[22/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +16

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Jimin, Yoongi

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Már megint sokára jön a rész, de tényleg, egyszerűen annyira be vagyok táblázva, hogy alig bírom letenni a hátsóm írni. Na, de a lényeg, hogy itt a következő, szünetet meg nem akarok, mert muszáj írnom, meg aztán, nincs is már sok a történetből hátra. A következő részig türelmet kérek, de megpróbálok jobban igyekezni, inkább nem ígérek semmit! ^^

EXLÚZÍV RÉSZ

Jungkook POV

Letört vagyok, a mellkasom összeszorul, szívem hevesen dobog, könnyeim mégis elapadnak, amint Taehyung kilép a szobából. Mikor azokkal a csalódott szemekkel nézett enyéimbe, megtört bennem valamit. Már nem érintett meg, nem próbált a közelemben maradni, elmenekült, amiért nem is kérhetem számon. Milyen alapon is tenném? A szavak, melyek elhagyták szám, a pillanatnyi gondolataim tükrözték, elvégre valóban úgy érzem, túl jó ember mellém. Elképzelni nem tudom, mit érezhet most, mennyire csalódhatott bennem, mivel igaza van. Hagytam magam Yoonginak, az exemnek, aki csak bajt hoz a fejünkre, Tae pedig a lelkét kiteszi értem, hogy segítsen, én mégsem vagyok képes arra, hogy ezt megháláljam.

            Legutóbb, amikor ő volt az aktív fél, valóban úgy éreztem, sikerült lerombolni azt a falat, amely eddig útban állt a kapcsolatunkban, ami miatt féltem Yoongitól is, ez pedig nem is kérdéses, valóban így történt. Tudtam beszélni vele, elé álltam, meg is leptem, mikor én szálltam ki az autóból, viszont arra én sem voltam felkészülve, hogy hamarabb ott lesz, mint én. Szándékosan siettem, hamarabb is indultam kicsivel a kelleténél, ő mégis már ott volt, ott állt a saját kocsijának dőlve.

„Fél szemöldökét felhúzza, először meglepetten mér végig, majd önelégült mosolyra húzódnak ajkai.

            -           Nocsak, kit látnak szemeim! Ez kellemes meglepetés. Csak nem rejtegeted előlem azt a fiút, akit te is ugyanúgy bántottál? – szól előbb, én pedig hangját hallva megtorpanok, de gyorsan észbe kapok, hogy nem szabad letaglóznom, így felveszem ugyanazt a pozíciót, mint ő, s az autómnak dőlök vele szemben állva, zsebre vágva kezeim.

Szemeit végigvezeti rajtam, tudom, hogy nagyon jól ismer engem is és az emberi természetet, a testbeszédet is beleértve, így minden egyes rezzenésemet tökéletesen érzékeli. Nem véletlenül tanár, könnyen hat az emberekre, a szakmájában sem utolsó, mindig elérte, hogy a diákok síri csendben üljenek és dolgozzanak, mint a kisangyalok. Mindössze az én tekintetemet jobban vonzotta a kelleténél, ami neki hamar lejött, s egy idő után felvette velem a szemkontaktust, én pedig eleinte hiába fordítottam vissza tekintetem a tananyag felé, arcom pirospozsgás színe egyértelműen elárult. Mikor az első halovány mosolyt eleresztette irányomba, az én ajkaim is felfelé görbültek, tudat alatt tettem meg felé ezt a pozitív gesztust, így nem is tellett sokba, mikor megkért, hogy maradjak a teremben óra után, beszélni szeretne velem. Egy ártatlan beszélgetésnek indult, mégis minden szava mögött ott volt a hátsó szándék, én pedig tinédzserként befolyásolható voltam, hamar a lábai előtt hevertem olvadozva.

Nagyot nyelek legyűrve a gombócot torkomból, ő pedig ezt a mozdulatomat is figyelemmel követi. Még most is ugyanolyan magabiztosan áll előttem, mint anno, mikor fiatalabbak voltunk. Azóta sokat tanultam, én is átlátok másokon, ő mégis egy rejtély számomra. Nem látom rajta, hogy izgulna, ideges lenne. Ha valamiben, akkor az érzelmei palástolásában nagyon profi.

-           Semmi szükség arra, hogy tartsd vele a kapcsolatot – felelem komoran, ő pedig kisebb büszkeséggel szemeiben néz rám. Azt hiszem, ez is haladás a múltkorihoz képest, akkor alig bírtam kimondani pár szót.

-           Megvéded? Jelent neked ő bármit? Tudtommal a te szemedben is megérdemli ugyanazt a fájdalmat, amit tőlem kapott. Miért van nálad, miért bújtatod, ha gyűlölöd? Tudom, hogy így érzel, nem kell a felesleges duma. Talán te nem akarnád megtenni ugyanezt? Ezzé váltál, szereted nézni, ahogyan szenvednek mások a kezed alatt, nemde? Nem is olyan rossz szadistának lenni, ezt te is nagyon jól tudod.

Lelki szemeim előtt sorban jelennek meg az alávetetteim képei, amint esetleg a lovaglópálcával vagy egyéb más eszközzel nagyobb fájdalmat okozok nekik a kelleténél. Az endorfin szétterjedt testemben, s most sem bánom, hogy úgy tettem velük, ahogyan, viszont amint Tae fájdalom ittas arcát látom magam előtt, minden megváltozik. A gondolataim más irányt vesznek, nem hagyhatom, hogy hatással legyen rám. Erősnek kell lennem. Nekem az a gyengédség kell, az a szeretet, a puhaság, az az ártatlanság, ami belőle árad.

-           Rosszul hiszed, én nem élvezem.

-           Igazán? Akkor Jimin hazudott volna? Én ezt nem hinném – mér végig újból, ami egyre zavaróbb, szívem is zakatol, de nem szabad pánikba esnem. Felnőttem, igenis erősebb vagyok nála, nem gyengíthet meg. – Még mindig ugyanolyan vagy, mint régen, mindössze férfiasabb kiadásban, de ez bárkinek tetszene, nem csak nekem. Nem csodálom, hogy sikerült magadhoz láncolnod másokat szerződéssel. Okos ötlet, mit ne mondjak, nagyon furfangosan gondolkodtál, mikor ezt elintézted, igazán büszke vagyok. Tudod, boldoggá tesz a tudat, hogy miattam vagy olyan, amilyen, hogy az én hatásomra ilyen férfi lett belőled. Tetszik, sokkal jobban, mint régen, de ezt már múltkor elmondtam neked. Lekenyereztél vele, hogy te jöttél el személyesen, hogy találkozzunk. Talán szeretnél valamit?

-           Nem – vágom rá gondolkodás nélkül, ő pedig halkan kuncogja el magát. – Semmi olyat nem akarok tőled, amit te tőlem akarnál. Azért jöttem… hogy pontot tegyünk mindennek a végére.

-           Igazad van – löki el magát az autótól és szép lassan, kimért léptekkel indul felém, amitől minden izmom megfeszül. El akarok menekülni, beülni a kocsimba és hazamenni, messzire innen, az apró, mégis sokat sejtető szemeitől. – Valóban volna miről beszélnünk. Csak úgy nem kezdhetünk semmit, amíg nem tisztázzuk a múltban történetek. Megszöktél tőlem. Azt hiszed, elfelejtettem, hogy valaha is elfogom? – sötétül el tekintete, én pedig újabbat nyelek, mikor megáll fél méterrel előttem. – Megleptél, hogy nem küldtél rám senkit, pedig egy megtört gyermek voltál, Mr Jeon egyetlen fia, a vállalatörökös. Bármikor pert indíthattatok volna. Mi történt utána, Jungkook… vagy hívjalak másképp? Nyuszi – mosolyodik el haloványan végére, az én szívem pedig összefacsarodik a név hallatán.

Gyomrom görcsbe rándul, ajkaim összepréselem, szemeim is résnyire szűkítem, mondani pedig nem bírok semmit, még a torkom is fájdalmasan szorul össze. Mindig így hívott, kis nyuszinak, mert szerinte olyan édes voltam, de egyben félénk is. A fülemben dübörög a vér, utálom hallani ezt a megnevezést, főképp az ő szájából.

Emlékszem még, amikor mérgesen állított haza velem együtt, mert valamivel felbosszantotta magát, majd lehúzott egy-két felest, engem pedig máris maga alá kényszerített, s elhordott mindennek, hogy milyen esetlen vagyok, aki képtelen megvédeni önmagát, olyan vagyok, mint egy nyúl, s így rám is aggatta ezt a nevet. Akárhányszor dühös volt rám, mindig ezt a szót használta, mindig hallottam tőle, ettől pedig borsódzik a hátam, kiver a veríték, rosszul leszek.

-           Neked csak Mr Jeon. Nem vagyok senkid – préselem ki ezt a pár szót magamból, mire jókedvűen nevet fel, látszik rajta, nem vesz komolyan, mégis látom megcsillanni szemeiben azt a fényt, ami mindig rosszat jelentett.

-           Gyerünk akkor, Mr Jeon – ejti ki a kért megnevezést pontosan olyan komolytalanul, mint ahogyan kinevetett. – Beszélj! A szüleid miért nem küldtek rám senkit? Ismertek, megtehették volna. Tudom, hogyan néztél ki, ne is tagadd, hogy másnak nem tűnt fel.

-           Mit akarsz tőlem? – felelek kérdésre kérdéssel, mire arcizmai mérgében rándulnak egyet. – Mint említettem, nem vagyok senkid, nem kötelezhetsz semmire. Nem vagyok ugyanaz, mint régen.

-           Külsőre nem is, és mi tagadás, belsőre sem teljesen, elvégre műveltebb vagy, okosabb lettél, megkedvelted a fájdalmat. Tudod te nagyon jól, hogy van annak jó oldala is, látod a férfiakon, akiket beleviszel ebbe. Tudod, hogy jó, emlékszel rá te magad is. – Karját megemeli, mutatóujjával végigsimít mellkasomtól kezdve egészen alhasamig, mire behúzom azt, amit ő csillogó szemekkel vesz tudomásul.

Képtelen vagyok bármit tenni, úgy érzem, lefagyaszt az érintésével, s szédelgek, le akarok ülni, szomjazom, vizet szeretnék. Innom kell, erőre kell kapnom, nem lehet ilyen hatással rám egyetlen érintése. Az csak rátesz egy lapáttal, mikor is következőleg közelebb hajol hozzám, előrébb is lép, majd fülemhez hajolva közvetlenül suttogja bele szavait.

-           Félsz tőlem… nyuszi?

Megremegek, egész lényemben kikapcsolok, képtelen vagyok bármit tenni vagy mondani. Gyengének érzem magam s magatehetetlennek, akit bármikor bárki kihasználhat, mintha csak hatalma lenne felettem ennek a férfinek előttem. Tudom, hogy nincs így, nem szabad elvesztenem az eszem, ő egy senki, nem tehet semmit.

-           Nem… nem vagyok senkid – fordítom felé arcom, s ő is így tesz. Túl közel van, de nem akarom kivívni a haragját azzal, hogy nekiesek. Lehet, erősebb vagyok fizikailag, de a lelki fájdalom legyengít, ezt pedig nem hagyhatom kiéleződni.

-           Akkor miért nem vagy olyan határozott, amilyennek lenned kell? Gyenge vagy, valld csak be! Még mindig egy tehetetlen kisfiú szíve dobog benned – bök mellkasomra, s elhúzódik fülemtől, mégsem mászik ki intimszférámból. Centik választják el arcát az enyémtől, ami zavarba ejtő s félelmetes egyszerre.

-           Élvezed ezt csinálni? Hány ember életét tetted tönkre az évek alatt utánam? Előttem is ezt csináltad? A fiatalabbakra buksz? Tudod, hogy ez büntetendő – ered meg nyelvem, de koránt sem hangzom olyan határozottan, mint szeretném, de legalább fel tudok szólalni, merek olyat mondani, amit nem szabadna. Régebben egy ilyen beszólásért már rég kikötött volt, az biztos.

Látom szemein, hogy egyszerre lepem meg, de teszem dühössé is, elvégre is visszaszóltam neki. Már nem igazán tudja palástolni előttem érzéseit, kezdem kihozni a sodrából, főképp, hogy nem is beszélünk normálisan, sosem válaszolok a kérdésére, még a témát illetően is csak egyhelyben toporgunk.

-           Mindenesetre csak szerettem volna lezárni a kettőnk dolgát. Azért jöttem, hogy elmondjam, ne keress többé, különben nem fogok félni lépni – nézek mélyen szemeimbe, s valóban minden bátorságomra szükségem van ahhoz, hogy ezek a szavak elhagyják szám, az ő szemei pedig kikerekednek, s én is nagyot nyelek, érzem, hogy kiver a víz. Szívem szaporán ver, képtelen vagyok tovább egy levegőt szívni vele, ezért ki is húzom kezeim zsebemből és tudat alatt mozdulva nyitom ki a kocsim ajtaját. – Ha lehet, Jimint se keresd többé, sőt, senkinek se keserítsd meg az életét! – Azzal egy határozott mozdulattal vágom le magam a vezetőülésbe.

Már húznám magamra az ajtót, viszont az utolsó pillanatban megakad valamiben, én pedig meglepve nézek fel, mi akadályoz ebben, szemeim pedig a kétszeresükre nőnek, amint meglátom volt párom ujjait felül. Az erő éppen csak egy rövid időre hagy el, neki viszont bőven elég ahhoz, hogy így elég tágra nyissa az ajtót ahhoz, hogy be tudjon hajolni hozzám. Nagyot nyelek, az adrenalin felszökik bennem. Elkap a félelem érzete, nem érzem magam biztonságban, bár megpróbálom legyűrni ezt a hirtelen ijedtséget.

-           Te mit… - kezdenék bele, viszont ekkor idegesen fog először csak a hozzá közelebb lévő csuklómra, majd ahogy próbálnám hirtelenjében kiszabadítani, úgy kap a másikért is, majd könnyedén, gyors mozdulatokkal mászik be hozzám, egyenest ölembe ülve, majd több se kell, az ajtót is becsapva fog ismét rám. – Hagyj békén! Engedj el! – rántom ki csuklóim fogságából, ugyanis sikerül ellenkezésemmel váratlanul érintenem, nem tud elég erősen lefogni.

Megpróbálom félrelökni magamról, de elég biztosan ül combjaimon, végül le is dermeszt tettével, amint ingem kirántja nadrágomból és végigsimít hasamon. Automatikusan kapok karjáért, hogy meggátoljam abban, tovább mozogjon, de képtelen vagyok többre, folyamatosan remegek, a torkom összeszorul, a levegőt hangosan szívom be, majd fújom ki. Úgy érzem magam, mintha pánikbeteg lennék, ez nem normális, nem szabad ilyen hatással lennie rám! Miért nem vagyok képes megfékezni? Miért ilyen erős még mindig?!

-           Hm, mit ne mondjak, valóban szépen kidolgoztad magad – simít végig kockáimon, amiben képtelen vagyok megállítani, ugyanis ujjait könnyedén mozgatja bőrömön. – Igazán nem kell tartanod semmitől, mindössze egy kis izgalomra vágyom, ha már ekkora nagy lett a szád az évek alatt. Kíváncsivá tettél, milyenné váltál, mire vagy képes. Tudni akarom, mennyit fejlődtél, mit tudsz, merthogy a látványod csábító, az tény. Többre vágyom! – hajol fülemhez menet közben és abba súgja szavait.

Teljes mértékben ledermedek, képtelen vagyok bárminemű mozgásra. Ez az a pont, amikor kikapcsol az agyam, s fel se fogom már, mi történik, mikor oldalról pillant rám apró szemeivel, melyek sötéten csillognak egyszerre a kíváncsiságától és jól tudom, hogy a vágytól is. Látom, mégsem érzékelem, mit tesz. Hallom, mégsem fogom fel igazán a jelentőségét, mit akar. Értem, de ismét beáll az a dermedtség, mint ami a legutóbbi alkalommal, amikor találkoztunk. Képtelen vagyok rá, hogy felszólaljak az érdekemben vagy egyáltalán bármily mozdulatot tegyek, hogy félrelökjem magamról.

Fejemben bekapcsol a vészjelző, amint megérzem a régről ismert ajkakat enyéimen. Szemeim a kétszeresükre nyílnak, egész testemben megremegek annyira, amennyire még eddig nem a találkozásunk során. Lassan mozdul, lehunyt pillái rezzennek, ahogyan a csókra koncentrál. A sokk rám telepszik, szinte látom is a villogást, ahogyan a riasztóm figyelmeztet, küldi a jelet, hogy ennek nem szabadna megtörténnie, én mégis képtelen vagyok a mozgásra. Kikapcsolok, de csuklóját továbbra is szorítom, így nem tud tovább matatni kezével ruhám alatt, bár úgy tűnik, nem is tervez – egyelőre legalábbis biztosan nem.

Ajkait mozdítja, övéi közé veszi enyém, majd résnyire nyitva szemeit néz rám. Hangos cuppanással válik el tőlem, én pedig szoborrá fagyva maradok ugyanúgy, mikor elhúzódik tőlem. Hosszas másodpercekig méreget, fejét oldalra biccenti, mintha csak a válaszokat keresné fel nem tett kérdéseire, végül hümmögve húzza el száját.

-           Azt hittem, több reakciót váltok ki belőled – szólal fel, én viszont továbbra sem mozdulok. – Sokkal izgalmasabb lenne, ha ellenkeznél, akkor látnám benned azt, akit Jimin mesélt, így viszont… ugyanaz lenne, mint régen. Ugyanolyan éretlen vagy, mint akkor – mér végig újból undorodva, az én összeragasztott, már szépen összeforró szívemet pedig újból megrepeszti, sebet ejt rajta. – Hogyan is hihetném el, amit mondanak? Azért mennek hozzád, mert kegyes vagy, nemde? Még mindig félsz, gyáva vagy és gyönge. Bíztam benne, hogy valami érdekeset tudsz mutatni, hogy van benned erő, de mint mondani szokás, nem minden a külső. Rád ez tökéletesen igaz, egy élő példa vagy a mondásra. – Továbbra sem szólalok meg, ugyanúgy meredek rá, viszont szívem egyre csak facsarodik össze. – Mit ér az, ha olyan családba születtél, akik az egyik legbefolyásosabbak az országban, ha te képtelen vagy megvédeni önmagad? Csak magadra hozod a bajt, nem is ellenkezel, mit vársz? Felnőttél és még mindig ilyen nyuszi vagy? Puhány vagy, ismételten csalódnom kell benned, mint régen, de nyugodj meg. Nem fogok tenni semmit. Azt akarom, hogy megmutasd, milyenné váltál, amiről mindenki beszél, ami bizonyítja, hogy igenis üzletember lett belőled, de már ez is jobb, mint a semmi. Legutóbb meg se szólaltál… ahogyan most se teszed. – Újból megnéz magának. – Szánalmas – morogja el utoljára a világ legnagyobb megvetésével hangjában, majd nagyra nyitva az ajtót huppan ki ölemből, hogy átsétáljon saját autójához, én pedig ekkor végre megmoccanok, s felé fordulva követem figyelemmel, ahogyan beül a járműbe, majd még abból is szánakozó pillantással illetve hajt el.

- Taehyung – nyögöm ki nevét, ahogyan bennem valami határozottan megtör.

            Mi ez az érzés?

            Szívemhez kapom kezem, magam elé meredek. Dühösnek érzem magam, a csalódottság pedig szertefoszlik. Emellett eluralkodik bennem egyfajta félelem, de nem az exem irányába, s nem is konkrétan egy személyre vonatkozóan. Mintha kaput nyitottak volna előttem, megvilágosodom. Tudom, mit kell tennem, ezt nem folytathatom. Yoonginak igaza van, semmit sem változtam, az nem változás, hogy milyennek akarom mutatni magam. Tökéletesen átlátott rajtam, jól mondta, hogy még mindig ugyanolyan nyuszi vagyok, mint régen. A hideg is kiráz ettől a megnevezéstől, de jelenleg csak egyetérteni vagyok képes az állítással. Szóval szerinte szánalmas vagyok. Ez így van, eddig a pontig az voltam, mert nem álltam ki azért, amit igazán akartam. Az az élet, amit felállítottam magamnak az nem én vagyok, nekem nem erre van szükségem. Azért, mert ő tönkretett lelkileg régebben, nem jogosít fel arra, hogy másokat bántsak, s azt, akit tiszta szívemből szeretek, aki mindent megtenne értem, cserbenhagyjam. Mellette van a helyem, szüksége van rám. Mindig segít, mindig itt van nekem, mikor pedig nekem kellene lépnem, hogy bizonyítsak, újfent elbukok. Ez így nem maradhat tovább.

            Az elkapott hévvel nyúlok telefonomért, majd tárcsázom is a volt barátom számát, akivel nem is olyan régen találkoztam. Muszáj beszélnem vele, túl friss az élmény, Taehyung pedig nem hagyhat el. Nem, azt nem engedem, őt nem veheti el tőlem senki! Nem veszíthetem el azért, mert túl gyenge vagyok. Nem ragadhatok a múltban, nem élhetek így tovább! Szükségem van rá, neki is énrám, nekünk együtt kell lennünk, ezért pedig tenni is fogok!

            Fogadja a hívást, én pedig sokkal határozottabban, mint eddig bármikor, közlöm vele, hogy tolja ide a seggét hozzám, majd beengedem a kapun, úgyis tudja, merre kell jönni. Biztosan emlékszik rá, ha más nem, akkor GPS-szel, bár múltkor is idejött valahogy. Megígérem neki, hogy megmutatom, mi lettem, hogy nem vagyok olyan, amilyennek elhordott, ő pedig kíváncsiságtól feltöltődve mond igent meghívásomra.

            Félek, hogy késő, hogy el fogom veszíteni Taehyungot. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen.

            Kirontok a szobából, hosszú léptekkel szelem át a ház zugait, hogy belessek mindenfelé, páromat keresve, akit nem lelek sehol. A harmadikon találok rá Jiminre, aki a titkos szobácska mellett ül a falnak dőlve, viszont amint észrevesz, felpattan onnan. Kétségbeesetten néz rám, fejét rázza, én pedig egyből értem, mit akart ez jelenteni. Szóval odabent van.

            -           Mióta van odabent? – állok meg előtte.

            -           Mikor elvonultatok beszélni, lement a dolgozóba, és idejött a kulccsal. Az orrom előtt csapta rám az ajtót, nem tudtam bemenni utána, nem is óhajt kijönni, pedig kopogtam neki elég erősen, de nem hiszem, hogy nagyon érzékelné. Szóltam is neki, de elég jól hangszigeteltek a falak odabent.

            Idegesen túrok hajamba, majd megkérve Jimint, hogy maradjon itt és tartsa a szemét Taehyungon, elsietek, hogy előkotorásszam egyik táskámból a pótkulcsot, amit magamnál szoktam hordani. Nem telik bele sok időbe, szinte futva teszem meg a maradék távolságot, s erőszakosan rontok be, az idősebb a túloldalon pedig meglepetten áll tőlem alig két méterre. Ketten is ott állunk vele szemben, de senki nem tesz semmit, így én vagyok az, aki elsőként összeszedi magát. Egy hosszú lépést teszek a másik irányába, majd megragadva egyik csuklóját, kirángatom a szobából. Rángatja a karját, felhördülve szól rám, hogy engedjem el, nem akar látni, amitől csak jobban sajog a szívem, de nem érdekel.

            Ezt érted, a te érdekedben fogom tenni. Sőt, nem is. Ez a mi érdekünkben lesz.

            -           Megmondtam, hogy hagyj magamra! Mit nem értettél meg ebből?! – hisztizik szokása szerint, én pedig idegesen szusszantok.

            -           Fogd be! – szólok rá erélyesen, mire álla a földet verdesi, de legalább már nem kapálózik. – Nem érdekel, hogy mit gondolsz a történtekről, mert nem vagy képes végighallgatni! Tudod nagyon jól, hogy min mentem keresztül, hogy nekem ez mennyire nehéz, úgyhogy örülnék, ha nem tennél rá egy lapáttal, értve vagyok?! – szorítom meg a kelleténél jobban csuklóját, mire felszisszen, én pedig ekkor realizálom, mit is teszek, így elengedem, viszont képtelen vagyok tovább a szemébe nézni. Hátat fordítok mindkettejüknek és lemegyek a földszintre, hogy amikor a várva várt személy megérkezik, időben oda tudjak ugrani elé.

            Az adrenalin csak úgy töltődik bennem, érzem, amint egyre inkább elönti az agyam a düh, amit ki kell engednem magamból. Igen, ő egy senki hozzám képest, nem én vagyok az a szánalmas alak, akiről beszélt. Mindenki magából indul ki. Ő is jól tudja, hogy törvényellenes, amit tesz, hogy bántalmaz fiatalabbakat, most pedig még Jiminre is kezet emelt, bár ebben a korban már egészen más, mégis egy trauma és testi bántalmazás. Nem hagyhatom, hogy bárkivel is ezt folytassa azok közül, akik az életemben jelen vannak vagy bárki mással. Megtehetem, hogy feljelentem, hogy kihívom a rendőrséget, de akkor nem tehetném meg, amit olyannyira szeretnék, márpedig szükségem van rá, hogy ne egy boxzsákon vezessem le a felgyülemlett, heves érzelmeimet, és ne is valaki máson verjem le egy durvább szex keretében. Nekem az kell, hogy a célszemély elém álljon és behúzhassak neki egy oltári nagyot, viszont ha ezt megteszem, akkor engem is elítélhetnek – már ha kihívom a rendőröket. Tisztában vagyok azzal is, hogy önvédelemként felhasználhatom, de akkor nagy port kavarna az ügy, elvégre én vagyok Jeon Jungkook, a Jeon’s vállalat örököse. Nehéz lenne elsimítani az ügyet botrány nélkül. Mindenki magyarázatot várna, én pedig képtelen lennék rá, hogy bármi érdemlegessel szolgáljak a kíváncsi hallgatóknak.

            A másik kettő is lejön utánam a földszintre, majd a nappali ajtajában megállva figyelik, ahogyan fel-alá sétálok. Taehyungról sugárzik, hogy aggódik értem, tudom, hogy így érez, ismerem már, ráadásul elég határozottan elé álltam az imént, nem pedig a meggyengült énemet látta. Biztosan elgondolkodott rajta, mi üthetett belém, pedig ha tudná, hogy magának köszönheti, amiért elég erőre kaptam!

            Hosszú-hosszú percek telnek el, ők leülnek a kanapéra, nem igazán szólnak hozzám, a párom az, aki bepróbálkozik néhányszor, hátha sikerrel jár, de csak süket fülekre talál, esetleg néhány gyilkos pillantást kap. Nem akarom, hogy arról papoljon nekem, mi lenne a helyes döntés, hogy hogyan kellene viselkednem, hogyan javuljak meg, mert már tudom, mit fogok tenni.

            Telefonom már az ismerős dallamot játssza, én pedig felvéve rontok ki a szobából és közlöm a vonal túloldalán lévővel, hogy már nyitom is a kapukat. Ezt követően még türelmetlenebbül, sokkal izgatottabban járkálok fel-alá a folyosón, a két férfi mögöttem pedig értetlenül állnak a dolgok előtt. Hiába faggatnak, hogy mi ez, ki érkezik, nem felelek.

            A házba becsengetnek, nekem pedig több se kell, hogy elveszítsem önuralmam. Szóval látni akarta, milyen tudok lenni? Ám legyen!

            Az ajtót felrántom, ő pedig ott áll kint, s semmilyen érzelmet nem tudok kiolvasni belőle, de nem is érdekel jelen pillanatban. Nem gondolkozom, teljesen elveszítem önuralmam a nem is olyan rég történtek miatt, így kilépve taszítok egy erősebbet mellkasán, így kénytelenül lépdel hátra párat, s először látok meglepettséget arcán, őszinte meglepettséget, majd el is mosolyodik, ami jobban irritál.

            -           Csak nem összeszedted magad? Minek köszönhetem ezt a bájos fogadtatást? – vigyorogja, én pedig résnyire szűkített szemekkel nézek rá.

            -           Azt akartad, hogy mutassam meg, milyen vagyok, nem? Tájékoztatlak, hogy nem vagyok gyáva! Az te vagy, amiért mindig másokon vezetted le a dühödet! – lépek elé újból és taszítok mellkasán, ő pedig majdnem elveszíti egyensúlyát, de tartja magát.

            Hátam mögé pillant, a bejárati ajtó irányába mered, majd látom a szánalmat szemeiben, így én is abba az irányba tekintek, s látom, hogy a másik kettő ott áll és elhűlve nézik, mi történik, viszont most ez sem tud érdekelni, ők mit gondolhatnak erről az egészről.

            -           Jobban tennétek, ha bemennétek – szólok ridegen, viszont Taehyung magabiztosan állja pillantásom, s nem is hajlandó mozdulni annak ellenére sem, hogy Jimin rángatja karját.

            -           Szóval mindketten nálad bujkálnak? Ez a megoldás ellenem? – kuncogja el magát a célszemély, mire nyomban visszafordulok vele szembe. – Mit akarsz most tenni? Idehívtál, hogy megmutasd, igenis más vagy, mint amilyennek gondollak, de nem látom, hogy bármi igazság lenne a szavaid mögött.

            -           Te rohadék! – sziszegem fogcsikorgatva, s ekkor egy jól irányzott jobb egyenessel ismertetem meg arcát, mire lehajolva köp egyet s teszi egyik kezét arcára, úgy nézve fel újból rám. – Gyűlölöm a napot, hogy megismertelek, hogy bármikor is bármilyen közöm volt hozzád! – csúsznak ki számon a nagy jelentőségű szavak, ő pedig csak gyilkos tekintettel mered rám. – Az az utolsó kis senki te vagy, akiről beszélsz, aki szánalmas, nem ér semmit, mert nem én vagyok az a személy. Akit leírsz, az te magad vagy! Az a szánalmas, amit te csinálsz! – közelítem meg, s alig néhány centi választja el arcunkat egymásétól. – Soha nem mondtál el nekem semmit, de mindennek oka van, én már csak tudom, úgyhogy ne próbáld meg beadni, hogy én vagyok a szerencsétlen, aki áldozatul esett a te bántalmazásodnak, mert te is ugyanúgy átéltél valami hasonló rosszat, azért vagy ilyen!

            -           Mit tudsz te? Semmit, semmit az ég egy adta világon, hogy milyen volt az életem. Ezek nagy szavak egy kis embertől.

            -           A kort leszámítva minden más értelemben nagyobb ember vagyok, mint te valaha is leszel – vágom hozzá gúnyosan, s így mérem végig alakját, mire látom, hogy kihúzom nála a gyufát. – Azt akarom, hogy örökre eltűnj mindannyiunk életéből, különben nem leszek rest feljelenteni, és te is jól tudod, hogy könnyedén rácsok mögött végezheted emiatt, ugyanis Jiminen még mindig minden folt látszik.

            -           Nagy a szád, túl nagy, de nem mersz lépni! Mindig is csak csipogtál nekem, de soha nem léptél! Amikor elmentél, azt hittem, már akkor feljelentesz, de van neked eszed, tudod te jól, hogy az milyen hatással lenne az életed következő éveire nézve… nyuszi.

            Elpattan bennem az utolsó idegszál is, és felhördülve rontok neki, újabbat behúzva, majd lábamat is bevetve rúgva ágyékon, így összegörnyedve borul a földre, én pedig megyek utána. Grabancánál fogom és rántom magamhoz, hogy újabbat üssek, majd gyomorszájon is vágom, ő pedig próbál védekezni, esetleg néha ő is ütni, így a ház előtt forgolódunk, ahogyan ő is erőt vesz magán, végül mégis én győzedelmeskedem, fel is állok, és egy utolsót rúgok belé. Nem tudok többet tenni, ugyanis karok fogják le enyéimet, két oldalamon az eddig két bámészkodó helyezkedik el és úgy kell megerőltetniük magukat, hogy elráncigáljanak a vérző orrú, sebes arcú, foltos és öklendező exemtől. Nehezükre esik, s hiába próbálnak szavakkal is észhez téríteni, egyik fülemen be, a másikon ki.

            -           Soha többé nem akarlak meglátni sehol! Takarodj az életemből, mindenki életéből, akit ismerek! Menj el, takarodj az országból is! Gyűlöllek, te szemét! – rángatózom tovább, viszont ezúttal valóban minden erejüket beveti a másik kettő és nagy nehezen húznak el az ellenkező irányba, hogy ne tudjak belerúgni a földön fetrengőről, aki azt se tudja, hova kapjon magán. – Menj már! – szinte sipítom a szavakat.

            -           Nyomorult – hörgi, ahogy felül és megtörli orrát kezével, így azon húzódik végig a vércsík. – Mit képzelsz te magadról?! – kiált fel ő is.

            -           Engedjetek el! Megölöm! Esküszöm, hogy megölöm! Megöllek, hallod?! – kapálózom tovább, hogy már valóban nem tudnak visszafogni, sikerül kirántanom magam fogságukból, így felrántom magamhoz az idősebbet, aki karomért kap, én viszont az autójának lököm testét, s már az erőveszteség miatt csúszna is le, ha nem kapnék torkához, hogy eleget tegyek kijelentésemnek. Csuklómra fog, mellyel szorítom, de nem ér vele semmit. – Érezd a törődést! Legyen olyan szép életed, mint amilyet nekem okoztál egy időben! Lásd magadon ugyanazokat a sebeket, élj ezzel a tudattal, hogy egy gyenge, senki vagy, aki még rajtam, Jeon Jungkookon sem fogott ki! Azt hiszed, könnyű dolgod van, mert kisebbeket molesztálsz? Nagyon gratulálok hozzá, csakhogy felnőttem! – szorítom meg jobban, a feje pedig határozottan egyre vörösebb.

            -           Jungkook, fejezd be! Elég volt! – szól rám Taehyung, ahogyan mellénk lépve fog ő is karomra, mellyel a másikat fojtogatom. – Kérlek, Jungkook, nem ér ennyit az egész! – Hangja egyre kétségbeesettebb, ezzel pedig eléri, hogy enyhítsek a szorításomon. – Jimin, segíts már! – kiált rá a másikra, akinek több se kell, ismét megjelenik a másik oldalamon, s csak együttes erővel tudnak elrángatni Yoongitól, aki ekkor egy pillanat alatt rogy a földre és köhögve simogatja az érintett felületet. – Nem ölheted meg! Mit gondolsz, ez majd segít bármin is? – próbál továbbra is hatni rám, én pedig megadom számára azt az elégtételt, hogy nem kapálózom tovább, hagyom, hogy tisztes távolságba húzzanak, ahol továbbra sem mernek elengedni.

            Yoongi nagy nehezen feláll, erőt vesz magán, majd a világ legnagyobb gyűlöletével néz fel a hármasunkra, s még véres vigyorra is húzódnak ajkai, de nincs benne öröm. Újból köhög egyet, kezét szája elé teszi, majd mikor elhúzza, tenyere kisebb vérfoltokban gazdagodik. Oldalra köp egyet, csak aztán néz ismét szemeimbe.

            -           Undorítóak vagytok mindannyian egytől egyig – hörgi. – Biztosak lehettek benne, hogy többé nem keresztezzük egymás útját. – Azzal fogja magát és beszáll a kocsijába, úgy hajt el. Mivel a kapukat nyitva hagytam, tudom, hogy ki fog tudni menni, de az utolsó pillanatig, amíg látótávolságon belül van, mereven nézek utána, csak aztán enged el a másik kettő is.

            Megkönnyebbülten engedem le vállaim, sokkal szabadabbnak érzem magam, mint eddig valaha, s könnyek is ülnek szememen a tudattól, hogy soha többé nem lesz közöm Yoongihoz, az exemhez, aki tönkretette az életem. Kifújom a levegőt, néhány másodpercig erőt veszek magamon, csak aztán fordulok szembe kettejükkel, akik megfékeztek, nehogy hülyeséget csináljak, amiért hálás vagyok nekik. Teljesen eldurrant az agyam. Páromra vezetem pillantásom, s mély levegőt veszek, mielőtt bármit is mondanék. Látom rajta, hogy kissé ijedt, zavarodott, nem tudja hova tenni ezt az egészet, így egy nagyot nyelek még utoljára, csak aztán nyitom szólásra szám.

            -           Sajnálom, hogy nem tettem meg ezt előbb. Tudom, hogy hülye voltam, hogy csalódtál bennem, amit meg tudok érteni, és bármennyire fájó, mégis örülök, hogy így történt. Köszönöm, hogy magamra hagytál.

            -           Tessék? – nyílnak még nagyobbra szemei.

            -           Ha ezt nem teszed meg, valószínűleg még mindig ostoroznám magam a szobámban a megváltásra várva, így viszont megijedtem. Féltem, hogy el foglak veszíteni, hogy az egyetlen ember, akit szeretek, elhagy, elítél, mert annyira szerencsétlen vagyok.

            -           Jungkook… nem vagy szerencsétlen, nem azért mondtam, én csak… csalódott voltam, mert…

            -           Tudom! – vágok szavába, így torkára forr a szó. – Utálom, ha gyengének kell látnod, de mindig eléred, hogy így minden oldalamat lásd. Te adtál nekem erőt ahhoz, hogy szembe merjek szállni Yoongival. Ha te nem vagy, ha nem hagysz úgy ott a szobában, ahogy, akkor soha nem lépek túl a múlton. Mindezt neked köszönhetem.

            -           Ó, Jungkook! – néz sajnálkozva.

            -           Szeretlek! – lépek elé, mire sajnálata átvált teljesen meglepett arckifejezésbe.

            -           Már másodjára mondod pár perc leforgása alatt – mosolyodik el.

            -           Azt akarom, hogy tudd, hogy tényleg, teljes szívemből szeretlek, nem érdekel semmi más. Nem fogok többé ilyen hibákat véteni. Nem hagyom, hogy elmenj! – Azzal arca két oldalánál fogva húzom magamhoz, hogy csókba invitáljam, amire először megrökönyödik, majd hamar viszonozza ajkaim mozgását.

Kezeit két oldalamra vezeti, úgy markol felsőmbe, majd mégis én vagyok az, aki hamar megszakítja ezt az édes pillanatot, mikor újra hozzáérhetek, ugyanis úgy fordul, hogy egy kisebb sebet érint rajtam, melyet Yoongi miatt szereztem számra. Felszisszenve húzódom el, majd kapok is a szúró felületre, amiért bocsánatot is kér, én pedig csak elmosolyodva rázom fejem.

-           Hát – köszörüli meg torkát a harmadik fél, mire mindketten realizáljuk, hogy nem vagyunk egyedül, így felé fordulunk. – Nem is tudom, mit mondhatnék. Igazából… szeretném elmondani, hogy… ez elég furcsán fog hangozni az én számból, de szerintem összeillettek, szép pár vagytok, úgyhogy… gratulálok a kapcsolatotokhoz, elvégre most ért egyenesbe, ha jól látom.

Taevel összenézünk, s mind a ketten elmosolyodunk, az övé pedig bearanyozza a napom, szívem nagyot dobban attól az őszinte örömtől, amit látok belőle sugározni, s azt hiszem, ez az a pont, amikor rájövök, őt valóban nekem teremtették az égiek. Ha lehet, ebben e pillanatban csak sokkal jobban szeretem, mint eddig, az pedig, hogy sikerült boldoggá tennem, engem is azzá tesz. Még Jimin is gratulál nekünk, ettől több pedig nem is kell. Szeretem őt.