[7/25] Stalker with love [2.évad] [+18]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Ismét késve, de megint itt a rész. Sajnálom, csak dolgozom, meg most így az augusztus vége szörnyen be van táblázva, így lassan haladok, de írok, ahogy tudok. Most volt végre időm befejezni a részt, úgyhogy… jó olvasást hozzá! :) 

 

A vendéget hátrakísérve előkapom a táskámban lévő váltópólóm, melyet munka után szerettem volna felvenni, de ilyen helyzetben a szükség rendet bont, majd maradok abban, amiben vagyok. Nem fogok belehalni, főleg azok után, hogy az én hibám, amiért egy vendéget ilyen kellemetlenség érte. Ez is Jungkookra vezethető vissza, mert ha nem akarna ennyire óvni, hogy cseszegessen vele, akkor nem húzott volna fel annyira, hogy figyelmetlenségemben nekimenjek egy idegennek a kávéval teli tálcával.

            -           Még egyszer nagyon sajnálom, ami történt, figyelmetlen voltam – hajolok meg, ezzel is kimutatva felé őszinte bocsánatom, miközben átveszi a felsőjét az enyémre. – Tudom, hogy ez nem számít már egy ilyen után, de a ház vendége, igyon bármit, nem kell kifizetnie.

            -           Valóban nem számít túl sokat már – morogja sértetten. – Nincs túl sok szabadidőm, ma még dolgoznom kell – néz a csuklóján lévő órára.

            -           Sajnálom – hajolok meg újból. – Ha bármiben tudnék segíteni…

            -           Kimoshatja a ruhámat, ha már ilyen szépen összemocskolta – nyújtja felém, mire szemeim tágra nyílnak a hitetlenségtől. – Azzal tudna kompenzálni.

            -           De ez holnapra nem száradna már meg, utána meg nem dolgozom, vissza se tudnám adni azonnal. Egyébként is, fenn áll annak a veszélye, hogy nálam marad véletlenül, ezért jobb, ha magánál tartja. Nem szeretnék a mostaninál nagyobb kellemetlenséget. Kérem, fogadja el a kávét, ön biztosan hamarabb haza is ér, ki tudja szedni belőle a foltot.

            -           De ha nem, megvan, kihez fordulok, hogy fizesse ki – sötétül el pillantása, majd szó nélkül fordul ki az öltözőből, s mint aki annyira járatos erre, magabiztos, határozott léptekkel vonul vissza a helyére, hogy leüljön egy asztalhoz. Egy itallapot máris a kezébe vesz, s lábait is keresztbe rakva, hátradőlve a széken nézegeti a különböző ajánlatokat, én pedig csak haloványan rázom fejem reakciójára. Furcsán sértettnek tűnik, azért ennyire nem volt vészes a helyzet, na meg egyébként is jó ajánlatot tettem, még váltóruhát is tudtam adni! Az, hogy nem mosom ki egy vadidegen felsőjét, az ne legyen már az én hibám!

            Míg várom, hogy válasszon, addig szétnézek a többi asztalnál, letakarítom őket, de ezúttal sokkal jobban odafigyelek arra, mit csinálok. Nem szabad, hogy eluralkodjanak rajtam az érzéseim, és Jungkook körül forogjon minden gondolatom, különben újabb balesetem lesz, amit nem engedhetek meg magamnak a munkában. Ez már így is ciki, hogy a többi idegen előtt leöntöttem egy másikat. Felszolgáló volnék, ahhoz mérten is kell viselkednem. Nem szórakozni vagyok itt, hanem dolgozni, pénzt keresni, aztán még a végén kirúgatom magam – habár ezt a fiatalabb el tudná intézni nekem, hogy ne legyen így, bár belegondolva, lehet, még örülne is neki, ha nem lenne állásom. Akkor legalább maga mellett tudhatna.

            Felveszem a rendelést a mogorva képű vendégtől, majd el is készítem kávéját, hogy aztán azt a legprecízebben szolgálhassam fel neki. Nem szól egy szót se, meg se köszöni, én pedig illendő módon távozom asztalától. Kicsit bosszant, hogy egy nyamvadt köszönömöt sem bír kinyögni, de végül is, biztosan nagyon megsértettem, elvégre az ember nem azért megy kávézóba, hogy az fogadja elsőként, mikor belép az ajtón, hogy az egyik pincér telibe találja egy tálcával.

            Tarkómhoz kapva kezem masszírozom meg nyakam, s vonulok hátra a pult mögötti raktárba, hogy elszámoljak, így a hozzá tartozó papírokat is előveszem. Ezt gyakran meg kell ejteni nálunk, mindig mindent számon kell tartani, miből mennyi fogy, mennyi jön, s eddig nem is volt problémánk ezzel. Hoseok tartja a frontot, úgy sincsenek sokan jelenleg, ezért kényelmesen elvégezhetem a munkám.

            Nagyjából egy órával később éppen a pultot takarítom, s szemem rajta tartom azon a vendégen, akit leöntöttem, viszont ő nyugisan ül a helyén továbbra is, bár már itala régen elfogyott. Telefonját nyomkodja, úgy tűnik, bele van mélyülve egy fontos beszélgetésbe, s nem is zavartatja magát, hogy már szinte csak ő tartózkodik bent, mivel annyira nem szokatlan módon, de csak két asztalnál ülnek rajta kívül, abból is az egyiktől éppen ekkor távoznak. Azt mondta, mennie kell még dolgozni, akkor miért nem siet? Vagy csak azért mondta volna, mert ideges volt? Való igaz, én is szoktam badarságokat mondani, főleg ha elvesztem az önuralmam, viszont most minden békés.

            Az ajtó kivágódik, a bent lévő összes ember annak irányába kapja fejét, én pedig felhúzom szemöldököm a bevonulóra. Jungkook szeli át néhány hosszú lépéssel a köztünk lévő távolságot, majd mikor kellő közelségbe ér, ujjával mutatja is, hogy induljak hátra. Nos, hát ennyit a békéről.

            Szem forgatva megyek utána, majd fejem rázva jelzem számára értetlenségem, mire volt jó ez a jövetele, viszont van egy olyan érzésem, hogy a munka miatt akar számolni még. Nem érdekel, mit tud felhozni annak érdekében, hogy ne jöjjek be holnap, akkor is így fogok tenni, mert nem fogok otthon ülni.

            -           Most van időm, úgyhogy beugrottam hozzád, így legalább nem tudod rám nyomni a telefont – dől neki a falnak. – Gondolkodtam.

            -           Csak nem? – Reakciómra elsötétül pillantása.

            -           Megértem a helyzetedet – kezd bele szépen, nekem pedig nehezemre esik nem felnevetni megfogalmazásán. – Ne nézz így! Komolyan beszélek! Elfogadom, hogy dolgozni szeretnél.

            -           Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezért könyörögnöm kell majd – harapom be ajkam.

            -           A lényeg, hogy nem szeretnék veszekedni, és biztosan te sem, úgyhogy most ráérünk mindketten, ezért tudjuk tisztázni, mi hogy legyen. Azzal nincsen bajom, hogy dolgozol.

            -           Csak azzal, hogy négy napot egymás után, és ez a vendéglátásban megterhelő és blablabla, még sorolhatnám – fejezem be helyette magyarázatát, mire egy másodperc erejéig megszeppen, végül egyetértően bólint. – Túlságosan féltesz, ennek semmi értelme. Férfi vagyok, nem egy nő, és lehet, nem vagyok olyan erős, mint te – mérem végig alakját -, de ettől függetlenül tudok vigyázni magamra. Felnőtt vagyok, ráadásul két évvel idősebb is tőled, úgyhogy akinek itt féltenie kellene a másikat, az én vagyok.

            -           Csak azt szeretném, ha neked a legjobb lenne.

            -           Elhiszem – sóhajtom megadóan. – Ettől függetlenül fogd vissza magad, mert nem egy gyerek vagyok, nem vagy az apám se, arról ne is beszéljünk, hogy alávetettként sem kezelhetsz. Én is megértelek téged, hogy nehezedre esik ennyi év után erről a túlzott gondoskodásról, a figyelemről leszokni, de hagyj teret, ne fojts meg!

            Beáll a csend közöttünk, végül kissé szomorú szemekkel mered rám, amit nem tudok hova tenni. Következőleg már elém is lép, s két keze közé fogva arcom csókol meg úgy, mintha ez lenne az utolsó, ettől pedig kissé meg is rémülök, mintha valamit titkolna előlem. A tekintetéből sugárzott, hogy valamit még szeretne mondani, viszont helyette úgy tapad ajkaimra, mintha nem lenne holnap. Nem bánom, élvezem minden érintését, s viszonzom hevességét, úgy ölelem magamhoz szorosan, soha nem akarván elengedni, ami igaz is. Szeretem őt tiszta szívemből, ezen pedig nem fog változtatni az, hogy félt engem, mivel férfi vagyok, úgyis hozzá fog szokni idővel, hogy felesleges így ugrálnia utánam. Türelmes vagyok, vele az leszek, mivel tudom, min ment keresztül, arról meg csak sejtésem van, mit érezhet, de szörnyen sanyargató lehet. Alig tudom elhinni, hogy egykor az egyik tanára így kikezdett vele és kihasználta. Biztos vagyok benne, hogy hátsószándék vezérelte, vagy nem is tudom, mondjuk szimplán pedofil. Az ilyen embereket soha nem fogom megérteni.

            -           Veled akarok lenni – leheli ajkaimra a szavakat, mire már nyitnám is szám, hogy visszavágjak egy ésszerű magyarázattal, miszerint miért nem lehetünk ma este még egymásnál, viszont ő hamarabb csendre int mutatóujjával, melyet ajkaimhoz érint. – Nem alapvetően értem, hanem úgy, hogy most. Mármint nem azonnal, hanem mondjuk, este átjöhetnél hozzám, és ne mondj semmit, tudom, hogy dolgozol, de még el tudnánk intézni, hogy ne kelljen bejönnöd.

            -           Jungkook…

            -           De el kell mennem! – vág közbe sietősen, mire szemeim a kétszeresükre nőnek. – El kell utaznom, eddig én se tudtam, ma jött be egy ilyen konferencia, amin részt kell vennem, de emiatt odaleszek pár napig, ha pedig még előtte sem lehetek veled… mostanában soha nem vagyunk együtt – vezeti pillantását ajkaimra, miközben hüvelykujjával simogatja őket.

            Szívem heves dobogásba vált, arcom kipirul, s egyszerre önt el a boldogság és a szomorúság. Boldog vagyok, mert ilyen édesen áhítozik utánam, akar magának, mert nem lesz elérhető számomra napokig, s szomorú is, pontosan azért, mert konferenciára kell utaznia. Úgy gondoltam, hogy a három szabadnapomat vele töltöm, de ha ennyire azt akarja, hogy ma éjszakára menjek át, akkor az csak annyit jelenthet, hogy utána már nem lesz egymásra időnk.

            -           Nem hazudsz? – próbálkozom be, hátha csak ezzel akarja elérni a célját, de sugárzik róla, hogy igazat szól.

            -           Komolyan, Tae? – néz kétségbeesettebben. – Ismerlek, úgyis minden követ megmozgatnál, hogy dolgozhass, ezért jöttem be, mert most tudtam meg, hogy el kell mennem már holnap délután, úgyhogy… igazából már úgy gondoltam, hogy igent mondasz, és átjössz.

            -           Ezt meg hogy érted?

            -           Csak ketten lennénk – pislog ártatlanul. – Egész éjjel senki nem zavarna, még holnap délelőtt sem, csak délután érkeznek az utazás miatt, de addig még a munkát is hanyagolom, elintéztem már minden fontosabbat.

            -           Namjoon?

            -           Nem árt a szabadnap neki sem, szóval elküldtem – ránt vállat.

            -           Seoyun?

            -           Van étel a hűtőben, nincs szükségem most rá, úgyhogy őt is hazaszáműztem pihenni.

            Ajkam beharapom, ahogy végiggondolom a helyzetet, a lehetőségeinket, s nem bírom visszafojtani vigyorom, ezúttal én fogom két kezem közé arcát, s nyomom ajkaim övéinek, majd karjaim nyaka köré fonva húzom magamhoz. El sem hiszem, hogy képes volt már előre elzavarni mindenkit magától, hogy végre valóban kettesben lehessünk a négy fal között, ahol senki sem zavar, pedig még nem is tudja, hogy igent mondok-e erre az ajánlatára. Bár mit ne mondjak, azok után, hogy miatta már rég nem élvezhettük egymás társaságát, most egy ilyennel elém áll, ráadásul még azzal is rátesz egy lapáttal, hogy csak napokkal később lehetne lehetőségünk erre ismét, egyértelművé teszi, hogyan fogok dönteni.

            Csókunkat félbeszakítva húzódom el tőle éppen annyira, hogy kényelmesen egymás szemébe tudjunk nézni, mikor is önelégült tekintetével találom szembe magam, viszont ő sem enged el, ugyanúgy húz magához, mint a csók közben. Szinte meg is feledkezem róla, hogy éppen munkában vagyunk, kint úgy sincsenek, Hoseok egyedül is tökéletesen boldogul, nem hal bele ebbe a néhány perc egyedüllétbe.

            -           Akkor ezt vehetem egy igennek? – teszi fel a kérdést, mikor sugárzik róla, hogy tudja válaszom, melyet szem forgatva egy bólintással meg is adok neki. – Majd én beszélek a másik főnököddel, ne aggódj, elintézem – bontakozik ki ölelésemből, mire nyomban utána is kapok.

            -           Apropó! Mi van a mobiloddal? – húzom fel fél szemöldököm. – Azt mondtad, minden munkát lezártál holnap délig, úgyhogy… - hagyom nyitva a mondatot, mire elmosolyodik.

            -           Majd kint hagyom valahol, vagy nem tudom, kikapcsolom, de nem lesz útban.

            Örömömben majd kiugrok bőrömből, de türtőztetem magam, s egy visszafogott, mégis elégedett bólintással jelzem számára, hogy megértettem, nincs is több kérdésem, mehet útjára, így neki is indul a főnök irodája irányába, én pedig visszatérhetek végre a munkámhoz előre. Legszívesebben szökdécselve tenném meg ezt az utat, de bírok magammal, s mosolyom nem bírván letörölni lépek a pult mögé, ahol Hoseok is áll. Mosolyom hamar átragad rá, így csípőjével neki is dől a bútorlapnak, s már várja is, hogy mivel állok elé ezúttal. Nem bírom magamban tartani, el is ecsetelem, hogy holnap sem jövök már be, mert Jungkooknál leszek, a részletek ecsetelése előtt pedig sikeresen leállít, miszerint nem kíváncsi arra, hogyan, mit, mikor és miért fogunk csinálni.

            Körbenézek a kávézóban, ahol már csak egyedül a mogorva vendég ül, s egy pillanatra el is csípem, hogy minket figyel, viszont azonnal kapcsol, hogy őt nézem, így újból visszafordul a telefonjához. Fel is áll asztalától, majd meglepő módon egy köszönöm társaságában hagyja el a helyet, ami kicsit megnyugtat azután, ami történt. Nem bírtam volna ki, ha szó nélkül távozik, mivel elég nagy baklövésem volt, így viszont kicsit nyugtatja a lelkem, hogy annyira mégsem haragudhat.

            A nap további része hamar elrepül, idő közben Jungkook is távozik, miszerint még van egy kis dolga a városban, de utána mindenképpen értem jön, hogy elfurikázzon. Haza sem kell mennem ruháért, elvégre nála van, ami kell az meg most is nálam van, úgyhogy egyből mehetünk is hozzá, amitől szörnyen izgatottá válok. Nem gondoltam, hogy ez lesz a nap vége, hogy úgy megyek el innen, hogy holnap már be sem jövök, hanem az egész éjszakámat és délelőttömet végig a másikkal fogom tölteni. Izgatott vagyok, mert végre senki és semmi sem fog zavarni, hogy tényleg együtt lehetünk, ami már olyan régen történt meg. Még a baleset előtt sem volt közöttünk semmi, akkor még csók sem, elvégre a próbaidő lejárt, aztán ő nem érhetett hozzám a szabályok szerint, végül rájött, hogy szeret engem, ezért elmenekült, végül megjelent Jimin, mire én balesetet szenvedtem dühömben. Igen, érdekes időszak volt, de túljutottunk rajta, most pedig végre eljött a pillanat, amire annyira vártam. Járunk, együtt vagyunk, kapcsolatban, igazi kapcsolatban, nem játékban, amit a szüleim is tudnak, s a barátaim is, jelenleg pedig nem is érezhetném magam boldogabbnak.

            Este valamikor megérkezünk hozzá, majd én megyek be előbb a házba, ahol levéve cipőmet, mikor már fordulnék is szembe a másikkal, fel se fogom, mit látok, már ajkaimra is tapad, s úgy húz magához, mintha az élete múlna rajta. Nem gondolkozom, csak viszonzom, miközben automatikusan követem lépteit, ahogy én hátrafele indulok neki, miközben ő halad egyre bentebb a házba. Néhány lépés után felkap ölébe, én pedig lábaim dereka köré fonom, s újból egymásra cuppanunk, akár a tinédzserek, akik nem bírnak a vérükkel. Így gyorsabban haladunk, s legközelebb már csak azon kapom magam, hogy a nappaliban vagyunk, majd a kanapéra óvatosan dönt, végig felettem maradva. Éppen annyira emelkedik meg, hogy ingjét kigombolva pillanatok alatt dobja félre, mindeközben én sem tétovázom, magamról is lekapom felső ruházatom.

            Legbelül forrok, szívem csak úgy dübörög mellkasomban, vérem pedig úgy száguld ereimben, mint már régen. Élvezem a másik kényeztetését, a puha ajkait bőrömön, amint a nyakamat szívogatja, majd hint csókokat legérzékenyebb pontomra, a fülem mögé, melytől átjár a borzongás. Hamar kezelésbe veszi mellbimbóimat, azokkal is elszórakozik, ahogy ajkai közé veszi, nyelvével körözget, kínoz, mindeközben pedig a másik oldalon ujjai közé véve csipked. Az intenzív érzéstől, mit kivált belőlem, mellkasom kidomborítom neki, tudat alatt kérve többre, mire kezével, mellyel eddig kínozta másik kis kavicsom, végigsimít hasamon, majd nadrágom gombját egyszerűen oldja ki, s húzza le a cipzárt is, így nyúlva be egyből bokszeralsóm alá is. Ujjai már gyakorlottan fonódnak körém, mire szemeim lehunyva, fejem is hátravetve sóhajtok fel kéjesen.

            Minekután tovább csókolgatja felhevült bőröm, s férfiasságom is addig masszírozgatja, míg nem elég keménnyé válok kezében, elenged, s türelmetlenül rángatja le rólam nadrágom bokszeralsómmal együtt, amit megkuncogok. Végül zoknimtól is megválok, így anyaszült meztelenül fekszem előtte, ő pedig készségesen vesz szájába, a nedves forróságba, mellyel sikeresen elveszi végleg az eszem. Nem bírok gondolkodni, egyetlen ép foszlány sem formálódik meg bennem. Az egyetlen, amire koncentrálni tudok az az ő nyelve, mely körülöttem jár táncot, néhol gyorsabban forogva, máskor lassabban, kínzóbban. Belekapok hajába, úgy húzom jobban magamra, mikor hangosan nyögök fel egy erősebb szívása alkalmával.

            Mintha már előre eltervezte volna, hogy itt akar megfektetni, az asztal alsó részéről elővesz egy síkosítót, így gyorsabbra véve a tempót, nem szenvedve a nyálazással. Kellően ken bejáratomhoz is és ujjaira egyaránt, úgy vezeti belém az elsőt, viszont nem hagy szenvedni. Újból megtalálja mellbimbóm, s azt szívogatva vonja el figyelmem a kezdeti kellemetlen érzésről. Egyik lábam lent, a másikat már egyre fentebb húzom, hogy kényelmesebben férjen hozzám, amit érzem, hogy megmosolyog, de nem érdekel jelenleg semmi, csak az, hogy végre egymáséi lehessünk úgy, ahogyan szeretnénk, amire vágyunk.

            Néhány perc múltán végez tágításommal, így ő maga is megszabadul maradék ruhájától, amit kiéhezett szemekkel nézek végig. Szexisebb már nem is lehetne, még vetkőzni is olyan szemgyönyörködtetően jól tud, hogy csoda, ha az ember nem könnyezik be, mondván, még a szeme is benedvesedett.

            Mielőtt visszamászhatna fölém, felülök, s nekilökve a háttámlának vetem át lábam fölötte, hogy aztán már javában meredező tagjára fogva üljek ölébe, mire szemeim le is hunyom egy rövid időre, míg szokom az érzést, s fejem is hátravetem. A fiatalabb csípőmre marva vezeti le a feszültséget, s már ő is rendesen zihál az izgalomtól. Türelmetlen, de mégis vár, mert odafigyel rám, viszont ebben egyformák vagyunk. Én magam sem bírok már várni, így ringatózni kezdek ölében, mire elégedetten mordul fel. Először persze próbál megállítani, hogy ne mozogjak rögtön, mivel tudja, hogy nem kellemes, viszont erre csak jobban rászorítok, s sikerül végül elhallgattatnom. Nem érdekel a kezdeti kisebb fájdalom. Hozzá vagyok szokva, főleg mellette, mikor többször is úgy dugott meg, hogy nem várt, hamar belecsapott a lecsóba.

            Sóhajaink és nyögéseink hangjai töltik be a nappali csendjét, s úgy az egész házét, melyben egyedül mi ketten tartózkodunk. Néha rövidebb csókot váltunk, viszont azzal elvonja a figyelmem, s nem is mozgok végig, így végül elintézi, hogy ne húzódjon ki belőlem, s mégis le tudjon fektetni a kanapéra, hogy átvehesse az irányítást. Ekkor prosztatám is megtalálja, mire hangosabban s magasabb hangon nyögök fel, mint eddig, csípőm pedig fellököm, hogy többet kapjak. Folyamatosan vonaglok, hangot adok élvezetemnek, simogatom, karmolászom hátát, míg ő végigcsókolgatja a kényelmesen elérhető testrészeim. A nyakam, a fülem, az arcom, a torkom vonalát végig, a kulcscsontom elhalmozza puha párnáinak édes érintésével.

            Imádom, ahogy összesimulunk, együtt mozgunk, teljesen egymásra vagyunk hangolódva, mintha csak azért teremtettek volna, hogy együtt legyünk, hogy nekünk, kettőnknek együtt kelljen lennie. Jungkookért bármilyen nehéz próbát kiállnék, hiszen szeretem. Szeretem az összes titkával, az elcseszett szerelmi életével, a családi hátterével, a makacs, önfejű énjével együtt. Pontosan azért szeretem, mert olyan, amilyen, s látom benne azt a másik oldalát is, amilyen régen volt. Azt is szeretném megismerni, s tudom, hogy azt is ugyanúgy szeretném.

            Csípőjét hol gyorsabban, hol lassabban, sokkal érzékibben mozgatja, míg nem lehajol hozzám, alkarjain megtámaszkodik a szűk kis helyen, s úgy hajol ajkaimra, érzéki csókba hívva. Nem is válunk el egymástól, s egészen lassú tempóba is vált, mintha csak ajkaink játékának akarna több figyelmet szentelni, s valóban nem egy egyszerű kis csókról van szó, ebben minden érzelme benne van. Ettől csak szorosabban vonom magamhoz, s lábaim is dereka köré fonom.

Megállás nélkül csókoljuk egymást, hallásom el is tompul, egyedül az érzéseknek adom át magam, így először fel se tűnik, Jungkook miért húzódik el tőlem. Szemei tágra nyílnak, ijedtnek tűnik, majd annyira kihúzza magát, hogy kilásson a háttámla mögül, így lábaim visszadobom két oldalra, s ekkor figyelek fel én is arra, amire ő.

-           Jungkook, a nappaliban vagy? – Ez a hang…

-           Anya! Be nem teheted a lábad! Menj innen! Most!

-           Jungkook? – hallatszik tisztábban hangja, mire az én mellkasom is összeszorul, s levegőt is elfelejtek venni. – Ó, Kook! – hallani meglepettebbnek.

Számomra is meglepő dolog történik. A fiatalabb olyan cifrán káromkodja el magát, mellyel ki kívánja zavarni anyját, hogy még én is a szám elé teszem kezeim, miközben tányérméretű szemekkel nézek fel rá. Elhiszem, hogy dühös, én is kényelmetlenül érzem magam, de azért ilyen ocsmány szavakat hallani tőle! Soha nem hallottam még ehhez hasonlót, ráadásul egy ilyen művelt férfitól hallani egészen más, mikor kifordul magából.

Úgy tűnik, hatásos a kizavaró üzenete, ugyanis anyja lépteit hallom távolodni, miután közli vele, hogy a konyhában megvár mindkettőnket, miután felöltöztünk. Biztosan nem tudja, hogy én vagyok itt, mivel a bútortól nem látszom, de egyértelmű, hogy a fia nem magával szórakozik így.

-           Bassza meg! – folytatja tovább ezúttal csendesebben, s idegesen túr hajába, szinte tépve saját tincseit, amit fájdalmas még látni is, s csak ekkor húzódik ki belőlem. – Gondoljunk valami csúnyára, gyerünk – mondogatja magában, s ezt elismétli párszor egy ültőhelyében, mire beharapom ajkam, visszafojtva a feltörni készülő nevetést. Még csak most kezdem felfogni, milyen helyzetben is vagyunk, ahogy a köd eltűnik elmémből.

-           Gondolj szúnyogokra – vágom rá, mire rám vezeti pillantását, miközben felülök, s értetlenül ráncolja szemöldökét. – Azok kis undorítóak, de várjunk csak! Hiszen te az idegesítő kis dolgoktól felizgulsz!

-           Öltözz!

-           Segíthetek is akár, az talán gyorsabb.

-           Nincs ilyenekre idő, most kell kimennünk, úgyhogy tényleg öltözz! Ha kell, akkor meztelenül cipellek ki, de egyébként is csak hátráltatsz így – mér végig, mibe belepirulok. – Ha itt ülsz mellettem meztelenül, nem fogok szúnyogokra gondolni, de semmi másra sem! – próbál taszigálni végére, hogy kezdjek neki az öltözködésnek, mire nem bírom már magamban tartani a nevetést. – Rohadtul nem vicces! – Ideges válasza nem szegi kedvem, csak jobban rákezdek. Valóban kínos lenne, ha álló szerszámmal kellene mutatkoznia a saját anyja előtt. – Komolyan, semmi nevetséges nincs ebben!

-           Dehogynem! Nem tűnt fel, hogy valamiért az égiek ellenünk vannak? Mindig megzavar valaki – nevetem tovább. – De nem azt mondtad, hogy csak ketten leszünk?

-           De, de igen! Csak aztán… szerintem nem záródott be az ajtó rendesen – csapja magát homlokon. – Látod, ez most miattad van! Elvetted az eszem, nem figyeltem oda, csak be akartam rúgni, de… ezek szerint nyitva maradt. Anyámnak nincsen kulcsa, szóval csengetnie kellett volna. Ah! – bosszankodik saját szerencsétlenkedésén, ezért magamra se veszem hibáztatását.

Következőleg szó nélkül hajolok ajkaira, amit kérdés nélkül viszonoz, viszont, mikor elhúzódom tőle, nem öltözködni kezdek, hanem lemászom a kanapéról, hogy elé térdelhessek, amit továbbra is a vágytól elsötétült szemekkel követ figyelemmel. Rám szól, mikor kezembe veszem vágyát, de nem hagyom, hogy ennek így legyen vége. Az anyja felnőtt nő, bizonyára meg fogja érteni, miért késtünk. Értelemszerű, hogy nem szedjük össze magunkat két perc alatt, az meg gyorsabb, ha nem kímélve, gyorsan elégítem ki ajkaim közé zárva, eközben pedig magamat is a csúcsra tudom juttatni, nem kell semmi mással foglalkoznom. Nem is nehéz feladat, elvégre elég felnéznem élvezkedő arcára, máris végigjár a bizsergető érzés.

Számba véve azonnal annyit veszek be, amennyit csak bírok, így egy elhaló nyögés szökik ki ajkai résén át. Egyik kezemmel át fogom magamnak biztosan, másikkal lenyúlok magamhoz, hogy így eljuttassam mindkettőnket a fellegek fölé. Nem finomkodom, ne lassulok be, gyorsan mozgok mindkettőnkön, néhol erősebben megszívva, vagy éppen makkjánál szórakozgatva kicsit, de csak annyira, hogy élvezete minél inkább a tetőfokára hágjon. Hajamba kapva hátraveti fejét, szemeit szorosan hunyja le, hogy az érzésre tudjon koncentrálni, én pedig minden tudásom belevetem abba, hogy neki a legjobb legyen.

Minél gyorsabban mozgatom fejem, annál sűrűbben szalad ki ajkain egy-egy sóhaj, s szinte érzem, hogy közel van a vég, ahogyan nekem is, így végképp nem állok le. Élvezem látni, mennyire sikerül elvennem az eszét, s ettől önbizalmam is megnő, büszke vagyok arra, mit tudok kiváltani ebből a férfiból. Hihetetlen, hogy éppen mi ketten együtt vagyunk. Szeretem, és ezt végtelenül sokszor képes lennék elmondani neki, még ha neki ez nehezére is esik, de látom rajta, hogyan is érez, s már egyszer kicsúszott a száján, nekem pedig az bőven elég. Látnám, ha más lenne a helyzet, nem is várom el, hogy minden nap elmondja.

Mindketten megremegünk, ahogy az orgazmus átjár mindkettőnket. Ki se engedem számból, végig megszívom farkát, hogy aztán az utolsó cseppig lenyeljem élvezetét, végül saját markomba élvezve hunyom le szemeim, így a földet mocskolva össze és a kanapét is kissé. Ezt fel kell takarítanunk, de most erre idő sincs, és itt hirtelenjében kétlem, hogy lenne törlőkendő.

Váratlanul fog kezemre, mellyel magam kényeztettem, s előrehajolva, nyelvét is kidugva szájából tisztogatja le a rajtam maradt fehérséget, melybe belepirulok még most is, főleg, ahogy szemeimbe néz közben. El sem hiszem, hogy az anyja a szomszéd helyiségben van, és mi ilyeneket csinálunk! Elmosolyodom gondolataimon, s csak ezután kapkodjuk magunka ruháinkat, majd indulunk ki a konyhába. Mosolyom alig bírom visszafojtani, folyton előtör belőlem a kuncogás, vagy épp felhorkantok, míg kimegyünk a nappaliból, majd végigjárjuk a folyosót, ilyenkor pedig a fiatalabb rosszalló pillantásokkal illet. Próbálom rendbe szedni magam, folyamatosan igazgatom magamon ruháimat, s hajam is, hogy ne legyen annyira kócos – mintha annyira számítana, elvégre egyértelmű az anyjának, hogy mit csináltunk éppen. Ettől függetlenül nem szeretnék túl szétszórtan állni elé, hiszen ismer már, még meg is védett a saját fiával szemben, amiért azt hittem még anno, hogy ki fogok kapni, ami el is vette az életkedvem, végül mégis kellemeset csalódtam a másikban. Nem, hogy nem cseszett le, még jutalmat is kaptam, mondván, nem mindenki mondhatja el magáról, hogy lenyűgözte az anyját. Mintha bármelyik másik alávetett találkozott volna vele, habár lehet, az exére gondolt. Mindenesetre nekem nem volt semmi dolgom, nem kellett viszonoznom kényeztetését, helyette szimplán élvezhettem, ahogy ő mindent megtesz annak érdekében, hogy nekem jó legyen, kényelmes, s a leginkább élvezhető.

Beharapom ajkam, amint belépünk a konyhába, s anyja is felénk fordul, mikor más Jungkook megköszörüli torkát. Az első, hogy a legfiatalabb elnézést kér az előbbi kirohanása miatt, gondol itt a csúnya szavakra, amitől ismét szívem szerint felnevetnék, viszont ezúttal mégis tartom magam. Az anyja előtt már nem kellene elvetnem a sulykot, főleg egy ilyen helyzetben. Mindeközben én is meghajolok, hogy köszöntsem illedelmesen, mégse gondolja azt, hogy rendetlen vagyok.

-           Azt hiszem, nekünk hármunknak van egy kis megbeszélnivalónk – jelenti ki, amire számítani lehetett. – Szóval egy barát, mi? – néz felém, mire megköszörülöm torkom, s lesütöm szemeim. Nem tudom, hogy ez most jó-e vagy rossz, ezért nem merek válaszolni. – Látod, fiam? Megmondtam neked már az elején, hogy több lesz köztetek – teszi csípőre kezeit, én pedig értetlenül kapom fel fejem.

-           Anya, ez nem ilyen egyszerű – emeli égnek szemeit a szólított.

-           Te nekem csak ne anyázzál, üljetek le! Szépen tisztázunk itt mindent, aztán sokkal egyszerűbb lesz – tesz rendbe minket, mi pedig nem is merünk ellenszegülni, így lélekben felkészülök egy rendkívül kínos beszélgetésre.

[6/25] Stalker with love [2.évad] [+18]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Taehyung, Jungkook

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Kicsit késve, de itt vagyok a következő résszel is. Hát… annyira nem nagy szám, de ilyen is kell. :D A kimaradásért pedig bocsi, de voltam nyaralni, aztán dolgozni… a lényeg, hogy forgalmas egy hetem volt, nem voltam gépközelben, meg annyira netközelben sem. xD Remélem, tetszeni fog ez a rész is, jó olvasást! <3

 

A nappali kanapéján elfekve nyomkodom telefonom, barátaimmal beszélgetve, anyám viszont minden alkalmat megragad arra, hogy körülöttem ólálkodjon, és azt lesse, mit csinálok, kivel társalgok éppen. Egy idő után ezt megunva vonulok fel szobámba, ahol végre magamra maradok, s először az ágyamon fekszem hanyatt, mikor Jungkook felhív, majd eközben áttérek az ablakba, onnan nézek kifele, végül már csak azon kapjuk magunkat, hogy egy órája megy a vonal. Mivel csak papírokat rendez, meg alapvetően is egyedül van, végig megy a vonal, s még ha éppen nem is beszélünk, akkor is hallgatjuk, mi megy a túloldalt. Nekem persze semmi dolgom, csak annyi, hogy pihenjek, így néhol lecserélek egy-két kötést, de már egész szépen alakulnak a sérüléseim.

            Vacsorára apám is hazaér, így végre együtt tudunk enni, s el is beszélgetjük az időt mindenféléről. Ők is mesélnek arról, milyen az élet itthon, és a többi családtagról, majd rám is kitérünk, milyen egyedül élni, viszont erre anyám szemei felcsillannak, hogy már lehetne esélyem elköltözni, ráadásul a saját főnökömhöz, aki gazdag. Persze, erre sötét pillantással illetem, s apám szerencsére az én oldalamra áll, hogy lenyugtassa feleségét, nem kell felfújni a kettőnk kérdőjeles kapcsolatát. A másik nem tudja magában tartani, elmondja, mit látott délelőtt, nekem pedig betelik a pohár, hogy ennyire nem bír magával, lecsapom a pálcikákat az asztalra, majd megfogom a tányérral együtt és a mosogatóba teszem. Még a hűtőből veszek ki magamnak inni, elvégre a meleg idő megérkezett, szükség van a hűsítő italra, s azzal vonulok ki a nappaliba, hogy tévét nézzek, amiből persze az lesz, hogy a telefonom ismét előtérbe kerül.

            A következő napok hasonlóan telnek. A szüleim dolgozni járnak, így többször is egyedül maradok, aminek néha örülök, néha nem, elvégre lehetek én eleget egyedül, de közben mégis jól esik a célozgatások után egy kis magány. A zúzódásaimnak idővel már nyoma sincs, s nagyjából egy hét elteltével úgy érzem, ideje visszatérnem, dolgozni. Anyám természetesen az utolsó percig kihasználja, hogy elmondja, mennyire szép pár vagyunk Jungkookkal, amin a végén már csak nevetek, mivel elég kis aranyos, ahogy szinte jobban örül nekünk, mint én, pedig én aztán jól tudom, mennyi mindenen kellett ehhez keresztülmennünk, hogy most ott tartsunk, ahol. Apám figyelmeztet, hogy mégis csak a főnökömmel van dolgom, így fel is vázolom neki a helyzetet, hogy tulajdonképpen miattam lett az, hiszen azért vette meg a kávézót, mert én ott dolgozom, így rajtam tudja tartani a szemét. Ezzel persze sikerül meglepnem mindkettejüket, hogy ennyire ragaszkodó típus, s végül abba megy át az egész beszélgetés, hogy vigyázzak vele, mert nem ismerem túl régóta, ki tudja, milyen titkai vannak, amin újfent csak nevetni tudok, elvégre jól tudom, milyen, habár még nem oldódott fel teljesen, azért ismerem a múltját, meg tudom érteni.

            Egyik nap útnak is indulok vissza a nagyvárosba, miután beszélek az eredeti főnökömmel, hogy most már beírhat munkára, nem kell több betegszabadság. Nem sokkal később már érkezik is a főnököm főnökétől a hívás, amiben megszid, amiért ilyen felelőtlenül visszamennék dolgozni, és hogy ezt előbb vele kellett volna megbeszélnem, így egy kisebb veszekedésbe elegyedünk, majd dühösen nyomom ki, meg se várva, hogy a másik is elköszönjön tőlem. Ezt követően a másik főnököm tárcsázom újból, hogy ne is foglalkozzon a másik szavaival, vegyen vissza dolgozni, történjék bármi, mert jól vagyok. Szerencsére sikerül lebeszélnem, hogy négy napot mehessek egymás után, viszont ezután elmaradhatatlan, hogy újból csörögjön a telefonom, de már nem veszem fel, nincs kedvem vitatkozni, így utána sms-t kapok arról, hogy szemtelen vagyok, túl makacs, és ezért még számolunk. Gondolatban nyelvet öltök rá, s nem is terhelem magam válasszal, inkább pihenek a maradék vonatút alatt.

            Higgadtan, s felszabadultabban szállok le a vonatról, majd indulok be az állomás épületébe, hogy aztán azon keresztül távozhassak is, majd egy busszal hazatérjek. Fárasztó az út, még ha annyira nem is lakunk egymástól messze, mint lehetne. Tarkómhoz vezetve kezem masszírozom meg nyakam, körözve fejemmel, majd mikor újból kinyitom szemeim és előre nézek a kijárat felé, egy pillanatra meg is torpanok, mivel félúton az ajtók felé ott áll Jungkook, tekintete pedig egyáltalán nem árulkodik jókedvről. Szemeim égnek emelve indulok felé, majd kissé feszülten nézek farkasszemet vele. Hosszú másodpercekig egyikünk sem szól semmit, s tudom, hogy mindketten tisztában vagyunk a másik gondolataival jelen pillanatban. Nem fárasztom a kérdéseimmel, mégis mit keres itt, mivel egyértelmű, hogy szándékosan jött ki elém.

            -           Nem kellett volna megmondanom, mikor érkezem – dobok egyet az utazótáskámon, mely vállamon pihen.

            -           El akarnád titkolni?

            -           Nem, de annyit bőven elég lett volna tudnod, hogy a nap folyamán jövök, akkor biztosan nem jössz ki értem. Tudom használni a tömegközlekedést is, nem kell ilyenekkel fáradnod, mert tudom, hogy sok a munkád, igazán felesleges emiatt törnöd magad – próbálom valahogy ésszerűen megmagyarázni neki és nem nekiesni, így elkerülve a veszekedést, de érezni a levegőben a feszültséget, s látom is tekintetén, hogy nem tetszik neki a véleményem.

            -           Nem felesleges, és a városban is volt dolgom, úgyhogy úgy időzítettem, hogy közben kijöhessek eléd. Miért nyomorognál másokkal, ha kényelmesen hazaguríthatlak?

            -           Állandóan miattam maradsz el a munkával! – csattanok fel. – Nem akarok teher lenni, nem érted?

            -           De nem vagy az! – emeli meg ő is hangját, mire elhallgatok, s kifújva a levegőt megadom magam, így végül haza is visz.

            Az út viszonylag csendben telik, én pedig idő közben sikeresen meggyőzöm magam arról, hogy ennek a férfinak tényleg sokat jelentek, ha képes minden egyes alkalommal ugrani értem, még akkor is, ha erre semmi szükség. Halovány mosoly meg is jelenik arcomon, miközben le sem veszem róla tekintetem, amit persze idő közben észrevesz, s meg is szól érte. Összerezzenve nézek ki inkább a mellettem lévő ablakon. Határozottan nem tiszta a lelkiismeretem.

            Mikor megállunk a lépcsőháznál, ahol lakom, nem mozdul egyikünk sem, s érzem is, hogy beszélnünk kell, de nem szeretnék veszekedni. Megannyi kérdésem is lenne ismét, viszont attól is tartok, hogy nem fog jól elsülni a beszélgetés, melynek hangot is adok egy feszült sóhajjal, ezzel magamra vonva a másik figyelmét.

            -           Akkor ez most mi? – piszkálgatom ujjaim, szemeibe viszont nem merek belenézni. – Mármint közöttünk.

            -           Hogy érted?

            -           Ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk? Nincs is szerződés, nincsen semmi ilyesmiről szó, még azt is elmondtad, mi történt veled régebben, most meg kijöttél értem, és… nem tudom, mit kellene gondolnom. Nem beszéltünk ilyesmiről.

            Beáll a csend, mondhatni kitapintható a feszültség közöttünk, így idő közben bátorkodom újból rá vezetni pillantásom, hogy valami őszinte választ kapjak. Azt mondta, szeret, tisztán emlékszem, s arra is, hogy utána hogyan viszonyultunk egymáshoz, hogy milyen volt a búcsú, de arról nem ejtettünk szót, hogy járnánk-e, hogy miféle kapcsolat van közöttünk. Ha ő is szeret és én is őt, akkor egyértelműnek kellene lennie a válasznak, hogy igen, együtt vagyunk, ezúttal tényleg, igazán együtt, nem pedig játszó- és szex társakként.

            -           Ki kell mondani, hogy egyértelmű legyen? – túr hajába, miből egyből lejön, hogy ideges.

            -           Igen, ki, a te esetedben ki kell.

            -           Már megmondtam, hogy mit gondolok, nem?

            -           Akkor járunk – jelentem ki egyértelműen, ha már ő nem képes rá.

            Ádámcsutkája fel-, majd lemozdul, ahogy nyel egyet, végül viszonozza pillantásom, így hosszas másodpercekig csak nézünk egymásra csendben, amit újból én török meg.

            -           Akkor akár tisztázhatjuk is az alapokat. Nem kell rohangálnod utánam, van busz. – Már nyitja is száját válaszra, mire mutatóujjam ajkaira nyomva csitítom el. – Tudom, hogy nem teher, de nem várhatom el, hogy ezt megtedd értem minden nap. Egyedül is el tudok dolgozni járni, azt meg nem szeretem, ha valaki állandóan a seggemben van.

            -           Máskor pedig inkább úgy fogalmazol, hogy gyorsabban, mélyebbre! – fog csuklómra, hogy elhúzza kezem, s hangját a végére meg is magasítja, én pedig fülig pirulok szavaitól.

            -           Ó, csak várd ki a végét! Ezt még úgy vissza fogod kapni! – rántom el kezem, mire elneveti magát. – Tudod jól, hogy nem így értettem! Áh, mindegy! – legyintek, ahogy vigyora törhetetlen. – Tehát – köszörülöm meg torkom –, kell a tér, neked is megvan a saját kis személyes szférád és nekem is, úgyhogy nem kell minden egyes nap rohangálnod utánam.

            -           De nincs kocsid.

            -           Hát az már lényegtelen – rántok vállat, pedig valójában fáj érte a szívem. – Egyébként azt… sajnálom – nézek ki az ablakomon, elszégyellve magam. – Már hamarabb is bocsánatot kellett volna kérnem érte, de dühös voltam, nem ez volt eszembe, ami tudom, hogy nem mentség, főleg, hogy nem is tehetsz semmiről, mint kiderült, de még csak nem olyan rég vetted azt a szépséget, és tudom, hogy nagyon drága volt, több millió, én meg máris összetöröm, mert éppen idióta voltam, de…

            -           Hé-hé! – állít le hadarásomban, majd államra fogva fordít magával szembe. – Nem gond, nem kell magyarázkodnod, megértem, miért voltál feldúlt, a helyedben én is elmentem volna.

            -           Nem, ez nem egy nem gond, ez drága!

            -           Taehyung, te nagyon bolond vagy – mosolyodik el, majd hajamon simít végig, mire megrökönyödöm. Ehhez még hozzá kell szoknom.

            -           Tönkre tettem az autód!

            -           Az a tied volt.

            -           Még meg se tudtam hálálni, folyton csak vitatkoztam veled miatta – biggyesztem le ajkaim.

            -           Ami azt illeti, bármikor meg tudod hálálni, ha nagyon szeretnéd – köszörüli meg torkát, mire szemöldököm ráncolom. – Ahogyan azt bizonyára te is gondolod, sok jobb dolog van a pénznél – nedvesíti be ajkait, nekem pedig ekkor leesik, mire is gondol, viszont nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy máris az ölébe ugrok. Pimasz mosolyra húzódnak ajkaim, miközben beharapom őket, szándékosan téve így, hiszen tudom, hogy milyen hatással van rá.

            -           Igazán? Szóval most szeretnél passzív lenni? – Tekintete mindent elmond, s nem bírom nevetés nélkül hagyni, amire már rosszalló pillantást kapok. – Most mit izélsz, te mondtad, hogy cserélhetünk, vagy félsz? Már nem emlékszel, milyen? Hogy is mondtad nekem? Öt év hosszú idő, és szűz vagyok, pedig nem voltam semmilyen értelemben.

            -           Mégis úgy szenvedtél, mintha soha nem jártak volna benned – vág vissza, én pedig átkozom az eget, hogy ennyivel könnyebben zavarba lehet hozni, viszont éppen ezért nem is hagyom magam.

            -           Szóval azt akarod mondani, hogy attól félsz, szenvedni fogsz? Pedig elég finomak az ujjaim – tartom fel őket, mire elkapva őket el sem engedi kezem, hogy ne tudjak többet mutogatni. – Néha úgy gondolom, téged nem lehet zavarba hozni, de egyre nehezebben palástolod az érzéseid – nevetem ki.

            -           Mindenesetre, jobb, ha tudod, hogy mik a lehetőségeid arra, hogy meghálálj egy-egy ajándékot. Ha ennyire zavar, hogy nem tudsz visszafizetni semmit, akkor akár át is jöhetsz hozzám, hogy kedvemre tegyél.

            -           Nem – vágom rá határozottan. – Ha lehet, akkor megtartanám a szabad akaratom, egyébként is dolgoznom kell járni, innen meg sokkal közelebb van a kávézó, mint tőled. Nem fogok onnan bejárni, főleg, hogy akkor be kellene hozni minden reggel. Fárasztó lenne.

            -           Akkor be lennél hozva minden reggel – ránt vállat. – Egyébként sem kell dolgoznod. Ha átköltöznél…

            -           Nem költözöm sehova! – fonom keresztbe karjaim. – Ha úgy vesszük, akkor alig vagyunk együtt néhány napja. Nem költözöm össze senkivel ilyen rövid időn belül.

            -           Miért, talán éveket akarsz várni? – komorodik el. – Egyszerűbb lenne, neked tényleg semmit nem kell tenned, csak…

            -           Nekem az nem élet – vágok szavába újból. – Kell, hogy valamivel lefoglaljam magam, máskülönben unatkoznék, és már megmondtam, hogy nem költözöm össze senkivel ilyen rövid idő után. Majd… egyszer… talán – pislogok zavartan, elvégre még anno Jiminnel sem jött össze a költözködés, így gátlásaim vannak ezzel kapcsolatban, főleg, hogy olyannal tenném, aki szintén gátlásos.

            Úgy tűnik, sikerül megbékélnie a helyzettel, s valamilyen szinten elégedett is a válaszommal, elvégre nem utasítottam el egy életre, mindössze egyelőre nem szeretnék ilyen nagy lépéseket tenni. Mégis csak most jöttünk össze, hiszen eddig csak egy játék volt az egész. Mindkettőnknek szüksége van időre, hogy tiszta lapokkal indíthassunk, ezért jobb, ha megmarad egy kis távolság, mivel ha összeköltözünk, egészen más lenne minden.

            Jungkook egy határozott mozdulattal hajol hozzám, amennyire tud a biztonsági övtől, s egyik kezét tarkómhoz vezetve csókol meg, mely látszólag búcsúzónak indul, viszont elsősorban miattam válik sokkal szenvedélyesebbé, mint kellene. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik az érintése, a simogatásai, a csókjai a bőrömön, hogy hallhassam a hangját, mikor az izgalomtól sóhajt, az élvezettől nyög fel. Ahogy ebbe belegondolok, úgy veszem át egyre inkább az irányítást, míg végül nem szusszant ajkaim közé, mellyel elárulja, hogy sikerült felhúznom.

            Gyorsan cselekszem. Az övemet kicsatolom, majd először arcához kapok, hogy jobban húzhassam magamhoz, végül őt is megszabadítom a sajátja fogságától. Ezt az alkalmat választom arra, hogy egy pillanat alatt az ölébe másszak, mire kezeivel csípőmért kap, abba markol bele, miközben tovább csókoljuk egymást. Miközben egymással vagyunk elfoglalva, megtalálom az ülésén azt a fogót, mellyel hátra tudom dönteni, így váratlanul borul vízszintesbe. Kénytelenül szakadunk el egymástól, s meglepetten pislog fel rám, mire már meg is támaszkodom fölötte, hogy újból ajkaira tapadjak, melyet hagy is, de közben nem hagyja szó nélkül tettem.

            -           Tae, az autóban vagyunk! – Elmosolyodom próbálkozásán, ugyanis szavaival ellentétben ugyanolyan hevességgel csókol, mint én őt.

            -           Legutóbb ez a tény nem zavart.

            -           Az más volt, és egyébként is a lakásodnál vagyunk, ha valaki erre jön, még csak nem is hátul ülünk, ahol sötétebbek az ablakok. Itt elöl viszonylag belátni.

            -           De hátul ott a táskám – biggyesztem le ajkaim. – Nem érdekelnek a szomszédok – tekintem lezártnak a témát, s újból ajkaira tapadok, amit viszonoz.

            A percek teltével egyre hevesebbé válunk, már ő tépi tincseim, hogy jobban magához húzzon, vagy éppen végigmarkolássza felsőtestem, míg végül nem fenekemnél megállapodik, s úgy simogat, én pedig automatikusan vonaglok meg többért áhítozva. Mintha minden gondom elszállna, nem is veszekedtünk volna, az egész csak egy álom lenne, olyan érzékien simulunk egymáshoz, még a ruha takarásában, így hamar meg is szabadulok felsőmtől, hogy az hátul végezhesse. Miközben az alattam fekvő nyakát veszem ostrom alá, kigombolom ingjét, s úgy rántom két oldalra, hogy láthassam szépen kidolgozott testét, melynek már a látványa is hiányzott a szememnek, hát még az, hogy megérinthessem!

            Nyomot hagyok magam után, kellőképp megszívogatom bőrét, mire egy kisebb nyögés hagyja el száját, ettől pedig felpezsdül a vérem. Szívesen cserélnék szerepet már most azonnal, de az első ilyen alkalmat nem egy autóban szeretném, hanem egy pihe-puha ágyikóban, ahol el tudunk lazulni, nem kell sietni, márpedig, ha tizenhét éves volt, mikor utoljára ebben volt része, akkor bizony oda kell rá figyelni. Kegyes vagyok, tudom, hogy el tudnám lazítani, még ha vonakodna is tőle eleinte, de ahhoz az kell, hogy megteremtsem a szükséges hangulatot, környezetet.

            A fiatalabb végigsimít hátamon, majd kezeit előrevezetve szabadít meg nadrágom szorításától, mindeközben egy pillanatra sem szakad el ajkaimtól. Ujjait bevezeti bokszeralsóm alá, s férfiasságomra fogva masszírozgat, mire felmordulok a bizsergető érzéstől. Csókunkba mosolyog reakciómon, majd szabad kezét arcomhoz vezetve simít bőrömön végig, s azzal szakít el kettőnket egymástól, hogy mutató- és középsőujját is párnáimnak nyomja. Csillogó, vágy ittas szemekkel néz enyéimbe, én pedig értve a célzást veszem számba egy kisebb nyögés kíséretében, ugyanis éppen ekkor ránt egy erősebbet rajtam. Úgy ízlelgetem, szívogatom ujjait, hogy le sem hunyom szemeim, végig állom pillantását, s úgy helyezkedem, hogy kényelmesebben fel tudjak ülni, miközben tovább kényeztet. Sugárzik tekintetéből, mennyire tetszik neki, amit lát, így nem is fosztom meg az élvezettől, úgy bánok ujjaival, mintha meredező vágyát kényeztetném.

Lassan ringatózom ölében, kezébe jobban belenyomva magam, mire kihúzza ujjait számból, s felülve, kezével is így tesz nadrágomnál, úgy húz magához újabb csókra, ezzel elvonva figyelmem. Már csak arra kapom fel fejem, hogy hátulról csúsztatja be hozzám kezét, s fenekem két partja közé vezetve benedvesített ujjait, vezeti belém kertelés nélkül az elsőt, minek hatására fájdalomtól torzul el arcom, de jól bírom, már hozzászoktam, milyen. Nyakánál ölelem magamhoz, szorosan bújva hozzá, miközben hol csókoljuk egymást, hol vállára borulok, hogy kibírjam a hangosabb nyögések kíséretében, amint tágít idő közben második ujjával is.

Egyszerre két dolog történik, mely összezavar, s közben mégis elveszi az eszem. Combomnál érzem, amint rezeg valami, s mindeközben végigjár az az istenfeletti érzés, melybe beleremegek, amit nem is tudok hang nélkül hagyni, viszont hamar észbe kapok, ahogyan a másik is, s először csak értetlenül nézünk egymásra, majd lassan ki is húzza nadrágomból kezét, mire csalódottan nyüszítek fel, de nem hagyom, hogy ő nyúljon zsebéhez. Türelmetlenül és egyben idegesen veszem el telefonját, mely továbbra is csörög, s Jungkook hiába próbálja meg elvenni tőlem, elhúzom tőle az ellenkező irányba, amire rosszalló pillantást kapok.

-           Utálom a telefonod! – morgom, miközben az idegen számot lesem, ki is keresheti, de biztos vagyok benne, hogy munka ügyben hívják.

-           Add ide! – nyújtja kezét, hátha kedvesebbé válok és átadom, de helyette lezárom a készüléket és az anyósülésre dobom. – Mit csinálsz? Fel kell vennem!

-           Most?! – csattanok fel. – Már nem ez volna az első alkalom, hogy miattad maradunk félbe. Majd később visszahívod, ha pedig fontos, akkor úgyis keresni fog még.

Mindkét kezével elkap tarkómnál fogva, s egy váratlan, szenvedélyes csókba invitál, amit nem vagyok rest viszonozni, majd kezeit le is vezeti végigsimítva testemen, egészen fenekemig, ahol belém markolva húz jobban öléhez, hogy éreztesse velem, mennyire kíván. Ajkai közé nyögök, mibe ekkor beleharap, s vadabbá is válik, állatiasabba vált, úgy szívogat, harapdál, mintha egyenesen fel akarna falni, ez pedig bármilyen őrülten hangzik, de tetszik.

-           Én is… akarom – lihegi, mikor elválunk egymástól, s szemei is sötéten csillognak, ezzel alátámasztva igazát. – Viszont ez most fontos.

-           Azt se tudod, ki hívott – dünnyögöm.

-           Van sejtésem, mivel mára még be van ütemezve egy megbeszélés egy céggel, amiben apám is benne van, ha pedig ezt lemondom, akkor nem tudom elsimítani az ügyet, mert nem csak az enyém.

-           Apád ennyire félelmetes? – szűkítem résnyire szemeim, mire nagyot nyel.

-           Tőle tanultam, amit tudok – simít végig arcomon hüvelykujjával, s hozzám hajolva nyom egy csókot ajkaimra. – Félelmetes tud lenni, ha a munkáról van szó, úgyhogy nem szeretnék késni, így is éppen úgy sikerült ütemeznem a dolgaim, hogy el tudjak érted ugrani, de nem gondoltam, hogy… így nekem esel – húzódnak perverz mosolyra ajkai, én pedig ajkam beharapva sütöm le szemeim. Én se gondoltam, hogy ez lesz a találkozónk vége, főleg, hogy azt se tudtam, kijön értem. – Könnyítenél a helyzeten, ha kimásznál az ölemből.

-           Most bezzeg fontosabb a munkád, de ha én mondom, akkor vitatkozol, ha pedig végre úgy állnék a dolgokhoz, ahogyan te, akkor probléma van belőle – motyogom orrom alatt, miközben visszamászom az anyósülésre, a telefont elvéve onnan, átnyújtva közben a másiknak, aki szórakozott pillantással illet, de kulturálja magát annyira, hogy nem nevet ki hangosan.

-           Majd bepótoljuk, ígérem – nyújtja át pólómat, s közben át is hajol hozzám, hogy csókban részesítsen.

-           Azt hiszed, ez kompenzál, minekután már második alkalommal hagysz magamra ilyen állapotban? – morgom tovább, mire ismételten kapok egy rövid csókot. – Mondhatnád, hogy van egy fontosabb… tárgyalásod – vonok vállat, mire már felnevet, de gyorsan szája elé is teszi kezét, hogy visszafojtsa hangját, ami túl édesre sikeredik tőle, s legbelül megolvad a szívem ettől a látványtól. – Ebben nincsen semmi vicces – kapom magamra felsőmet, viszont ekkor megint ajkaimra hajol, ezt pedig már nem hagyom annyiban, elkapom tarkójánál fogva, s úgy nyújtom el hosszabbra kényeztető ajándékát, mellyel egyértelműen el akar hallgattatni, majd szem forgatva húzódom el annyira, hogy szóhoz tudjak jutni, így homlokunkat támasztom össze. – Szeretlek – suttogom csendesen, mire elmosolyodik, s a csók elmaradhatatlan, végül kénytelenül válunk el egymástól, elvégre nem búcsúzkodhatunk örökké. – Jól van, megyek már, nem is zavarlak, dolgozz csak, de ezért megátkozlak – sóhajtok szándékosan hangosan, majd gyorsan igazítom vissza nadrágom, miközben kiszállok a kocsiból, hogy aztán hátulról vegyem ki táskáim, míg ő visszagombolja ingjét.

-           Miért átkozol el? Mivel? – fordul hátra, mikor már a székét is visszaigazítja.

-           Nagyon remélem, hogy eszedbe fogok jutni azon a megbeszélésen és nem fogod tudni palástolni a zavarod, mikor arra gondolsz, milyen lehetőséget hagytál ki – köpöm hozzá a szavakat játszott sértettséggel, holott valójában megértem, miért kell sietnie, ezért sem zaklatom tovább. – Egyébként majd nézz tükörbe – dobom be a végszót vigyorogva, majd már be is csapom az ajtót, hogy elinduljak a lépcsőház irányába, próbálva valahogy takargatni merevedésem, mely remélem, mire felérek, elmúlik, mert elég kényelmetlen.

Az ajtóból még utoljára hátranézek a másikra, aki idegesen tapogatja a szívásfoltot nyakán, melyet a visszapillantó tükörben néz meg jobban magának, ezt pedig nem bírom kuncogás nélkül hagyni. Tekintetünk összefonódik, s belőle sokféle érzelem sugárzik egyszerre, viszont egyvalamiben biztos vagyok. Nem haragszik.

Kipakolva a lakásban, elvégzem a szükséges teendőket, megmosakszom, eszem, beszélgetek szokás szerint a barátaimmal, majd már el is telik az idő annyira, hogy elnyomjon az álom. Reggel vár a munka, végre visszamehetek a kávézóba, s meg is gyógyultam, mondhatni kutya bajom sincs, így újult erővel dobhatom be magam a mélyvízbe, de szeretem ezt csinálni, nem véletlenül tanultam ki a szakmát, még ha jó is lett volna tovább tanulni. Meg vagyok elégedve azzal, ami van, nem fogok panaszkodni azért, mert megterhelő az emberekkel bánni, fárasztó felszolgálni, egész nap talpon lenni. Való igaz, húzós lesz az elkövetkezendő négy nap, de legalább visszarázódom, aztán úgyis három nap szabadság jön, mert a másik főnököm is megmondta, hogy ennyi nap munka után mindenképp kiad ennyit, főleg, hogy tudja, betegszabadságon voltam, nem akar ennyire leterhelni. Valójában ő maga három napot mondott, én harcoltam ki magamnak a négyet, de nem bánom. Legalább elfoglalom magam, és Jungkook sem fog a nyomomban járni.

Reggel korán kelek, hogy elkészüljek, majd elérve a kinézett buszt, be is érek a kávézóba, ahol hátravonulva öltözöm fel, s köszönök Hoseoknak, aki szintén ott tartózkodik. Nem szükséges mesélnem, ugyanis már mindent megírtam neki, amit lehetett, amiről érdemes tudnia, így megúszva egy kínos beszélgetést lépünk vissza az éttermi részhez, hogy előkészítsünk mindent a nyitásra.

A nap szokásosan telik el, kicsit bele is fáradok a sok mászkálásba, hiszen elszoktam tőle, elég volt ez a kis idő arra, hogy a szervezetem elfelejtse, milyen érzés is az, ha dolgozni kell. Ennek ellenére másnap már jól megy a munka, már nem érzem magam olyan fáradtnak, mint az előtte lévő nap, s sokkal mosolygósabban állok a vendégek elé, hogy felvegyem a rendelésüket, majd azt eléjük is tegyem. Harmadnap már teljesen sikerül visszaszoknom a munkához, s mivel ketten is be vagyunk ismételten osztva Hoseokkal, ezért tudok lazítani is.

Telefonom váratlanul csörren fel, mikor a pult mögött állok éppen, így megkérem barátomat, hogy tartsa a frontot, míg hátramegyek felvenni, ugyanis Jungkook keres, nála meg nem szeretném kihúzni a gyufát azzal, hogy nem veszem fel. Érzékeny természet.

-           Miért keresel ilyenkor? – térek a lényegre, mire bosszús hangja köszön vissza.

-           Holnap is bemész? Nem figyeltem, hogy mennyi időre vagy beírva, csak annyit, hogy dolgozol, de most nézem, hogy négy nap mész egymás után – magyarázza a nyilvánvalót, én pedig csak ártatlanul hümmögök, helyeselve állítására. – Normális vagy? Az tudod, milyen húzós?

-           Mert te? – sóhajtok mélyet. – Konkrétan minden nap dolgozol.

-           Az én helyzetem egészen más, én itthon ülök, ha úgy tartja kedvem, pihenek, nem húzok le nagyjából tizenkét órát naponta egyhuzamban, hanem ha úgy érzem, akkor igenis pihenőt tartok, nekem nem mondja meg senki, mit csináljak.

-           Remek, akkor nekem se mondd meg te! – mutatok rá a lényegre. – Már be vagyok írva, mások is ehhez vannak igazítva, úgyhogy légy szíves ne zavarj, dolgozom.

-           Le ne merd tenni – mélyül el hangja. – Nem dolgozhatsz ennyit egymás után a vendéglátásban, főleg úgy, hogy most gyógyultál meg.

-           Menjek inkább hozzád?

-           Pontosan! Nagyon szépen kitaláltad, jöhetsz hozzám, itt tudsz pihenni, de nem hajszolod túl magad.

-           Jungkook – morgom idegesebben. – Nem hajszolom túl magam, majd ha úgy lesz, arról biztosíthatlak, hogy tudni fogsz, és téged ismerve úgyis nálad kötnék ki utána.

-           Még jó hogy! És… mit beszélsz? Nem! Nem várjuk meg, míg rosszul leszel!

-           Túlgondolod az egészet – legyintek, habár ezt nem látja. – Jól vagyok, ne bosszants! Hagyj élni!

-           Nem.

-           Hogy mondod? – húzom fel magam még jobban, pedig biztos vagyok benne, hogy ő sem gondolja komolyan, mégis sikerül eldurrannia az agyamnak. – Na, ide figyelj! Nekem te nem fogod megmondani, mikor mit csináljak, akkor sem, ha együtt vagyunk! Szokj le a parancsolgatásról vagy felmondok, csak ne legyél a főnököm!

-           Oda fogok menni és elráncigállak, ha pedig fel akarnál mondani, akkor szólj csak nekem, majd elintézem, hogy ne dolgozz többet, így végre biztonságban lehetsz mellettem.

-           Ki vagy te? Az apám? – teszem csípőre szabad kezem. – Fejezd be ezt a gyerekes hisztit! Felnőtt emberek vagyunk, nekem is dolgoznom kell, mert nem fogsz eltartani akkor sem, ha megteheted. Dolgozni szeretnék, mert ez a normális, és nem fogok a te pénzeden élni, egyébként is van saját lakásom és még sorolhatnám, de nem fogok megint erről vitát nyitni. Kész, pont, ennyi, fogadd el.

-           Nekem nem azzal van a bajom, hogy dolgozol, hanem azzal, hogy mennyit! Ép eszű ember nem vállal be egymás után ennyi napot.

-           Most azt akarod mondani, hogy nem vagyok normális? Köszönöm, igazán kedves vagy! Te aztán tudod, hogyan kell bókolni a párodnak! Vegyél inkább pár különórát, hogyan bánj a pasiddal, címszó alatt. Most pedig leteszem. – Meg se várom, hogy válaszoljon, kinyomom a hívást, mire kicsit meg is bánom, hogy ezek voltak az utolsó szavaim felé, de végül fejem rázom, elhessegetve ezeket a gondolatokat. Megérdemelte, ideje, hogy észhez térjen, nem vagyok a bábja, nem vagyok már az alávetettje sem. A párja vagyok, akkor viselkedjen is ahhoz mérten.

Visszamegyek az éttermi részre, majd az egyik asztalhoz lépek, hogy eltakarítsam onnan a maradékot, amit hagytak az előző vendégek, mivel Hoseok éppen másokkal van elfoglalva. Ideges vagyok, kis időre van szükségem, amíg lenyugszom, viszont munka után mindenképp beszélnem kell Jungkookkal, mert ez a beszélgetés ennyiben nem maradhat. Megértem, hogy aggódik értem, de nem kellene a ló túloldalára esnie annyi miatt, mert négy napot dolgozom egymás után. Igaz, mind a négy nap reggeltől estig bent vagyok, megy a rohanás, meg minden egyéb, ami a vendéglátásban van, de utána úgyis lesz pihenőm, akkor pedig átmegyek hozzá, egyébként is hiányzik. Szeretnék mellette aludni el éjjel, hozzábújni, végre valahára tényleg úgy szeretkezni, hogy ne zavarjon senki, az őszinte érzéseinkkel, csak ketten.

Gondolataim mélyére merülve nem figyelek, merre lépek, így az éppen újonnan érkező vendégnek egyenesen nekimegyek a tálcával a kezemben, s a még megmaradt kávé ruhájára folyik, az egyik csészét pedig nem sikerül megmentenem, legurul és darabokra törik, így magamra vonom az összes vendég figyelmét.

-           Nagyon sajnálom! – kérek elnézést azonnal kapcsolva. – Tényleg, igazán sajnálom, kérem, ne haragudjon, nem akartam, figyelmetlen voltam! – vezetem rá pillantásom, s látom, hogy egy mogorva képű, tőlem alacsonyabb vendég áll velem szemben, de nem szól egy szót se. – Ha megengedi, hátrakísérem és adok váltópólót, ami tiszta.

-           Azt elfogadnám, köszönöm – morogja mély hangon, én pedig vissza is viszem a tálcát a helyére, majd intek Hosoeknak, hogy takarítsa fel gyorsan a csésze darabjait, amíg én hátramegyek a vendéggel.

Nagyszerű. Sikerült Jungkooknak annyira felidegesítenie, hogy még a munkámban is egy oltári nagy hibát vétsek. Mindenképp beszélnünk kell, mert ez így nem mehet tovább.