[Extra] Stalker with love [2.évad] [+18]

Sziasztok! :)

Itt volnék az extra résszel, amit ígértem egy szavazásért cserébe. Hosszú időbe tartott, mire megírtam, de itt van és kész van. Remélem, tetszeni fog nektek ez a kis szösszenet, ami bár nem lett hosszú, azért a lényeg benne. A sztorit így végleg elengedem, örültem nektek! ^^ Jó olvasást és köszönök mindent! ^^

 

A poggyászunkat már felvitték az előre lefoglalt szobába, így ezzel nem kell bajlódnunk – bár mire is számítottam! Jeon Jungkook, a Jeon’s vállalat örököse – aki olyan gazdag, hogy fürödhetne a pénzben, be is gyújthatna vele, ha kandallója lenne a házában -, természetesen a legjobb szállodák egyikét választotta ki, ahol a nászutunk alatt megpihenhetünk. Sokat vitatkoztunk rajta, merre menjünk, ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy felejthetetlenné tegyük ezt az élményt. Valójában nem kellett túl sokáig győzködnie, de azért mégis csak tartottam magam, mivel nem szeretnék rajta élősködni – még ha házastársakként közös is a vagyon.

            Milyen furcsa is belegondolni! Tulajdonképpen gazdag lettem a múlt éjjel. Összeházasodtunk Thaiföldön, ami szintén milliókba került, ez mégis, meg se kottyant a fiatalabbnak és a családjának, akik készségesen segítettek mindenben. Az én szüleim persze kicsit rosszul érezték magukat, amiért ilyen szempontból nem tudták támogatni a boldogságunkat, viszont ennek örömére lelkesen vetették bele magukat mindenbe, amiben csak segíteni lehetett és nem a pénzzel kapcsolatos – gondolok itt az előkészületekre.

            Az egész egy megvalósult álom. Soha nem hittem volna, hogy megélem a napot, hogy én egy ilyen férfi mellett élhessem le az életem. Tudom, hogy így lesz, hiszen túl sok, túl mélyre nyúló szálak kötnek minket össze. Soha nem lennék képes elengedni őt.

            Soha.

            -           Here you are! This will be the card of the room – nyújt át a recepció mögött álló nő egy kártyát a fiatalabbnak, aki szó nélkül elveszi azt, én viszont csak nagyokat pislogok értetlenségemben. Soha nem tanultam még angolt, ezért egyetlen szót sem értek az elhangzottakból.

            -           Thank you – szól csendesen a balomon álló, amit történetesen pont megértek. – Mehetünk – mosolyog rám, én pedig nagy szemeket meresztve indulok el vele az oldalamon.

            -           Mit mondott?

            -           Semmi érdekeset, Tae – kuncogja, miközben megállunk a liftnél. – Úgy érzem, kell egy pár nyelvleckét venned.

            -           Ó, nem arra semmi szük…

            -           Mármint most is megteheted. Van rá pár napunk, hogy sokat gyakorolhass – vet rám egy csintalan pillantást, mire azonnal elpirulok, amint tudatosul bennem, hogy nem éppen az angol nyelv tanulására gondol.

            -           Igazad van. Köszönöm, hogy ismételten nekem hagysz teret. Legalább gyakorolhatom a felkészítésedet síkosító nélkül – hümmögök helyeslően, ő pedig hangosan nevet fel.

            -           Olyan naiv vagy – simít állam alá, hogy biztosan rá nézzek, én pedig elvarázsolt tekintettel nézek mélyen szemeibe, melyek csak úgy csillognak, sugározzák magukból a boldogságot s a csintalanságot egyaránt.

            Nem nyitunk vitát, már megszokott az ilyesféle civakodás közöttünk, s ő akármennyire tartózkodik ettől, tisztában van vele, hogy ezekben a napokban nem marad érintetlenül a hátsója. Lehet felőlem bármennyire a dominánsabb kettőnk közül, akkor is egyenlő felek vagyunk, főleg most, hogy összeházasodtunk. Ha akarom, én is kikötözhetem az ágyhoz, hogy aztán bekötve a szemét dugjam szét azt a formás fenekét.

            A lift nem kicsi, mégis szűkösnek érzem a helyet, pedig csak ketten tartózkodunk benne. A férjem – mert most már ezt is kimondhatom -, benyomja a megfelelő emelet számának gombját, majd a jobbomon megállva néz oldalra a tükörbe, melyen keresztül én is éppen őt lesem, így mind a kettőnk szája széle felfelé görbül. Szívem csak úgy verdes mellkasomban, s hiába próbálom légzésem rendszerezni, tudom jól, hogy a mellettem állónak feltűnik izgatottságom.

            Egy ujjat érzek meg kezemhez simulni, mely lágyan cirógatja bőröm, miközben továbbra is a tükör torz világán keresztül álljuk egymás tekintetét. Nem fordulok vele szembe, hagyom, hogy ez a kis semminek tűnő játék fokozza az izgalmam. Érzem is, amint a kisujját az enyém köré tekeri, majd halad a többivel, hogy végül szép lassan összekulcsolja kezünket. Nem bírom tovább, s úgy tűnik ő sem, ugyanis egyszerre fordulunk a másikhoz, s hajolunk csókra. Szabad kezem arcára simítom, ő pedig derekamnál fogva húzza testünket közelebb egymáshoz, hogy ne legyen közöttünk más a ruha anyagán kívül.

            Beleszusszantok ajkaink játékába, s hevességétől résnyire nyílik szám, ahogyan kiszalad belőlem egy kisebb nyögés a kéj hatására, mely belengi a liftet. Ezt a pillanatot választja arra, hogy nyelvét átcsúsztassa számba, melytől bukfencet vág a gyomrom, az endorfin hihetetlen gyorsasággal terjed szét a testemben.

            A szerkezet megáll és abban a pillanatban szétrebbenünk. Egy nő és egy férfi lép be mellénk, először kissé nagy szemeket meresztve ránk, végül inkább hátat fordítva nyomják be ők is a megfelelő emelet gombját, s így indulunk tovább fel.

            A tükörbe pillantva kipirult arcom és csillogó íriszeim köszönnek vissza. Az öltöny kissé ferdén áll rajtam az előbbi kis incidens miatt, de megnyugtat a tudat, hogy Jungkook haja is borzosabb a kelleténél. Azt hiszem, az ujjaim kicsit tovább kóricáltak az arcáról.

            Az előttünk álló pár óvatosan vet ránk egy-egy pillantást, s észrevehető, hogy sejtenek valamit a külsőnkből adódóan, főleg, hogy az ajtó már nyílt is, mikor mi még éppen elengedtük egymást. Szerencsénkre ez a kínos csend nem tart sokáig, ugyanis ők két szinttel hamarabb elhagyják a felvonót, mint mi, ekkor pedig belőlünk egyszerre tör ki a nevetés.

            Elérjük a lakosztályunk ajtaját anélkül, hogy bármi történne, viszont a sejtelmes mosolyokat nem hagyjuk el. Az endorfin hihetetlen gyorsasággal és kitartással terjed szét testemben. Azt az érzés kelti, mintha soha nem érnének véget ezek a boldog, szép napok. Természetesen azt kívánom, ez legyen így, legbelül mégis tisztában vagyok az igazsággal, miszerint nem lesz zökkenőmentes az életünk, de ezért a férfiért bármilyen harcot képes lennék megvívni. Az elmúlt pár hónap eseményei után sodorhat elém bármilyen akadályt az élet, könnyedén küzdök majd meg mindennel, ha cserébe örökké amellett lehetek, akit teljes szívemből szeretek.

            Párom előkapja a kártyát, mely nyitja a zárat, s a hozzá tartozó készülékhez emeli, mely egy csippanó hang kíséretében jelzi, hogy szabad az átjárás. Ezt követően ki is tárja előttünk az ajtót, én pedig már automatikusan lépnék be, ha ekkor hátulról nem éreznék meg hátamnál és térdhajlatomnál egy-egy kart. Meglepetten nyögök fel, mikor már a fiatalabbal egészen közelről nézünk farkasszemet, ő viszont csak önelégülten mosolyog rám. Karjaim nyaka köré fonom, hogy biztosan helyezkedjek el, ekkor pedig átlépi a küszöböt, majd lábával csapja be mögöttünk az ajtót.

            -           Tegyél le! Mire volt ez jó? – pirulok el fülig, ő pedig mielőtt eleget tenne kérésemnek, homlokomra hint egy forró csókot.

            -           Elűztem a gonosz szellemeket azzal, hogy a menyasszonyt nem vették észre, hogy átlépi a küszöböt – mosolyog édesen, engem pedig elkap a nevetés, de közben mellkason is taszítom – természetesen játékosan. – Most hiába ütögetsz, nem véletlenül vagy fehérben – húzogatja szemöldökét önelégülten.

            -           Az kérlek, az anyám miatt van! Ő ragaszkodott ehhez – emelem szemeim égnek.

            Nem is kell sok, hogy fogai közé vegye alsó párnám, óvatosan harapdálva az érzékeny felületet. Tudom jól, hogy a szemforgatásomért esik nekem ilyen hirtelen, de persze az is rátesz, hogy ez most már a nászéjszakánk. Igaza van, beszédnek nincsen helye itt.

            A hőmérséklet felmelegszik, ajkai pedig túl puhának bizonyulnak, nem bírok betelni velük. A hév elkap mind a kettőnket, így tépjük, szívogatjuk egymás száját vörösen duzzadtra, de mindez nem érdekel. Élvezem, amint a lehelete számban visszhangzik, ahogyan nyelvünk egymásét simogatja, nem törődve azzal sem, hogy az a kevéske smink, ami ránk került, szét fog kenődni. Azt akarom, hogy olyan zilált és szétesett külseje legyen, amilyen csak lehet. A hónapok alatt meghosszabbodott tincseit, melyeket az esküvőre szépen belőttek neki, szét akarom túrni, egész éjjel markolni akarom, mégis simogatni mindenütt.

            Testéhez hullámzom enyémmel, miközben lecsúsztatja karomon zakómat, mely így a földön köt ki, de semmi sem érdekel már. Nem zavar, hogy koszos vagy gyűrött lesz. Mindenen látni akarom a szenvedélyünk nyomát, mivel ez a férfi az enyém, s én pedig az övé örökkön örökké. Ez az az éjszaka, mely megpecsételi a sorsunkat, ahol elkezdjük közös életünket, ahol megfeleződik a vagyon, egy házon osztozunk, s egymáson is egyenest egymásban.

            -           Képtelenség betelni veled – lök neki a falnak, mire egy nyikkanó hangot hallatok.

            Nyakamra cuppan rá, akárcsak egy pióca, s kellően megszívogatja érzékeny, fehér bőröm, miközben az ingem gombjaival foglaltatja el ujjait, melyek ügyesen haladnak végig a soron, hogy meztelen bőröm felfedjék azelőtt a személy előtt, akihez tartozik, aki birtokolhatja, s birtokolja is. Amint az is a földre kerül a nyakkendőmmel együtt, türelmetlenül tépem le szinte a szó szoros értelmében róla is a felső ruházatát, melyben készségesen a segítségemre siet, minél hamarabb megszabaduljunk tőle. Csak ezt követően kapunk észbe, hogy a cipőt le kellene vedleni magunkról, melyeket félrerúgva esünk ismételten egymásnak.

            Fenekem alá nyúlva emel a levegőbe, így lábaim nyomban dereka köré is fonom, s így löki hátam vissza a falnak, mely rendkívül hűvösnek hat vágytól forrongó bőrömön. Mellkasunk egymásénak feszül, érzem heves szívdobogását pontosan az enyém mellett. Boldogsággal önt el a tudat, hogy épp olyan gyorsan verdes övé, akárcsak az enyém.

            Ízlelőszerveink ismét táncot lejtenek, újdonsült férjem pedig ezt a pillanatot választja arra, hogy csípőjét mozgásba lendítve nyomja fenekemhez anyagon keresztül már eléggé éledt tagját, s így hullámzik bele teljes testével is. A csókba szusszantok ettől az erotikus megmozdulásától, s csak szorosabban fonom köré lábaim, mikor is újfent megismétli a mozdulatot.

            -           Ha ezt csinálod, nem lesz türelmem a tágításhoz – mordulok fel, mire önelégült vigyort villant felém.

            -           Az csak neked fog fájni, asszonykám – harap államra, én viszont hitetlenül nevetek fel a megnevezés hallatán.

            -           Neked is fájhat, ha ma éjjel te leszel az asszony és nem én – vágom rá gondolkodás nélkül, viszont nem sikerül letörnöm a szarvait. Túl magabiztos, tudja, hogy úgyis könnyedén megkap. Nem kell túl sokáig győzködnie arról, ha ő akar az aktív fél lenni.

            Biztosan tart karjai között, mikor is ellépve a faltól indul be a hálóba, viszont ajkaira tapadva nem hagyom, hogy könnyedén oda tudjon figyelni, merre megy. Ennek a hatását hamar meg is érezzük, amint egy hangos koppanás, majd puffanó hang után az egyik bőröndünk a földön fekszik el, viszont mi is követjük példáját. Az egyensúlyt a fiatalabb elveszti, én pedig gyorsan dobom le lábaim a biztos talajra, hogy megtartsam magunkat vajmi kevés sikerrel. Hátsómra pottyanva húzom magam után a másikat is, s a deja vu érzés elhatalmasodik felettem. Eszembe jut, amikor nála a konyhában elcsúsztunk a kövön, mikor mosogatás közben elszaladt velünk a ló, így kitör belőlem a nevetés, ezzel valamennyire kizökkentve magunkat az erotikus hangulatból – amihez mondjuk már az előbbi esésünk is hozzátett.

            -           Olyan kárörvendő vagy – szólal fel nyüszögve.

            -           Hát nem ismerős a helyzet?

            -           Ha tovább kuncogsz ezen, a padlón foglak megdugni, nem kell ide ágy – sötétül el pillantása, ezzel belém rekesztve a szót, bármennyire is izgató a gondolata annak, hogy ő bárhol bármikor képes lenne a magáévá tenni. – Helyes, ezt már szeretem.

            Szinte fel se fogom, hogyan, de néhány percen belül már az ágyban fekszünk anyaszült meztelenül, egymást csókolva, kényeztetve. Sosem tudnék betelni vele, hiába az elmúlt hónapok, amiket együtt töltöttünk. Olyan érzés, mintha mindig újat tudna mutatni, pedig ugyanaz a férfi áll előttem nap, mint nap. Általában még csak nem is alkalmazunk különféle eszközöket a szex során, aminek roppant mód örülök, hiszen ez mutatja, hogy igenis helyre tudtam hozni lelkileg. Vannak napok, amikor természetesen kedvem támad nekem is egy kis változatosságra, olyankor előkapunk egy-két játékszert a szobájában.

Igen, a szobájában, mivel a vörös szoba átalakításon megy át már egy jó ideje. Jungkook ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen mindig, amikor csinálják, nehogy valami ne úgy süljön el, ahogyan elterveztük, viszont ő nem tud ott lenni a munkája miatt. Ebből adódik, hogy az újítás rettentő hosszú ideje tart, már néhány hete, mivel nem enged be oda egyetlen szakembert sem a saját jelenléte mellőzésével.

Óvatosan veszi fogai közé mellbimbóm, amitől egy kellemes, mégis fájdalmas borzongás járja át testem. A bizsergés végigszalad gerincem vonalán, végül az ágyékomnál összpontosul, keményebbé varázsolva, mint eddig. Mellkasom már automatikusan domborítom ki neki, miközben ujjaim fürtjei között találnak megnyugvásra, amint azokat szorongatva húzom jobban magamra. Ízlelőszervét is kidugja, miközben csillogó, éjsötét szemekkel néz fel rám, s úgy nedvesíti be kis kavicsom. Kéjes sóhaj szökik ki ajkaim résén át, majd az alsót beharapva nyomom lentebb fejét magamon, szinte tudat alatt téve meg ezt a mozdulatot. Azt akarom, hogy lentebb kényeztessen, találja meg középpontom, merítsen el forrongó szájában, hadd érezzem azt a meleg leheletét magamon, amint csak azért dolgozik, hogy engem a fellegek fölé repítsen.

-           Türelmetlen vagy – morogja.

-           Mondtam, hogy nem fogok tudni várni! – idézem fel a szobánkba érkezésünkkor tett kijelentésem, miszerint, ha tovább hullámzik a testemhez, isten bizony vagy én merülök el benne, vagy ráülök, de az hót szent, hogy nem fogok bírni magammal.

-           Édes.

-           Csak csináld! – Feleletemre elkuncogja magát.

Szerencsémre nem várat, ő is eléggé fel van tüzelve ahhoz, hogy ne kelljen kérlelni ilyenekre. Kertelés nélkül veszi ajkai közé nemességem, mire egy elhaló nyögés csúszik ki számon. Akaratlanul is, de fellökök csípőmmel, mire ő maga is felmordul, ezzel ismét olyan rezgést kibocsátva, melytől végigfut bőröm alatt a bizsergés, szemeim pedig égnek emelve hunyom le. Rendesen meglep, amint azonnal erőteljesen szív rajtam, majd már újból el is nyel, s körbetáncoltatja tagom körül kis izmát.

Fejem hátravetve nyomom azt a párnák közé, próbálva visszafogni nyögéseim, nehogy már ennyitől úgy szenvedjek alatta, mint egy hímringyó. Bármennyire is vagyok számára szívesen a hímkurvája, valamennyire próbálom tartani a férfi méltóságom, ami neki még akkor is jobban megy, amikor ő a passzív fél.

Ajkam harapdálom izgalmamban, s szívem is hevesen verdes mellkasomban, míg a fiatalabb mesterien dolgozik rajtam. Folyamatosan megremegek, még az orgazmus előhulláma is erőteljesen söpör végig a lábujjam hegyétől a fejem tetejéig mindenhol. Érzem, hogy nincsen sokra szükségem és robbanni fogok, viszont mielőtt ez megtörténhetne, a már elővett síkosítós tubusból ujjaira nyom egy keveset, majd jól bedörzsölve vezeti kis végtagjait bejáratomhoz. Szabad kezével tovább kényezteti vágyam, míg elmeríti bennem első ujját, viszont nem vár tovább, azonnal küldi utána a másodikat is. Izmaim megfeszülnek, a levegő bennem reked. Nem fáj, mégis kellemetlen hirtelen két ujjat is megérezni magamban akkor is, ha már hozzá vagyok nagyjából szokva. Férfiból volnék, kell a kellő felkészítés, de én se bírok a véremmel, akarom Jungkookot. Most. Azonnal.

Eltekintve a kellemetlenségtől, csípőmmel belemozgok munkájába, ami egyszerre váltja ki nemtetszését, mivel zavarom a tevékenységében, és közben mégis látom a szemén, hogyan csillan fel, végigmérve testem minden porcikáját, amint csakis neki vonaglok a kéjtől. Bár már jól ismer, tudja, milyen vagyok, mégis minden egyes aktus során úgy pillant rám, mintha egy újonnan szerzett kincs lennék, mely megfizethetetlen, ő mégis megkaparintotta. Nem tudok betelni ezzel, hogy ennyire sokat jelentek számára. Egyszerűen hihetetlen.

-           Szeretlek – suttogja fülemhez hajolva, mikor már harmadik ujjával tágít, én pedig elkapva tarkójánál fogva hívom táncra nyelvét, melyet azon nyomban viszonoz is.

Türelmetlenül mocorgok alatta, miközben egymás ajkait faljuk, ő pedig belekuncog a csókba. Azon dolgozik, hogy a lehető legkényelmesebb legyen számomra, ezért időzik el kicsit három ujjával, én viszont nem bírok magammal. Akarom őt.

-           Dugj már meg! – hördülök fel, miközben kezére fogva ösztönzöm mozgásra, miszerint húzza ki belőlem ujjait.

-           Hova ilyen sietősen TaeTae? – kuncogja, nekem pedig itt telik be a pohár.

Egy erőteljes lökéssel fordítom hanyatt fekvésbe, én pedig lábam átvetve csípője felett, támaszkodom meg mellkasán. Meglepetten pislog fel rám, viszont ezt hamar átváltja a kíváncsiság, s szemérmetlenül mér végig. Combomon is végigsimít, majd csípőmön megállapodnak ujjai, ott cirógatja bőröm. Úgy érzem, csak még keményebb leszek látványától, amint kiszolgáltatottan fekszik alattam, gyönyörűen kidolgozott izmos testével. Lehajolva hozzá, kis izmom kidugva számból, benedvesítem mellkasának bőrét, megcirógatom vele kavicsát, mire felmordul, én pedig végig szemeibe nézek. Természetesen türelmetlen vagyok, mindössze nehéz betelni a teste adta adottságokkal, viszont ezt követően kihúzom magam, felkapom a félrerakott síkosítót és lentebb csúszva rajta kezelésbe veszem hosszát. Gyengéden, mégis erőteljesen masszírozgatom, fel-le mozgatva kezeim, kellően bekenegetve a síkos, hűs anyaggal. Kezeit elveszi rólam, s helyezkedve, alkarjain támasztja meg fejét, úgy méreget, mit is teszek, ettől pedig kissé zavarba is jövök, de nem eléggé ahhoz, hogy ne vigyem végbe tervem.

Visszahelyezkedem középpontjához, s biztos támaszra lelve combján, melyet felhúzott, szabad kezemmel férfiasságára fogok, s úgy pozícionálom be magamhoz, hogy aztán egy határozott mozdulattal magamba fogadhassam. Felnyögök az érzésre, ahogyan az ő száján is kicsúszik egy aprócska hang, szemei pedig először tágra nyílnak, majd szinte lehunyja pilláit, úgy emeli égnek íriszeit.

Egyszerre feszít, mégis élvezem, hogy magamban érezhetem már kőkemény nemességét, még ha nem is teljesen. Először próbálok hozzászokni az érzéshez, viszont saját magamnak sem adok elegendő időt. Teljesen ráülök, magamba fogadom hosszának minden kis milliméterét, ettől pedig olyan kéjes hang hagyja el ajkaim, hogy fülig pirulok. Jungkook is újfent rám vezeti pillantását, ajkait nyalogatva vezeti végig újra és újra rajtam szemeit, én pedig ezt a pillanatot választom arra, hogy meg is mozduljak. Nem számítok arra a reakcióra, amit kiváltok a fiatalabból ezzel az aprócska tettemmel, ugyanis azonnal elveszi karjait maga alól, s csípőmre marva állít meg.

-           Ne! – lihegi. – Várj még egy kicsit!

-           De nem fáj annyira – rázom fejem, s kezeit megfogva húzom el magamtól, majd nyomom azokat a párnák közé, összekulcsolva ujjainkat.

-           Taehyung, ez így nem… ahh! – nyög fel, amint se szó, se beszéd, újból mozdulok csípőmmel.

-           Azt akarom, hogy élvezd ki Mr Jeon szolgáltatásait – lehelem ajkaira magamra gondolva, miszerint nevét felvettem a mai nap folyamán, majd egy aprócska csókot nyomok rájuk, úgy emelkedem meg annyira, hogy kezeink továbbra is össze legyenek kulcsolva.

-           Vagy Mrs – mosolyodik el, én pedig erre valóban mozgásba lendítem csípőm, rászorítva izmaimmal, az ő szája pedig tátva marad, de ez a büntetése.

Alig lökök kettőt, magamtól állok meg mindennemű mozgásban, szemeim tágra nyílnak, egy elhaló nyögést hallatok, s próbálom feldolgozni, mi is történik éppen. Jungkook lehunyja szemeit szorosan, kezeit kihúzza fogságomból, majd beletemeti arcát egy hosszas nyögés kíséretében, melyet lentebb érzek, mi váltja ki belőle. Úgy engedi magját belém, mintha már hosszú-hosszú percek óta mozognék rajta, de alig tettem két-három lökést csípőmmel, ő már el is sült.

-           Ó, Jungkook… ennyire elkapott a nász? – húzódnak pimasz mosolyra ajkaim, így kénytelen vagyok az alsót beharapni, hogy ne nevessek fel hangosan. Ilyen még sosem fordult elő velünk az együttléteink során.

-           Fogd be! – nyög fel, viszont kezeit továbbra sem veszi el arcától.

-           Még bele se lendültem. Azt se vártad meg, hogy teljesen ellazuljak…

-           Mondtam, hogy ne mozogj! – kukucskál ki ujjai közül, nekem pedig itt a végpont, nem bírom magamban tartani, hangosan nevetek fel. – Ne nevess! Taehyung, azt mondtam, hogy fejezd be! – ül fel, én pedig megemelve magam szállok le róla és nevetek egyre jóízűebben.

-           Ez még egy perc se volt, Jungkookie! – fogok arcára és csipkedem meg, mint a mamókák, ő viszont elsötétült pillantással néz rám mereven. – Én még ki se elégültem, és már vége az éjszakának? Mekkora szívás! Jobban oda kellett volna figyelnem, kinek mondok igent.

-           Úgy meg leszel baszva, hogy a holnapi programra sírva fogsz jönni! – suttogja ijesztő komolysággal, az én kedvem viszont nem szegi, csak jobban rákezdek a nevetésre.

-           Hogyan tennél te velem bármit is, mikor már rég elsültél?

A következő pillanatban, hanyatt vágódom az ágyon, ő pedig teljesen hozzám simulva harap nyakamba, így mosolyom arcomra fagy, mégis azonnal felkelti bennem a vágyat újból. Karjaim automatikusan mozdulnak, hogy magamhoz húzzam ölelésre testét, így élvezem, ahogyan simogat, s ajkaival kényeztet.

Habár ő hamarabb elment, gondoskodik róla, hogy én is kövessem, s attól sem kell félni, hogy itt véget érne az éjszakánk. Nem, ez egy olyan éjszaka, melynek sosincs vége. Nem alszunk, nem eszünk – legalábbis nem ételt -, nem gondolunk semmi másra, csak a pillanatnak élünk. Így szeretkezzük át az éjszakát, egymásba gabalyodva, szerelmesen, piszkálódva, de mégis kedvesen. Mert mától közös a vagyon, közös a név, közös a test és közös hév.

[3/?] Lovesick Fool

Cím: Lovesick Fool

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jungkook, Yoongi, Jimin, Taehyung

Páros: YoonKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, romantikus, dráma

Leírás: Fiatalság bolondság, szokták mondani. De mi van akkor, ha az életed fenekestül felfordul egy váratlan fordulat miatt? Jeon Jungkook bátyjával és édesapjával él együtt, mióta az édesanyja belehalt a szülésbe. Soha nem láthatta, így nem is érezheti hiányát, mégis megkeserítik az életét élete első percei. A családi helyzete bonyolultabbá válik, mint gondolná, arra pedig nem számít, hogy éppen az a személy fog betoppanni majd, akiről azt képzelte, soha többé nem fogja látni. A fiú, aki valaha is képes volt megdobogtatni kicsiny szívét.

Megjegyzés: Sziasztok! :) Tudom, kicsit sokára van rész, de remélem, nem bánjátok. Azt hittem, ha vége a vizsgáimnak, akkor tudok majd végre írni, mivel itt a nyár, szabadidő, stb. Aha, persze, gondoltam én kis naivan. Természetesen dolgozom is, rá megy az egész napom, de azért igyekszem most már tényleg összekapni magam, hogy jusson mindenre elegendő időm. Az új részhez pedig jó olvasást kívánok! ^^

 

Min Yoongi

2000. szeptember 1.

            -           Subin, nyugodj meg, édesem! Nem a te hibád, te mindent megtettél, amit kellett! – hallom meg apám hangját a nappaliban térdelve, ahol a kisasztalon gurítom kiskocsim végig, esetleg ütköztetem neki egy másiknak.

            -           El sem hiszem, hogy annak a gyermeknek anya nélkül kell felnőnie – szipog fel hangosan. – Mi lesz, ha az apja nem bírja elviselni azt a terhet a vállán hirtelen? Főleg most, hogy egyedül maradt ekkora gonddal.

            -           Egy gyermek áldás, nem probléma.

            -           Te is nagyon jól tudod, mennyi nyűggel jár felnevelni egy kisbabát! Szegény férfi egyedül maradt vele, és még azt a fájdalmat is el kell viselnie, hogy a felesége nem él már. Úgy tudom, így is van egy Yoongival egyidős fia. Két ilyen kis csemetéről egyedül… ez az én hibám, meg kellett volna találnom a megoldást rá, hogy életben maradhasson! Talán, ha…

            -           Ne gondolkozz ilyeneken! Tudom, hogy te mindent megtettél! Mindig is jól végezted a dolgod, ne agyalj ezen, értesz engem?

            Lassan felállok, majd az éppen szívemhez közelebb álló játékautót szorongatva lépek a konyhába, ahonnan a hangok érkeztek idáig. Nagy szemeket meresztve nézek szüleimre. Anyám az egyik széken ül, szorongat néhány papírt, míg apám mellette áll és öleli. Rám néznek, először meglepetten, aztán pedig más látszik rajtuk. Anya dühössé válik, apa pedig megértővé.

            Odahívnak magukhoz, szoros ölelésbe vonnak, ami jól esik, de nem értem. Hiába kérdezek rá, mi történt, anya miért sír, csak dühös szemekkel néz maga elé, végül felvesz ölébe. Azt hiszem, rám haragszanak, de nem így van. Anya nem lök el.

            -           Azt mondtátok, hogy valakinek nem lesz anyukája. Miért nem lesz neki? – kérdezem nagyokat pislogva, mire anyám újból elsírja magát. – Anya, miért sírsz? – teszem kezem arcára.

            -           Tudod, kicsim, vannak helyzetek, amikor bizony egy édesanyának el kell mennie messzire, hogy cserébe a gyermekének jó lehessen.

            -           És, ha árvaházba kerül? – szól közbe anyám csendesen.

            -           Subin, csak le vagy törve, ne mondj ilyeneket.

            -           Mi az az árvaház? – kíváncsiskodom, mire ismételten az apám az, aki figyel rám.

            -           Az… az egy hely, ahová azok a gyerekek kerülnek, akik… akik más gyerekekkel nőnek fel – mosolyog rám bíztatóan, én viszont nem értem, s ezt kimutatva rázom fejem. – Tudod, anya attól fél, hogy talán ez a kisfiú is másokkal fog felnőni, mert az anyukájának el kellett mennie naaagyooon messzire.

            -           Miért kellett elmennie? Hova ment el? Ha olyan rossz az árvaház, miért ment el? Azt mondtad, hogy azért ment el, hogy a fiúnak jó legyen.

            -           Oda ment – mutat felfelé.

            -           A padlásra?

            -           Még fentebb. Sokkal fentebb, valahová nagyon messzire, a magaslatokba, amit úgy hívnak, mennyország.

            -           Az szép hely? – Bólint. – Mi is elmegyünk egyszer oda? Meglátogathatnánk az anyukáját és megmondhatnánk neki, hogy jöjjön vissza.

            -           Jaj, Yoongi, ne beszélj már butaságokat – csóválja fejét anya, én pedig elszégyellem magam, lesütöm szemeim.

            -           Sajnos őt nem hívhatjuk már vissza. Nem jöhet, őt már senki sem láthatja. Majd, ha nagyobb leszel, meg fogod érteni.

            Bólintok, miközben letesznek a földre, hogy a saját lábamon álljak meg most már, majd visszaküldenek játszani, én viszont elcsípem, hogy folytatják a beszélgetést. Olyan szavak ragadnak meg, mint a halál, az árvaság, az egyedül lét, a magány, az anya nélküliség. Nem tudom, ki lehet ez a kisfiú, aki ennyire szóban van, de váratlanul fog el a szomorúság. Elképzelem, milyen lenne, ha anya nem lenne, ezért megsajnálom azt az idegent, mivel tudom, hogy mennyivel kevesebb lesz majd az élete. Nem értem, miért kellett elmennie az anyjának, de apa szerint, ha felnövök minden másképp lesz. Látni fogom, mi a helyzet, mindig ezt mondja. Nagyon sok mindenre mondta már azt, hogy idővel rájövök, meg fogom tapasztalni és még sorolhatnám. Nagyon szeretem apát. Ha ő nem lenne nekem, az ugyanolyan fájdalmas lenne, mint anyával. Sajnálom szegény gyereket, az újszülött kisbabát.

Jeon Jungkook

Napjainkban

Fülig pirulva, hevesen zakatoló szívvel bújok vissza eddigi rejtekembe, minekután egyenesen összenéztem egy vadidegen fickóval a saját fürdőszobámban. Ahogy visszagondolok az arcára nagyon ismerős, de nem tudok rájönni, honnan, márpedig nem tartom kizártnak, hogy valahonnan ismerhetem, ha idejött. A francba is, hogy ennyire szar az arcmemóriám! Annyi mindenkivel találkoztam az elmúlt pár évben a gimi alatt, hogy fogalmam sincs, ki lehet az, aki ilyen hirtelen rám tört, mikor éppen zuhanyoznék.

            Óvatosan fogok rá a függönyre, majd húzom el kicsit egyik kezemmel, a másikkal pedig lentebb fogom meg, hogy megtartsam magamnak, így csak a fejem látszódjon ki, amint kidugom a kialakított kis résen át. Végigmérem magamnak alakját, cseppet sem palástolva kíváncsiságom, elvégre láttam, hogy ő is megnézett magának, hát akkor én miért ne tehetném meg látványosan? A különbség csak az, hogy rajta van ruha, én meg anyaszült meztelenül állok!

            -           Nem emlékszel rám? – húzza fel szemöldökeit, majd vállával nekidől a szobám ajtaja mellett a falnak, konkrétan a fürdőkád mellett, alig egy kis távolságra tőlem.

            Homlokom ráncolva nézek szemeibe, majd veszem szemügyre arcvonásait, s be kell, valljam, rettentően ismerős, még annál is jobban. Szinte a nyelvem hegyén van a válasz, mégsem tudom kimondani, ki lehet, ő. Egyszerűen nem vagyok benne biztos, viszont… úgy érzem, mintha… nem, ő nem lehet, ő Amerikában él már évek óta. Talán egy eltitkolt testvér? Rokon? Ki lehet ő?

            -           Hogy őszinte legyek, nagyon hasonlítasz egy régi ismerősömre – pislogok nagyokat.

            -           Régi ismerős? Ennyit tudsz? Tényleg nem emlékszel rám? – rázza fejét, én pedig összepréselem ajkaim a feszültségtől. – Túlságosan zavarba jöttél, ezért nem fog az eszed? Testileg felnőttél, de agyilag gyerek maradtál? – húzódnak pimasz mosolyra ajkai, viszont ezzel a példájával szinte biztossá teszi, hogy honnan ismerem, így meg is válaszolódik a kérdés bennem, mégis reménykedem benne, hogy nem így van, így csak tovább bámulom, mégis érzem, hogy igen, pontosan az a személy áll előttem, akit hét évvel ezelőtt láttam utoljára. A férfi, aki ellopta a szívemet. – Tudom, hogy tudod, ki vagyok. Mondd csak ki!

            Mély levegőt veszek, majd még utoljára átgondolva és megnézve külsejét nyitom szólásra szám, viszont azon hang nem jön ki azonnal.

            -           Y-Yoongi? – A név hallatán önelégült mosollyal néz rám, én pedig, ha lehetséges, még jobban elpirulok, mint mikor félrerántottam a függönyt. – Menj ki! – húzom vissza be a hévvel és hevesen verdeső szívemmel a függönyt, de nem engedem el az anyagot, nehogy ő nyúljon hozzá.

            -           Enyém ez a másik szoba, apád meg azt mondta, hogy közös lesz a fürdő. – Újból kidugom fejem egy kis résen, a lehető legértetlenebb arckifejezésem felvéve. – Nem tudtál róla?

            Szívem kihagy egy ütemet, amint eljut tudatomig szavainak jelentősége. Ha az övé a szomszédos szoba, akkor az azt jelenti, hogy itt fog élni, viszont a jelen helyzet még mindig rettentő kínos, ezért nem érek rá kérdezősködni, akármennyire is tesz kíváncsivá, mi folyik itt. Talán ez lehet az a valami, amit apa annyira el akart nekem mondani, de én a fáradtságra hivatkozva felrohantam a szobámba. Ez is Namjoon hibája! Ha ő nem bosszant fel, akkor talán nem rejtőzöm el egy kis időre.

            -           Minek jöttél be, ha hallod, hogy itt vagyok? – szorongatom meg a kelleténél jobban az ujjaim között lévő anyagot.

            -           Pontosan azért, mert hallottam, hogy itt vagy. Gondoltam, üdvözöllek – húzza fel vállát hanyagul, én pedig fogaim összeszorítva dühöngök magamban.

            -           Ilyenkor?! Te… te most itt fogsz lakni? – Határozottan bólint. – Ah, menj ki! – Azzal ismételten magamra húzom a függönyt, hogy elrejtőzzem mögötte, biztos takarásban tudva testem minden porcikáját. – Menj már ki! Te nem ismered azt a szót, hogy személyes tér?!

            -           Mit szégyenlősködsz? Nem mondom, elég sokat változtál, tényleg igazán férfias lettél. Szépen elhagytad azt a kis esetlen, nyurga külsőd – vágja hozzám.

            Szavai hatására zavarom csak tovább tetőzik, s bevillan egy emlékkép hét évvel ez előttről, arról a bizonyos éjszakáról, az utolsó találkozásunkról. Azok az igéző, csillogó szemek, melyek kissé vörösesek voltak az alkohol hatására – melyet a szájából is érezni lehetett, amint megszólalt - megjelennek előttem. Az akkori sokkal gyermekibb, kerek arca sokat változott mostanra, ő is felnőtt, mégis tagadhatatlan, hogy ő az, s ő maga sem mondott ellent. Mindennek ellenére piszkosul szarul érzem magam beszólása miatt, miszerint esetlennek tűntem számára, ráadásul a történtek után képes így megjegyezni a változást, ami bár pozitív, mégis olyan gúnyosnak hangzik!

            Emlékszem a szavaira, melyeket elejtett irányomba, melyekkel rávett, hogy kettesben lehessünk, én pedig vakon követtem, hallgattam minden szóra, mi elhagyta száját. Egy naiv, szerelmes kisgyerek voltam, ez pedig nem sokban változott.

            -           Szeretnék kimenni – sóhajtom végül, hátha elérem vele a célom, miszerint hagyjon magamra.

            -           Hát gyere, már úgyis láttalak!

            -           Ez nem azt jelenti, hogy meztelenül kellene rohangálnom előtted! – támasztom homlokom a csempézett falnak. – Légy szíves, menj ki!

            -           Ó, milyen szépen kérsz! Úgy tűnik, mégsem változtál annyit.

            -           Akkor takarodj kifelé a francba! – bújtatom ki fejem újból és nézek rá szikrákat szóró szemekkel, mire elkuncogja magát, viszont ekkor végre ellöki magát a faltól és tesz pár lépést hátrafelé, viszont nem fordul el, végig rajtam tartja szemeit egészen addig, ameddig el nem ér az ajtóig, ahonnan egy kacsintás kíséretében fordít hátat és teszi ki végre a lábát a fürdőszobából.

            Kifújom a levegőt, amint magamra maradok, majd a vizet el is zárom, hogy megtörölközve a szobámba siessek, ahol valószínűleg már senki sem fog rám törni. Valójában még Namjoon sem szokott zaklatni, elvégre azon fáradozik állandó jelleggel, hogy elkerüljön, minél kevesebbszer szívjunk egy levegőt. Szokásos, mindig ezt csinálja, bár néha még mindig fel tud bosszantani vele, éppen ezért volt badarság azt gondolnom, hogy ő jött be hozzám. Elhiszem, hogy mélyen felzaklatta az, ami a születésemkor történt, de úgy gondolom, nem lenne szabad ennyire hibáztatnia, ráadásul ennyi éven át. Sajnos, én nem tudom, milyen az, ha van egy anyám, mivel csak a nevelőanyám van nálunk… szintén hét éve már. Éppen azokban az éveimben volt jelen, amikor serdültem, így kikészítettem párszor a lázadásommal. Igen, nem véletlenül járok edzőterembe. Ő azt sem akarta támogatni, éppen ezért mindig elmentünk Jiminnel valamerre, egy parkba, vagy éppen egymáshoz, hogy elvégezzünk pár gyakorlatot. Ez persze nem volt az ínyére Mrs Seonak. Jobban örült volna neki, ha nem zavarok sok vizet az életében, mindennek ellenére próbált kedvesen viszonyulni hozzám, éppen ezért nem hibáztatom semmiért. Tudom, hogy nehéz eset vagyok.

            Leszaladok a konyhába, hogy elővéve magamnak tányért és evőeszközt, leüljek az étkezőasztalhoz, ahol mindössze az apám és a nevelőanyám tartózkodik. Gyorsan szedek magamnak a rizsből, majd hozzá pakolok némi húst és zöldséget. Sietősre fogom a tempót, nem akarok összefutni kelletlen személyekkel, így nagy adagban veszem számba az ételt, mely lesüti a nyelvem és a szájpadlásom egyaránt, ettől pedig a felét vissza is köpöm. A többit kezeimmel legyezve próbálom hűteni, miközben szemeim bekönnyeznek és érdekes haldokló hangokat kiadva próbálom megrágni a maradékot.

            -           Miért vagy ilyen mohó? – szól rám Subin, én pedig lenyelem a számban tartott ételt. – Hova sietsz? Csak nyugodtan!

            -           Megeszem inkább a szobámban – fogok a tányérra a pálcikákkal az ujjaim között és állok fel, de apám azonnal rám szól.

            -           Maradsz! Már az előbb is bezárkóztál a szobádba, pedig beszélni szerettem volna veled valami fontosról. Örülnék, ha végre letennéd a segged és meghallgatnál. Egyébként sem eszünk a hálószobában.

            Mély sóhajjal vetem vissza magam az ülőgarnitúrára, majd folytatom az evést ezúttal óvatosan, megfújva minden darabot. Valójában sietnék vissza fel, de ezt nem mondhatom a szemükbe, tekintve, hogy éppenséggel az anyja itt ül annak a személynek, akitől menekülnék. Érdekesen jönne ki a helyzet, ha bejelenteném, hogy nem szeretnék egy levegőt szívni a fiával, mert rettentően félek és… izgulok tőle. A szívem most is hevesen verdes mellkasomban a vegyes érzelmeimtől, melyeket nem tudok rendbe szedni. Előttem van az arcának a képe, azok az apró szemei, melyekkel engem pásztázott… végig… az egész testem! Jesszus!

            -           Jól vagy, Kook? Eléggé piros az arcod – kérdez rá épségemre apám, én pedig hevesen bólogatok kérdésére. Jobb, ha nem tudja, mi történt, ami a fejemben jár. – Jól van akkor… tehát amiről beszélni szerettem volna az az, hogy mától nem lesz üres a vendégszoba. Tudom, hamarabb kellett volna szólnom róla, de mindig elmentél valamerre, ma se akartál meghallgatni. Mindenesetre jobb, ha tudod, hogy az, aki mától velünk fog élni az…

            -           Yoongi – csúszik ki számon a neve, mire mindketten meglepetten húzzák fel szemöldöküket, én pedig ismételten félrenyelem a számba vett ételt, melyet visszaköhögve jutok normálisan levegőhöz. – Összefutottam vele az emeleten, tudom, hogy itt fog lakni. Kicsit elkéstetek ezzel a magyarázattal.

            -           Igazán? – szólal fel Subin is. – Akkor miért nem vacsorázunk együtt? Mindenki, ahogyan…

            -           Köszönöm szépen, nagyon finom volt az étel, de tele vagyok! – állok fel a hévvel, majd csapot-papot otthagyva szaladok fel a szobámba, nem törődve az utánam kiabáló szavakkal.

            Nem akarok együtt vacsorázni vele! Az hiányozna még, hogy újra azokkal a mélyre hatoló szemeivel találkozzak. Tudom, gyerekes húzás, hogy így elmenekülök, de félek, rettentően félek attól, mi lesz, ha normális körülmények között is összefutunk a házban és esetleg beszélünk. Kíváncsi vagyok, vajon emlékszik-e rá, mi történt. Bár mekkora hülye vagyok! Hát persze, hogy emlékszik! Még meg is jegyezte, milyen sokat változtam, ami egyszerre dicséret, de közben rettentően zavarba ejt. Nem tudom eldönteni, hogy vegyem-e beszólásnak, gúnyosnak a véleményét, vagy fogjam fel pozitívan, elvégre az, aki valaha is képes volt megdobogtatni a szívem, most ilyeneket mond nekem.

            Hasra vágom magam franciaágyamon, s a párnába nyomva fejem nyüszítek fel. Meg kellett volna várnom, amíg apa elmagyarázza nekem, miért van itt Yoongi, mert így jelenleg a tudatlanság tengerében fuldoklom. Mégis, képtelen lettem volna tovább várni, tudván, akármelyik pillanatban megjelenhet. Fogalmam sincsen róla, hogyan fogok ezek után élni, hiszen örökké nem bujkálhatok éppen abban a házban, amelyikben élek. Az nem élet, nem tudnám kényelembe helyezni magam. A szobámba viszont csak nem jön be, azért mindennek van egy határa.

            Székemet az asztaltól a szekrényemhez húzom, hogy ráállva elérjem legtetejét, ahol egy kis cipős dobozban tartom a titkaim. Lehet, kislányosnak tűnik, de ebbe rejtettem mindent, ami rá emlékeztet.

            Leülök az ágyam végébe, majd felnyitva a kis dobozkát, elém tárul néhány csecsebecse, mint mondjuk egy toll, amit tőle kaptam kölcsön egy napon az iskolában, ugyanis éppen a folyosón írtam a házimat vajmi kevés sikerrel. A tollam nem akart fogni, ő pedig ezt meglátva, odanyújtotta nekem az övét, hogy legyen nálam, és végül nálam is maradt a mai napig. Még egy csokis papír zacskója is ebben van eltárolva, amit ő hagyott hátra maga után, én pedig elvettem, arra gondolva, ő ebből evett, ezt ette, tehát szereti, így ezt nem felejthetem el.

            Ujjaim közé veszem a borítékot, melyen egyetlen szó áll: Yoonginak.

            Torkomban gombóc nő, amint megfordítva felnyitom és kihúzok egy összehajtogatott papírt belőle. Szétnyitva a saját kézírásom köszön velem szembe, én pedig mély sóhaj kíséretében futtatom végig szemeim a sorokon, melyek a szomszédos szobában lévő személynek szólnak. Ebben azt írtam még néhány éve, hogy nem figyelt rám, pedig ha visszagondolok, nem véletlenül van nálam pár apróság, ami rá emlékeztet. Az mind annak a nyoma, hogy igenis észrevett, mégis úgy érzem a mai napig, hogy a szavak, melyeket leírtam, igazak. Még, ha rám is pillantott, ha kölcsön is adta valamijét, mert látta rajtam, hogy szükségem van rá, biztos vagyok benne, hogy semmibe vett. Ezért akkora kérdőjel számomra az az éjszaka.

            „Emlékszel? Aznap megcsókoltál.”

            A sorokat újra látva, ismét eszembe jut minden akkorról. Ugyanazok a kérdések fogalmazódnak meg bennem, mint amiket leírtam, hiszen választ azóta sem kaptam. Ha lehet, csak még több kérdőjel jelent meg bennem amiatt, hogy most itt van éppen a mi házunkban. Vajon miért van itt? Mi lesz most? Mi lesz ezután?

Táskámba összepakolva és felöltözve kényelmesebb ruhadarabokba sietek le a lépcsőn, nehogy elkéssek az iskolából. A konyhába lépve gyorsan bedobom a nagy utazótáskámba a már előre elkészített szendvicseket és a flakon innivalót, melyre bőven szükségem lesz a délutáni edzést követően is.

            -           Még csak fél hét van. Hova sietsz? – hallom meg magam mögül a tegnapról ismert hangot, így szemeim a kétszeresükre nőnek, elvégre éppen őt akartam volna elkerülni. – Miért járkálsz ekkora táskával?

            Szembefordulok vele, amint a vállamra kapom az említett kiegészítőt és próbálom nem túldramatizálni magamban a helyzetet. Csak nyugi van, ez egy teljesen természetes, normális reggel, mint eddig bármikor.

            Meg a fenéket! Ez minden csak nem normális, hogy itt van!

            -           Mész dolgozni, hogy ilyenkor fent vagy? – erőltetek magamra egy mosolyt, amint végigmérem az ajtófélfának dőlt alakját, viszont nehezen tudom palástolni szívem zakatolását.

            -           Nem, nincsen munkám egyelőre, még csak tegnap érkeztem. Először szeretném a várost újra feltérképezni, mennyit változott, aztán majd elkezdek nézelődni, esetleg pár helyre benézni, milyen, de egyelőre ki szeretném pihenni magam. Vissza kell rázódnom az itteni rendszerbe, mivel tudod, Amerikában egészen másképpen zajlik az élet.

            -           Ja, képzelem – dobok egyet táskámon, majd ellépek mellette, hogy az előszobába vegyem az irányt, s felhúzzam barna bakancsomat, amit annyira nagyon szeretek. Kényelmes is, jó meleg is, ráadásul passzol is hozzám. Egy szóval: imádom.

            Leguggolok és a táskát is ledobom a kis előszobai szekrényre, míg felkapom magamra a bakancsot, ekkor pedig természetesen Yoongi is jön utánam és leül ugyanoda, ahová a cuccomat tettem, majd nem zavartatva magát húzza szét a cipzárját, hogy belenézzen, ha pedig ez nem volna elég, kutakodjon benne rendesen, amire már felkapom a fejem. Nem foglalkozom azzal, hogy nem kötöttem még be a fűzőket, félrecsapom kezét, s gyorsan el is veszem tőle a holmim, melyet ledobok a bejárati ajtó elé. Értetlenül pislog fel rám ültőhelyéből, mire csak hangosan fújtatok egyet.

            -           Ú, milyen felbőszült bika lettél! – jelenti ki érzelemmentes arccal, amivel csak jobban felbosszant. – Miért vetted el a táskád? Csak nem titkolni valód van? Néhány ruhánál és kajánál többet nem láttam benne. Hova is mész? Nem iskolába? Titkon viagrát és óvszereket tárolsz benne? Elég gyorsan ugrottál rá, mintha nem akarnád, hogy meglássak benne valami olyasmit, amit nem szabadna.

            -           Milyen jogon turkálsz a cuccaim között? Te talán ölbe tett kézzel néznéd, ha turkálni akarnék a te holmijaidban?

            -           Az attól függ, milyen holmimban.

            -           Tessék?

            -           Például a nadrágomban nem vagyok benne biztos, hogy…

            -           Jesszus! Fogd be! – túrok hajamba idegesen és inkább elfordulok tőle, hogy lehajolva bekössem gyorsan a cipőfűzőt, ami félbe maradt.

            -           Hm, ha ilyen szépen pucsítasz, lehet, megengedem a matatást.

            Fülig pirulok szavai hatására, s nyomban ki is húzom magam, majd szembe fordulva vele meresztek rá nagy szemeket, ő viszont önelégültségtől csillogó szemekkel, s apró mosollyal szája sarkában néz vissza rám. Nem tudok mit reagálni, így csak hebegek neki, majd összeszedve magam, megpróbálom figyelmen kívül hagyni, így tovább folytatom az öltözködést, amit meglepő módon csendben tűr. A beszólásaitól mentesen kapom magamra kabátom, majd kötöm nyakam köré a sálat, meg ne fázzak. A sapkámat is felkapom fejemre, amit nem szeretek annyira, mivel mindig összeborzolja a hajam, de éppen ezért hordok magammal fésűt is mindenhová ilyenkor télen.

            -           Hány éves is vagy? Régen találkoztunk már, nem emlékszem mindenre – töri meg a kínos csendet, én pedig azonnal ledermedek szavaitól.

            -           Tizennyolc.

            -           Szóval már nagykorú. Ezt is megéltük.

            -           Attól, hogy együtt fogunk élni, nem muszáj „haverkodnunk” – mutatom is az idézőjeleket ujjaimmal, mire szemöldökeit felhúzza. – Nammal sem kommunikálok túl sokat, és mivel az ő barátja vagy, már fel se venném, ha semmibe vennél. Még az is lehet, hogy mindkettőnk életét megkönnyítenéd vele.

            -           Hogy megeredt a nyelved, nyuszikám. – A becenév hallatára elpirulok zavarom és értetlenségem egyvelegétől. – Csak nem zavarba hozlak?

            -           Minek vagy itt?- vágok egy fintort.

            -           Mert egyedül nem lettem volna meg Amerikában. Az apám elment a tengerekre dolgozni. Kutató, élvezi a munkáját, ezért nem akarta ezt a lehetőséget visszamondani. Többet tud így keresni, na meg aztán a neve is bekerülhet a könyvekbe. – Szavait hallgatva rájövök, hogy tulajdonképpen semmit nem tudok róla, hogyan élt mostanság, vagy éppenséggel ezelőtt, még hét éve, pedig mennyire odavoltam érte! Bár ez talán most sincsen másképp.

            -           Miért nem lettél volna meg? Nem volt munkád?

            -           Nem olyan egyszerű az élet ott sem, mint amilyennek az emberek beállítják. Lehet, hogy te azt hallod, mennyire jó ott az élet, hogy az a lehetőségek országa, ami igaz is, de nem minden olyan rózsás. Nehéz lenne elmagyarázni.

            Bólintok egyet jelezvén, felfogtam a mondanivalójának lényegét. Valójában több kérdés merül fel bennem, mint eddig bármikor, elvégre eddig fogalmam sem volt róla, milyen lehetett neki odakint élni, hiszen csak annyit láttam belőle, hogy a bátyámmal chatel. Úgy érzem, nincsen több mondanivalónk egymásnak, én pedig éppen miatta keltem kivételesen korábban a kelleténél, ezért el is hagyom a házat.

            A kinti hideg levegő megcsapja arcom, felébreszt gondolataim mélyéről. Ha Yoongira visszagondolok, egyáltalán nem tudom, hova tenni a viselkedését. Soha nem tűnt olyannak, mint akit érdekelnének a férfiak, mégis olyanokat mondott, amik többek, mint egy szimpla zavarba hozás. Lehet, túlgondolom az egészet, valójában csak szívja a vérem amiatt, ami anno történt közöttünk, ami persze újból kérdéses, miért történt.

            Ő is érez valamit?

            Fejem rázom az ostoba, kósza gondolatra. Annyi az egész, hogy szándékosan szívja a vérem. Valószínűleg tisztában van vele, én hogyan érzek, különben nem tette volna azt, amit még hét évvel ezelőtt. Arról az éjszakáról minden egyes percre tisztán emlékszem, pedig milyen rég volt már!

            Egy hatalmas hógolyó talál tarkón, mire fejem előrebiccen, szám pedig egy kisebb nyögés hagyja el. Kezeim azonnal az ért felületre helyezem, hogy leseperjem a havat, mielőtt még a nyakamba olvadna, végigfolyva hátamon. Hátrafordulok játszott dühvel, mivel tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg valamelyik idióta haverom az, s nem is kell csalódnom, amikor két mondhatni, vihogó barátommal találom szembe magam.

            Ledobom táskámat a földre, nem érdekel, hogy átázhat. Lehajolok, hogy egy jó nagy adag havat vegyek kezeim közé, majd formáljam egy viszonylag normális golyóvá. Célirányosan repül készített fegyverem Jimin felé, aki azon nyomban Taehyungot ragadja meg karjánál fogva és húzza maga elé, így szegény szerencsétlent éri a hidegzuhany, ráadásul egyenest szájon és orron. Először megilletődve nézünk mind, míg az áldozat kisepri arcából a hideget, majd egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Ez egészen addig tart, amíg Tae el nem komorodik és vágja erősen hátba az alacsonyabbat, majd kihasználva annak meglepettségét, könnyedén löki mellkasánál fogva a hóba.

            Felkapom a táskámat, majd mellettük lépkedve folytatjuk közösen utunkat a suliba, ők pedig persze nem bírják ki, hogy ne kötözködjenek egymással. Folyamatosan lökdösődnek a pár perce történtek miatt. Valójában már hozzászoktam, hogy állandóan szívják egymás vérét. Olyan ellentétesek, mégis jól kijönnek egymással, én pedig vagyok az aranyközépút. Jimin mindig is vadabb, szabadabb természetű volt, míg Taehyung visszafogottabb, ártatlan.

            Lepakolunk a helyeinkre, én az ablak felőli oldalba, míg mellém ül Tae, velünk szemben pedig Jimin, mint mindig. Ők ketten elcsevegnek valamiről, az én gondolataim viszont más irányt vesznek. Újból a reggel felé kalandozom, majd a tegnapi kis incidens jut eszembe, amitől még most is fülig pirulok, ha belegondolok, milyen szemérmetlenül mért végig, amit aztán nem is hagyott szó nélkül. Legalább annyi lehetett volna benne, hogy nem jegyzi meg, mennyire megnézett magának! Az ilyet illik megtartani magunkban, még ha nyílt titok is, ami megtörtént.

            -           Min ábrándozol, JK? – pöcköli meg orrom az előttem ülő, mire fintort vágva térek vissza a jelenbe.

-           Már este sem nagyon írtál vissza a csoportba. Történt valami? – folytatja Tae is, én pedig mély sóhajjal hajtom le fejem, majd az asztalon könyökölve borzolom össze hajam nyűgösködve. – Ez már komolynak tűnik.

-           Talán csak hiánya van. Lehet, ezen dolgozott az éjjel, ezért nem volt elérhető.

-           Ne piszkáld már!

-           Mit véded?

-           Folyton beszólogatsz neki.

-           Ez most nem is volt beszólás. Beszólok én neked olyat, hogy…

-           Yoongi nálunk van – szólok csendesen, s óvatosan lesek ki karjaim mögül, reakciójukat lesve. Nem hittem, hogy meghallanak a civakodásuk közepette, viszont a név hallatára mindketten nagy szemeket meresztve néznek rám. – Tegnap este… találkoztam vele nálunk. Apa azt mondta, hogy nálunk fog élni.

-           Tessék? – ráncolja szemöldökét Tae.

-           Mi a fasz? – reagálja le a másik is. – Ha ez most valami átverő show, akkor szólj, mert nem veszem be.

Fejem rázom válaszként, s mély levegőt véve veszek erőt magamon, hogy kifakadjak nekik. Nem bírom magamban tartani, ők úgyis tudnak mindenről, így elhadarom szinte egy levegővétellel a történteket, hogy a fürdőben rám nyitott, hogy emlékszik rám, hogy milyen mocskos megjegyzései vannak, hogy ma reggel is körülöttem lófrált, azon dolgozva, hogy felforrjon az agyvizem tőle. Röviden tömören belefoglalom a tényt is, miért kell nálunk lennie, de mindezt olyan gyorsan, hogy két barátom csak úgy kapkodja a fejét.

Kifújom az eddig bent tartott levegőt, leengedem vállaim, s valamiért sokkal megkönnyebbültebbnek érzem magam most, hogy végre tudtam valakiknek beszélni erről.

-           Még mindig tetszik neked, igaz? – kérdez csendesen Tae, mire egy tétova másodperc után bólintok. – Sajnálom, biztos nehéz lehet most így.

-           Ha tetszik és ő még most is ilyen veled, akkor miért nem jösztök össze? – mosolyogja pimasz módon a legidősebb. – Vagy inkább csak folytatjátok, ahol abbahagytátok? Most talán több is történhet.

-           Mégis mi több?

            -           Mit kérdezel ilyeneket? Tőle volt az első orga…

            Átnyúlok a pad felett és kezemmel betapasztom száját, mielőtt még olyat mondana, amit jobb lenne elkerülni. Még kihirdeti az osztályteremben, mi történt! Nem érdekel az sem, hogy kapálózik, próbálja elhúzni kezeim magától, mivel a másikkal tarkójánál fogva tartom, nehogy el tudjon húzódni, Tae pedig csak fejét rázza.

            -           Annyira érzéketlen vagy néha – jegyzi meg, én pedig ekkor végre elengedem a másikat, aki hörögve jut levegőhöz, eljátszva a hattyúk halálát, pedig az orrán keresztül tudott levegőt venni.

            -           Meg kellett volna harapnom téged – morogja.

            -           Azt merted volna meg! – vágom rá.

            -           Csak tényeket közlök, tényleg ő volt neked az első – von vállat, én pedig szemeim forgatom. – Ne nézz így, mert azóta is megszállott vagy! Nem is vagy hajlandó mással megismerkedni! Mintha csak előre tudtad volna, hogy eljön a napja, hogy újra találkoztok, ráadásul nem is egy egyszerű találkozás, mivel együtt éltek. Azért ma megyünk edzeni, ugye? Nem rohansz hozzá?

            -           Dehogy rohanok! Ma reggel is őt akartam elkerülni, már mondtam is! Nem bírom a szemébe nézni, annyira kínos! Lehet, hogy hét éve történt már, de tudom, hogy ő is mindenre ugyanolyan tisztán emlékszik, mint én.

            -           Kis naiv tizenegy éves fiúcska – támasztja meg tenyerében állát, s sejtelmesen vigyorog rám. – Miért nem beszéled meg vele most végre, hogy az mi volt régen? Nem lenne egyszerűbb, mint menekülni?

            -           Ne piszkáld már! Majd ő érzi, mit kell tennie! A helyében én se szívesen szívnék egy levegőt vele – vesz a védelmébe Taehyung, én viszont elgondolkozom a lehetőségen.

            De mégis hogyan állhatnék elő ezzel a témával? Mi van, ha őt egyáltalán nem érintették meg azok a percek? És, ha már nem is emlékszik, csak én gondolok bele többet? Ő biztosan nem várt rám. Az apja miatt kellett hazajönnie. Azt se tudom, van-e volt-e kapcsolata. Bizonyára könnyedén túltette magát a helyzeten, de az is lehet, hogy nem kellett túltennie, mivel egyáltalán nem érdekelte, mit tesz velem.

            Pedig én a mai napig emlékszem az ajkaid érintésére, Yoongi.