is indul, amint a számára lényeges információ
elhangzik. Elsősorban a vasútállomásra kérem magam, hogy onnan vonattal
eljussak Busanba, majd csak aztán jutok a végső állomásomra, ami a kis papírkán
szerepel. Folyamatosan azt a pár szót nézem rajta, azt az ismerős címet, ahol
utoljára nagyjából hét évvel ezelőtt jártam, mielőtt elköltöztem volna az országból.
Az utolsó napjaim egyikét is abban a házban töltöttem az akkori barátaimmal
együtt, akik közül leginkább csak eggyel tartom a kapcsolatot, de néhanapján a
többivel is ejtek néhány szót. A lényeg, hogy nem esek túlzásba.
Az utazás hosszú órákat vesz
igénybe, a nagy részét át is alszom, viszont mikor már a célállomásként
kijelölt városba megérkezem, kíváncsian lesek ki a taxi ablakán. Régen jártam
már itt, s nem mondom, hogy valaha is át tudtam látni az egész helyet, de így
is meg tudom állapítani a tényt, rengeteget változott. Az épületek tetejét hó
fedi, minden a szűzies fehérségben takarózik, sokan pedig ahelyett, hogy
élveznék a tél szépségét, hozzám hasonlóan rohannak valahová, ahol
biztonságosabb és melegebb. Én is így tennék, de jelenleg egy autóban ülve
nincsen különösebb problémám.
Ismerős utca, ismerős házakkal, majd
az a bizonyos ház, ahová nem óhajtottam eddig visszatérni, betenni a lábamat.
Soha nem éltem itt, de töltöttem elég időt benne, hogy tudjam a járást. Most is
szükséghelyzetből kell ideköltöznöm – na, meg apámnak is ígéretet tettem.
Kifizetem a taxi árát, majd kivéve a
bőröndöm és a kisebb csomagjaim, fellépek azon a pár lépcsőfokon, mely a
bejárati ajtótól választ el, s úgy nyomok rá a csengőre, hogy észrevegyék
érkezésem. Nem fűlik hozzá a fogam, hogy bármihez is jópofát vágjak, ráadásul
nem mondanám magam túl türelmes embernek sem, ezért néhány másodperc után
hangosan kopogtatok megállás nélkül, mire már meg is hallok a túloldalról
felkiáltani egy férfihangot. Hirtelenjében nem tudom beazonosítani, kihez
tartozhat, így csak akkor jövök rá, ki is szólt, mikor az ajtó nyílik előttem,
s egy tőlem sokkal magasabb férfi mosolyog rám kedvesen.
Beinvitál a házba, megmutatja, hova
tehetem a cipőmet, a kabátot és egyéb mást az előszobában, majd csak utána fog
az utazótáskámra – hogy legalább ennyiben segítsen -, hogy megmutassa a
földszintet. Én a bőröndöt magam után húzom és egy kisebb táskát is a vállamon
cipelek, ami az út során végig velem volt.
Jobbra azonnal található egy
hálószoba, ami az övé és azé a nőszemélyé, akinek reméltem, hogy soha többé nem
kell a szemébe néznem. Mellette található egy fürdőszoba, végül a ház másik
végében a nappali, mely szinte egyben van a konyhával, ami étkezőként is
funkcionál méretéből adódóan. Balra így csak a lépcső alatti gardrób található
az előszobát követően, melybe az éppen nem használatos holmikat teszik –
például kabátokat nyáron. Az emelet irányába fordulunk, ahová felérve szintén
egy folyosóval találkozom. Rögtön szemben az utca felé nézve van a vendégszobájuk,
mely az enyém lesz mostantól, oldalt pedig egy fürdőszoba, ahová nem vezet
innen ajtó, mivel a mellette lévő, a folyosó közepén elhelyezkedő szobával van
egybekötve, és természetesen az enyémmel, így közös a mellékhelyiség. A középső
szoba mellett szintén egy fürdőszoba lelhető, ahová már kintről nyílik az ajtó,
mégis úgy veszik, hogy a leghátsó és egyben legnagyobb szobában lakó tulajdona.
Az a háló a barátomé, Namjooné, akit kiskorom óta ismerek. Elég nagy teret
kapott, ugyanis akkora, mint lent a nappali és a konyha egyben, attól talán egy
kicsivel kisebb, ugyanis itt több szobának van hely.
- Ez
a középső szoba Jungkooké. Eddig egyedül használta a fürdőt is, de azért
remélem, meg tudtok majd egyezni, mi hogyan legyen odabent. Emlékszel még rá,
igaz? – A név hallatán azonnal beugrik a tizenegy éves kisfiú arca, aki mindig
csillogó szemekkel, pirospozsgás arccal bámult rám.
- Igen,
emlékszem – bólintok, s ezernyi emlék pörög végig bennem róla is és a bátyjáról
is. Emellett kérdések is zúdulnak fejembe velük kapcsolatosan, hiszen hiába
beszélgettem Nammal, nem láttam őt sem már évek óta. Nem tudtunk mindig
beszélni sem, na meg aztán az interneten minden más, mint személyesen.
Beáll a csend, a tipikus kínos
csend, amit nem tervezek megtörni, az nem az én formám, így szó nélkül fordulok
az újdonsült szobám felé, hogy berendezkedjek. Az ajtót kinyitva már jön is
utánam, hogy letegye ágyamra a táskámat, majd kinyitja az ablakot, hogy jöjjön
be rajta friss levegő. Megmutatja, hogy melyik szekrénybe tettek számomra
ágyneműket, hogy majd tudjam cserélni, s már most is van egy felhúzva, amiért
hálásnak kellene éreznem magam, mégsem vagyok az, így egy bólintással letudom
magyarázatát, miközben pakolászom a ruháimat és egyéb más holmimat ki a
bőröndből a szobába, hogy belakjam, kisajátítsam.
- Szeretném,
ha tudnád, tudom, hogy elég idős vagy, a fiammal, Namjoonnal egyidős, éppen
ezért nem fogok apáskodni feletted. Nem szeretném, ha emiatt rossz kapcsolat
lenne közöttünk, mert ebbe a helyzetbe kényszerültél.
- Amint
lesz lehetőségem, elmegyek – felelem rá se nézve.
- Ahhoz
elég sok pénz kell. Nyugodj meg, nem kell sietned, szívesen látunk itt. Én is
és az anyád is…
- Ha
róla szeretnél beszélni, akkor nem leszünk jóban – tegezem le kérdés nélkül,
viszont már elég idősnek érzem magam ahhoz, hogy kerüljem a formalitást vele
szemben, tekintve, hogy valamilyen szinten rá is haragszom – még ha annyira nem
is tehet arról, ami történt, mint lehetne. – Nem miatta jöttem vissza, éppen
miatta nem akartam, úgyhogy a helyében örülnék, hogy itt vagyok. Azért nem
szeretnék túl sok időt együtt tölteni vele, ha nem probléma. Ezt az üzenetet
átadhatod neki – nézek először szemeibe, mire ő keresztbe fonja mellkasa előtt
karjait, úgy néz rám kissé haragosan. – Bár várjunk csak! Hiszen soha nem is
töltöttünk együtt időt! – csettintek egyet játszva a meglepettet. – Megleszek innentől,
ismerem a járást, azért… azt hiszem, köszönöm ezt a kis… segítséget vagy mit –
nézek ki az ablakon, melyhez odalépve bezárom most már, ugyanis a téli hideg
bejön rajta, teljesen áthűtve a szobát.
- Együtt
fogunk élni, úgyhogy jobb lenne, ha senki nem csinálná a feszültséget, rendben?
Megértem, hogy nem tetszik neked a helyzet, de próbálj meg alkalmazkodni, ha
már itt vagy. Azon leszünk, hogy neked is kényelmes életed lehessen itt, éppen
ezért te se csapj balhét feleslegesen, megbeszéltük? – Mély sóhajjal bólintok,
ezzel elérem, hogy végre kimenjen a szobából, s magamra maradjak.
Beletelik jó időbe, míg mindent
elrendezek és otthonosabbá, a magam formájára varázsolom a szobát. Nincs kedvem
másokhoz, ezért laptopomat az asztalomra kitéve kapcsolom be, hogy legalább
nekilássak az álláskeresésnek, elvégre nem fognak eltartani örökké. Iskolába se
járok már, munkám sincsen, éppen ezért kénytelen voltam itt kikötni. Nincsen
pénzem, hogy egyedül éljek valahol, viszont az utcán sem maradhatok. Apa tudott
rávenni egyedül, hogy idejöjjek, hogy tegyek félre minden rosszindulatot és
fogadjam el a kínálkozó segítséget, amíg szükséges. Ő tudja nagyon jól, hogy
mennyire nehéz ez nekem, mégis erre kért, az ő szava pedig számomra szent. Ha ő
ezt jónak látja, akkor legyen, megteszem a kedvéért, cserébe elvárom, hogy
minél gyakrabban írjon nekem, ami nehézkes, tekintve, hogy most már egy hajón
fog dolgozni. A napokban fog tulajdonképpen átköltözni egy vízi járműre, mivel
hosszú ideig odalesz. Nem lesz térerő, fogalmam sincsen, hogyan fogok róla
bármi infót kapni, amiért kicsit aggódom is, de meg kell bíznom benne.
Az apám kutatóként dolgozik, az
állatvilágot fedezi fel, amiben mindig is örömét lelte, most pedig úgy néz ki,
kiteljesedik az álma, hiszen az óceán rejtelmeibe is belátást nyerhet majd
személyesen. Fel volt dobódva, mikor megkapta ezt a lehetőséget, ami
természetesen rengeteg gondot is zúdított a nyakunkba. Az iskolát már
elvégeztem, de munkám nem volt Amerikában sem, egyedül pedig képtelen lettem volna
fenntartani a lakást. Ekkor jött az ötletelés, mihez kezdhetnék, mikor is
beugrott neki, hogy hazajöhetnék. Nem akartam, soha nem akartam visszatérni az
anyámhoz, aki elhagyott minket. A mai napig rettentően haragszom rá, hogy
megcsalta az apámat, s ezt sosem fogom megbocsátani neki, de szükséghelyzet
lépett fel. Felvettük a kapcsolatot vele, megbeszéltünk minden részletet, s
végül belement, hogy vele éljek újból. Örült nekem, én viszont ezt nem tudtam
elmondani magamról. Minden egyes porcikám taszítódik tőle. Úgy írt apámnak, mintha
annyira nagyon örülne nekem, én viszont legszívesebben elhánytam volna magam
ettől a színészkedéstől.
Namjoon egészen hamar hazaérkezik,
így első dolga benézni hozzám, a szobába. Rég nem látott barátommal
mindkettőnket elkap a hév, s szoros öleléssel üdvözöljük a másikat, ami
egyáltalán nem hat furának, mivel rettentően hiányzott már, hogy lássam, hogy
tölthessünk együtt időt. Első dolgunk, hogy egymást tanulmányozzuk, mennyit
változtunk, s mindketten megjegyezzük egymásról, hogy mennyire megférfiasodtunk,
felnőttekké cseperedtünk.
Átinvitál a saját szobájába, így ott
is körbe tudok nézni, amiről lerí, hogy az ő territóriuma. A falak zöldre
vannak festve, mégsem tűnik mocskosnak vagy túl sötétnek a kis helyiség. Ő a
gépe előtt, én pedig az ágyán foglalok helyet, úgy beszélgetjük el az időt,
mindketten mesélve az elmúlt napok eseményeiről, ugyanis a kapcsolatot
tartottuk, nem kell bepótolni túlzottan az elmúlt hét évet, mindössze
találkozni nem volt lehetőségünk. Annak ellenére, hogy beszélgettünk elég
sűrűn, így is ömlik belőlünk a szó, ez pedig jót tesz a lelkemnek. Megnyugszom,
végre nem az anyámra gondolok, sem arra, hogy miért kerültem ide, hanem a
legjobb barátom, Namjoon van csak előttem, hogy milyen jó, hogy vele lehetek.
Nem ejtünk családtagokról szót, csak és kizárólag magunkról vagy azokról az
eseményekről társalgunk, amiknek semmi közük az otthoni dolgokhoz.
Idő közben visszatérünk hozzám, ahol
a bekapcsolva maradt laptopomon segít nekem állást nézni, elmondva véleményét
mindegyikről, néhányat pedig ismer is, ezért őszinte véleménnyel megtagadja
tőlem, hogy ne legyen rossz sorom.
- Annyira
nem bánnám, ha nem találnál hamar munkát. Mármint azonnal költözni úgysem
tudnál, de örülök neki, hogy itt vagy. Veled azt hiszem, elviselhetőbbek
lesznek a napjaim – mosolyog le rám az asztalon ülve.
- Szerintem
nekem is te fogod jobbá tenni az itt töltött időmet. Nehéz lesz visszaszokni
ide.
- Egyébként
most jut eszembe, hogy akár fordítónak is elmehetnél. Az angolt nagyon jól
beszéled, mivel Amerikában éltél és tanultál.
- Mondasz
valami – töprengek el a lehetőségen. – Mindegy, egyelőre még nem adom le a
jelentkezésem sehova. Szeretnék egy kis időt tölteni azzal, hogy megszokjam a
környezetet, és nem fejest ugrani az életbe – dőlök hátra székemen, miközben a
kinti hóesést figyelem. – Valaki megjött? Mondd, hogy nem az anyám – morgom elkedvtelenedve, mikor is a földszintről egyértelműen olyan hangok szűrődnek fel, hogy valaki belépett a házba.
- Nem,
ő nem szokott ilyen hamar megjönni. Mármint hozzá képest ez hamar van – néz
gépemen az időre. – Ez Jungkook lesz.
- Ő
miért jön ilyen későn? – húzom fel szemöldököm, mert hozzá képest viszont ez
későnek számít. – Tudtommal már elég idős lehet, hogy ne legyen délutáni
tanítás neki.
- Nincs
is – rázza fejét, majd fáradtan sóhajt fel. – Edzeni szokott járni. –
Meglepetten húzom fel szemöldököm, ugyanis az én emlékeim között egy esetlen
kisfiú szerepel, aki olyan kis vékonyka, hogy úgy tűnik, akár a szél is el
tudja fújni. – Elég sokat változott az évek alatt. Fáj bevallani, de egészen
férfivá vált. Persze még mindig egy idegesítő görcs, de kár tagadni, hogy
szépen felcseperedett.
- Még
mindig nem beszélsz vele?
- Nem,
és nem is akarok – komorodik el egy pillanat alatt. – Mindegy, lemegyek valami
harapnivalóért. Te kérsz valamit? – Fejem rázom válaszképpen, mire leugrik
asztalomról és bezárva maga után az ajtót megy le számításaim szerint a
földszintre.
Egy ismeretlen hang szűrődik be,
mikor Nam kilép, mégis fiatal fiúéhoz hasonlít. Kíváncsiságom felülkerekedik
rajtam, így a falaphoz lépve dőlök annak háttal neki, hogy kulturáltan
hallgatózzak. Nem igazán veszem ki, mit mond az ismeretlen hang, viszont
barátom válasza már tisztán kivehető, tekintve, hogy az ajtóhoz érek addigra.
Hangneme bunkó s goromba, ahogyan a családi életről szólal fel. Úgy tűnik,
kisebb vitatkozásba torkollik a beszélgetés, mivel valamit el akarnak mondani
elég egyértelműen Jungkooknak, mivel Nam öccseként említi Junseo, az apjuk, ezt
követően pedig egy kisebb veszekedés után a név is elhangzik, mely ezt
alátámasztja.
Egyszerre önt el egy furcsa, idegen
érzés s a harag. Régebben sajnáltam szegény fiút, amiért soha nem ismerhette az
édesanyját, és még a bátyja is őt hibáztatja, viszont eljött a nap, a
költözésem napja, amikor fordult a kocka. Átgondoltam a helyzetemet és átérzem
Nam helyzetét. Bár az én részemről nem halt meg senki, de az anyám megcsalta az
apámat az ő apjukkal. Természetesen nem a barátomra vetítettem ki dühöm, hanem
a kisebbre. Szegény szerencsétlen még csak tizenegy éves volt akkor – habár már
közeledett a tizenkettőhöz. Tudtam jól, hogy nem lehetek közömbös számára, még
ha egy kisfiúról is beszélünk, én pedig kíváncsi voltam. Nem úgy bántottam,
ahogyan a bátyja. Neeem, eszem ágában sem volt szemétkedni vele, helyette a
saját gyengeségét használtam fel önmaga ellen, elérve, hogy azok a percek
kísértsék majd az életében. Fiatal volt, talán rosszul cselekedtem, de részeg
voltam. Nem láttam tisztán, mégis megtettem, amit nem lett volna szabad. Persze
arról ötletem sincs, hogy ezt az évek során hogyan dolgozta fel, milyen
hatással volt rá, mivel eljöttem, de mindenképpen nyomot akartam hagyni benne
magam után.
Összességébe véve haragudtam rá, úgy
éreztem ő tehet róla, hogy a szüleim elválnak. Értelmet nyert Namjoon haragja
az anyjuk halálával az én életemben is. Ha ő életben marad, akkor az apjuk nem
keres más nőt, nem ismerkedik meg túl közelről az anyámmal, aki nem lép félre.
Az anyjuk pedig élne, ha Jungkook nem született volna meg. Ezekkel a
gondolatokkal távoztam az országból tizenhat évesen.
Hangos trappolás a lépcsőn, majd egy
erős ajtócsapódás hangja töri meg a csendet, mely a fiatalabb fiú kiabálását
követi, mellyel lezárta a vitát, melyet folytattak. Óvatosan lesem ki a
résnyire nyitott ajtón át, viszont nem látok semmit, így bátrabban nyitom
tágabbra, hogy lesiessek a földszintre enni valamit. Az imént nemet mondtam a
harapnivalóra, de vacsoráznom kellene valamit, amit egyedül óhajtok megtenni a
szobámban, így összepakolok magamnak néhány falatot a hűtőből, amiben Nam a
segítségemre van, majd egy tálcán viszem fel magamnak az ételt.
Kíváncsi vagyok, így az eddig nem
látott szoba ajtaján tartom szemem, ahogy felérek az emeletre, de nem megyek a
közelébe. Tudni szeretném, hogyan néz ki, Namjoon felkeltette az érdeklődésem
iránta. Látni akarom.
A szobámban fogyasztom el a
vacsorám, majd tengődöm az interneten, mikor is egy idő múlva meghallom, amint
valaki a fürdőszobában tevékenykedik. Mivel egyetlen személy lehet odabent,
azonnal arra fordítom tekintetem, mégsem teszek semmit. Izgatottan verdes
szívem mellkasomban, amit nem tudok mire vélni, de betudom annyinak, hogy túl
kíváncsi természet vagyok.
Zuhany hangja üti meg fülem, ajkaim
pedig gonosz mosolyra húzódnak, amint kigondolom, mik lesznek a következő
lépéseim. Felállok székemből, hogy benyissak a fürdőszobába, nem palástolva
érkezésem, így az ajtót is hangosabban zárom vissza be. Szétnézek, mi merre
található, viszont, ami elsőként feltűnik az egy fürdőkád a szemközti oldalon
az ajtó mellett, ami elég nagy valószínűséggel az ő szobájába vezet. A kád egy
függönnyel van eltakarva, a gőz viszont kiszáll felülről. Hihetetlen, hogy
függönyt használ, mikor egyedül használja ezt a helyiséget!
Balra van a mosdókagyló tükörrel,
polcokkal a falon, a vécével együtt. A fürdőkáddal szemben is vannak polcok,
amiken törölköző található és néhány akasztó is látható, melyek egyikére köntös
van felakasztva. Szépen ki van használva a hely ahhoz képest, hogy egy valaki
lakja. Mintha egy nő használná, bár az illatok és az itt található eszközök
mind férfira utalnak.
- Ki
van idebent? Valaki bejött? – szólal fel a nemrég is hallott édes, mégis
férfihang, én pedig közelebb lépek a kádhoz, az ő oldalához, hogy úgy tegyek,
mintha valamit nagyon keresnék, így az egyik polcon nézelődöm. – Nam? Hallod,
Nam, ez nem vicces! Te vagy az? Nam? – Utolsó kérdésekor nagy lendülettel húzza
félre a függönyt, az én tekintetem automatikusan vonzva arra, így elém tárul
meztelen alakja.
Szemérmetlenül mérem végig magamnak
lentről felfelé vezetve szemeim. Valóban nagyon izmos lett. Szemgyönyörködtető
izmai vannak, amik bőre alatt formálódnak, tökéletes alakot varázsolva neki.
Csípője keskeny, a férfiasságáról nem is beszélve, hogy határozottan megnőtt,
felnőtt lett. Hasa kockás, vállai szélesek, arca pedig… egyszerre férfias és
gyermekies, aminek még nagyobb hatást adnak vizes tincsei, melyek homlokába
tapadnak. Elképesztő kettőség, látványától pedig akaratlanul remeg meg alhasam,
pedig nem vagyok meleg. Nem, nem vagyok az, bármi is történt régebben! Volt már
több nővel is dolgom az elmúlt évek alatt Amerikában és mindet élveztem.
Jungkook szemei a kétszeresükre
nőnek, ahogy realizálja, nem a bátyja áll vele szemben, s fülig pirulva húzza
vissza be a függönyt, amit megkuncogok, de a víz csobogásától biztosan nem
hallja.
- Te
meg ki vagy? – kérdez rá hangosabban újból. – Jesszus! – nyüszög zavarában,
amit rendkívül szórakoztatónak tartok, de éppen ez volt a célom.
Szóval ilyen szépen megemberesedtél
Jeon Jungkook. Nem emlékszel rám? Akkor teszek róla, hogy eszedbe jussak.