[15/25] Stalker with love [+18]

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Taehyung, Jungkook                          

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Oké, még itt van a heti egy rész, vegyétek úgy, hogy tegnap van. xD Igazából akkor akartam hozni, de nem jött össze. Mostanság el vagyok havazva, mindig van valami dolgom, így nem nagyon tudok írni, de azért hoztam újból egy részt. Remélem, tetszeni fog! Jó olvasást! <3

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Kíváncsian vezeti pillantását rám, miközben az éppen szájába vett falatot rágja meg alaposan, viszont nekem torkomra forr a szó. Egy pillanatra elkapott az az érzés, hogy igent mondok az ajánlatára, de amint megszólaltam, már meg is gondoltam magam. Elhamarkodott döntés lenne a részemről, főleg, hogy nem is ismerem igazán, még meg sem mutatta, milyen tud lenni, ha igazán dühbe gurul, márpedig az az egy biztos, hogy nem kegyelmezne – kivéve persze a biztonsági szó hallatán.

            -          Hova megyünk holnap? – köszörülöm meg a torkom és inkább én is egy újabb falatot veszek számba, s pillantásom is elfordítom róla, csak ne olvassa ki belőlem, hogy terelem a szót az eredeti témáról, amiről szerettem volna beszélni.

            -          Hova szeretnél? – Kérdése meglep és félre is nyelek, amit nagy nehezen köhögök vissza, s Kook is nyomban emeli a karját, hogy megveregesse hátam. Nem gondoltam, hogy van választási lehetőségem is. – Nem fogunk tudni elmenni, ha megfulladsz – szid meg, de közben látom, ahogy szája sarkában megbújik egy apró mosoly.

            -          Hova mehetnénk? – szólalok meg, mikor végre újból rendesen jutok levegőhöz.

            A válaszra várva a pult mögé lépek, hogy egy pohár vízzel gazdagodjak, közben pedig a másiknak is öntök, hogy azt elé letéve ihassa az ebéd közben. Ahogy újból helyet foglalok, kissé még fáj a fenekem, de azt hiszem, egészen hozzászoktam az érzéshez, csak mára ne kapjak több büntetést. Ehhez nekem is tennem kell, hiszen nem szabad, hogy kihozzam a sodrából, de annyit már biztosan tudok, hogy az apró kis dolgoktól is képes felizgulni. Minden apró kis idegesítő szokás, amitől az átlagemberek szimplán bosszankodnak, ő viszont felizgul. Érdekes felállás, kicsit furcsán van összerakva, de ettől sokkal izgalmasabbnak ígérkezik a kapcsolatunk.

            -          Te szerettél volna annyira randikat beiktatni a kapcsolatunkba, úgyhogy ezt a döntést rád bíznám – von vállat.

            -          Erre szükség van a feltételeid mellett végképp, hogy megtartsuk a normális emberekhez méltó kapcsolati szintet. Már megmondtam, hogy nekem nem csak annyiból áll ki, hogy hagyom magam neked. Nem tetszenek a szabályaid, habár párhoz hozzá tudnék szokni, azt hiszem legalábbis – magyarázom evés közben, viszont pillantása megkeményedik, engem mégsem riaszt el.

            -          Nem írtad alá a szerződést, de próbaidőt kértél, tehát ebben a két hétben olyan, mintha minden szabály élne, amit megbeszéltünk. – Értetlenül pislogok rá, ugyanis nem értem, miért mondja most ezt. Tudom, hogy mit jelent a próbaidő, nem véletlen kértem én magam. – Akkor mondd csak, miért olyan nagy a szád még most is?

            -          Tények.

            -          Szeretsz kötözködni?

            -          Romantikus vagyok.

            -          A kettő nem függ össze.

            -          Tudom – kuncogom, s az ő tekintete is meglágyul kicsit, de nem eléggé ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. – Miért? Valami rosszat mondtam? Szerintem igazán önfeláldozó vagyok ahhoz képest, hogy mi az, amit én megengednék.

            -          Itt nem arról van szó, hogy te mit engedsz meg, hanem, hogy milyen szinten veted magad alá az én akaratomnak. Így is kihúztál már pár dolgot a listából, pedig bele tudnék kötni, hogy miért tartsuk meg őket, viszont tiszteletben tartom a kérésedet. Innentől kezdve, neked is tiszteletben kell tartanod az enyémet. Ez volna a szerződés lényege, hogy a szerint játszunk, viszont, ha valami mégsem tetszik, ha tegyük fel, éppen olyan hangulatodban vagy, hogy nem bírsz elviselni bizonyos dolgokat, akkor azokhoz ott van a sárga biztonsági szó. Már átrágtuk magunkat ezen, ezért szeretném, ha nem próbálnád meg kihúzni magad a büntetések alól.

            Nagyot nyelek, s bele sem tudok kötni, hiszen igaza van. Ha én kértem ezt a két hetet, akkor nem szabadna így viselkednem. Én döntöttem így, az én felelősségem. Ha már belementem, akkor felesleges visszakoznom. Hogyan bízna meg bennem, ha még ebben sem tudom tartani magam a megbeszéltekhez?

            -          Szóval, mégis kapok büntetést? – húzom fel félve fél szemöldököm, mire halkan elkuncogja magát, s helyettem inkább az ételnek szenteli figyelmét.

            -          Nem, most nem, de csak azért, mert jókedvemben találtál. – Szavai hatására tudat alatt harapok ajkamba, viszont hamar észbe kapok, s szerencsémre nem is látja, hiszen nem rám néz, így megnyugszom, hogy nem húzom fel rögtön azután, hogy éppen közli velem, nem tesz semmit.

            -          Ez azt jelenti, hogy szoktál ilyen is lenni? Az előző alávetettjeiddel is így viselkedtél? Amikor éppen olyan kedved volt, akkor nem büntetted meg őket? Ezt nem foglaltad bele a szerződésbe, így az ilyen hangulatingadozásaiddal nem számoltam. Tudod, mindenre jobb felkészülni.

            -          Most nehezemre esik eldönteni, hogy éppen azért küzdesz, ha kevesebbet kapj, vagy éppenséggel átvitten kérsz rá, hogy itt az étkezőasztalon fenekeljelek el – néz fel ismét szemeimbe, mire érzem, hogy arcom ég, ő pedig haloványan elmosolyodik.

            Az étkezés további részében csendben maradok, így látom a legjobbnak, nehogy a végén addig járjon a szám, amíg el nem érem az ellenkezőjét annak, amit szeretnék. Valójában megmozgatta a fantáziámat az, ahogy az étkezőasztalról beszélt, s vizuális beállítottságomnak hála, meg is jelenik előttem a kép, amint hasra kényszerít, majd a fenekelést követően a magáévá is tesz. Még élvezném is, s már a gondolattól is felpezsdül a vérem, viszont jobb, ha elterelem a gondolataimat, különben takargathatom feleslegesen, hogy kívánom.

            Később szerencsére megtalálom a táskámat, majd azt be is viszem az ideiglenes szobámba, ahol ismét egyedül maradok. Jungkook visszament dolgozni, elvégre is elég sok dolga lehet, ha annyi üzlet sorsa van a kezében. Valószínűleg ezért szerette volna, ha ide is költözöm erre az időtartamra, mert akkor bármikor, amikor ideje van, és ki szeretne kapcsolódni, csak fogja magát és bejön hozzám a szobába, hogy kielégítse a szadista vágyait. Lehetséges, hogy a munka miatt alakult ki benne ez a hajlam, hiszen nem tudja hol levezetni a feszültséget, ezért abban leli örömét, ha másokon láthatja azt a fájdalmat, amit ő érez legbelül. A vonásai is azért keményednek meg minden alkalommal, ami szexi, de félelmetes. Sokszor látni rajta azt a gyermeki boldogságot, amiről Seoyun is beszélt, hogy milyen is valójában, milyen volt gyermekkorában. Erre kíváncsi lennék, de kétlem, hogy szívesen mutogatna nekem családi fotókat, pedig engem tényleg érdekel, viszont az ő szemében én nem vagyok különb a többi alávetettnél. Nekem sem szabadna túlgondolnom a kapcsolatunkat, miért érzem mégis úgy, hogy én nem vagyok ennyivel megelégedve? Többet akarok. Őt akarom, az igazi énjét teljes egészében. Én nem egy szeretnék lenni a sok közül. Én az egyetlen szeretnék lenni.

            Telefonom előkapva felhívom szüleimet, hogy gyors tájékoztatást adjak magamról, viszont a kapcsolatomról nem ejtek egyetlen szót sem. Anyámmal beszélek, ő veszi fel a telefont, s így megtudom, hogy jól vannak, minden rendben velük, s el is beszélgetjük az időt. Személy szerint én nem beszélek túl sokat, mindössze nő létére a vonal túlsó végén lévő pletykálgat el nekem mindenről, még a szomszéd kutyájáról is, aki kiszökött az egyik éjjel, majd egy utcával arrébb találták meg egy macska mellett, akivel egymást tisztogatták. Érdekes világban élünk, azért jót derülök ezen az apróságon is. Nem beszélünk minden nap a szüleimmel, így jó hallgatni már csak a hangjukat is, az már mindegy, hogy pontosan miről is beszélünk. A kapcsolatomról pedig akkor ejtek szót nekik, ha úgy érzem, nem csak egy alávetett vagyok, aki két hétig próbaidőn van. Akarom mondani, Jungkook. Ő van próbaidőn, vagy nem is, inkább maga a helyzet.

            -          És mond csak, kincsem – folytatja lágy hangon anyám, én pedig hümmögve adom tudtára, hogy figyelek. – Nincsen mostanság senkid?  Olyan keveset beszélünk, alig tudok valamit rólad, hogy mi a helyzet veled, viszont ez érdekelne. Fontos, hogy boldog legyél végre hosszú idő után.

            Meglep a kérdése, s reménykedtem benne, hogy sikerül ezt a témát hanyagolni, viszont neki mindig is valami különleges érzéke volt ehhez, hogy tudja, mi az, amit el szeretnék titkolni. Anno Jimint sem szerettem volna az orrukra kötni, hiszen féltem, mit szólnának egy férfihoz, de anyám észrevette rajtam a változást, így kénytelen voltam színt vallani. Nehezen ment, nem szerettem volna megnyílni, de végül mindent kiszedett belőlem. Szerencsémre elfogadta, hogy ilyen vagyok, és inkább örült a boldogságomnak, mintsem, hogy keresztbe tegyen nekem, s lelkileg tönkretegyen.

            -          Nincs senki – felelem egy mély sóhajjal, s jól tudom, hogy már ebből is ki fog szűrni valamit.

            -          Azt ne mond nekem, hogy még mindig hiányzik neked Jimin – dorgál meg finoman, de közben hallani, hogy ő sem gondolja ezt komolyan, így halovány mosollyal lépek az ablakhoz, hogy a szép tájat kémleljem beszélgetés közben.

            -          Ezt így nem jelenteném ki, mivel ő magán túltettem magam, viszont az az érzés hiányzik. Az egész helyzet, hogy legyen valaki, akit tudok őszintén szeretni.

            -          Azt elhiszem. Jól megvoltatok együtt, össze is illettetek, kár, hogy ez lett a vége a kapcsolatotoknak. Kedveltem azt a fiút, hiszen olyan édes és segítőkész volt. El tudtam volna fogadni, ha ő marad melletted mindig.

            -          Köszönöm, anya! Ezzel most igazán sokat segítettél – forgatom szemeim, de azért mosolygok, s a vonal túlsó végén is először hallom, hogy elszégyelli, majd kineveti magát, amiért ilyen meggondolatlanul beszél. – Ami azt illeti, azt hiszem, tudtam meg mostanság róla egy-két dolgot, de lényegtelen, hiszen nem találkoztunk. Nem is vagyok benne teljesen biztos, igazából csak tippelném, de…

            -          Honnan tudsz róla új dolgot? Tipp? Nyomozol utána? Mit jelentsen ez?

            -          Nem, anya, nem nyomozok senki után, csak… mindegy, bonyolult, a lényegen nem változtat, hogy egyébként mégsem tudok róla semmit.

            -          De pár éve azt mondtad, hogy a szakításotok is értelmetlen volt, mert nem adott konkrét magyarázatot, csak… csak annyit, hogy… hogyan is mondtad?

            -          Talált egy jobb lehetőséget? – formálom kérdéssé a mondatot, s helyeslően hümmög is válaszként anyám.

            -          Emlékszem, mennyire össze voltál törve, úgyhogy az egyáltalán nem rossz hír, ha tudod, hogy végül miért is ment el pontosan.

            -          Nem szeretném felbolygatni a múltat, anya! – próbálom leállítani. – Már túltettem magam rajta, réges-rég új életet kezdtem, úgyhogy ezt a beszélgetést akár le is zárhatjuk.

            -          Jól van, igazad van, nem is róla szerettem volna beszélni, hanem az új kapcsolatodról, ami ugye nincs, úgyhogy… mindegy is, mindössze reménykedtem, hogy van valami változás, de ha nincs, hát nincs.

            Lassan elbúcsúzunk egymástól, majd megszakítva a vonalat, mosolyogva engedem le a kezem magam mellé, a készüléket biztosan tartva benne. Több mint egy órát beszéltünk, így szinte rögtön érkezik is a jellegzetes pityegő hang, ami tudtomra adja, hogy mennyi az egyenlegem. Szinte biztos vagyok benne, hogy semmi nem maradt rajta, elvégre is ennyi ideig sem beszélgetek sűrűn, még jó, hogy fel volt töltve elég pénzzel, amiből már körülbelül semmi sem maradt.

Oldalra döntöm fejem mindkét irányba, majd hátrafele is megteszem ezt, s szabad kezem tarkómon simítom végig, így megropogtatva kicsit csontjaim, amitől megkönnyebbülök. Valamit kezdenem kellene magammal, de ötletem sincs, mivel üssem el az időt. Lehet, meg kellene kérdeznem Kooktól, hogy mik vannak itt, ahová bemehetek, hogy ne unatkozzak.

Kopogás hangja üti meg a fülem, mire nyomban fordulok testemmel kilencven fokot, fejemmel viszont az ajtó irányába meredek. Szemeim a kétszeresükre nőnek, ahogy végigmérem az ott álló alakot. Jungkook lazán az ajtófélfának dőlve áll, lábát keresztbe rakva maga előtt, s az ajtó éppen annyira van nyitva, hogy ő ott tudjon állni kényelmesen. Karját leengedi, így keresztbefonja őket mellkasa előtt, miután kopogott, én pedig kérdő pillantásokkal illetem, s próbálok nem arra koncentrálni, hogy mennyire vonzó ott állva. Ekkor tudatosul bennem, hogy észre sem vettem, mikor jött be. Nem is hallottam semmit.

-          Úgy tűnt, jó sok mindent megbeszéltetek – mosolyodik el, amit viszonzok.

-          Már egy ideje nem beszéltünk, úgyhogy volt mit mesélni egymásnak, viszont nőről van szó, be nem áll a szája – forgatom szemeim teljesen megfeledkezve magamról. – Egyébként mióta vagy itt, hogy így tudod, hogy sokat beszéltünk? – nézek vissza rá, viszont ő már ekkor ellöki magát a faltól és határozott, kimért léptekkel közelít meg.

-          Azt hiszem, most tanítok neked valamit – veszi mutató- és hüvelykujja közé állam, s úgy fordítja oldalra fejem, majd kertelés nélkül hajol nyakamra, hogy először egy gyengédebb csókot hintsen rá, majd következőleg erősen meg is szívja már így is erősen foltos bőröm.

-          Mit csinálsz? – húzódom el, amit nem néz jó szemmel. – Nekem még dolgoznom kell szerdától. Mit fognak szólni a vendégek, ha azt látják, hogy a nyakam egy nagy lila folt?

-          Én felajánlottam, hogy ne dolgozz erre az időre, és tekintve, hogy én vagyok a főnököd, nem is lett volna akadály. Még hiányt sem szenvednél semmiben, de ezt megjegyeztem. Ha te ennyire szeretsz lázadni, akkor most már megtanítom neked, hol a helyed. – Összerezzenek, ahogy befejezi mondandóját, hiszen sokat ígérnek szavai, s nagyot is nyelek, mozdulni pedig nem merek.

-          Én nem…- próbálnám kimenteni magam valamivel, de nincs rá időm.

Jungkook könnyedén fog csípőmre, s úgy húz magához, hogy aztán két lépéssel már az ágy mellett álljon, majd nemes egyszerűséggel fordít rajtam és lök le a garnitúrára, kicsit sem finomkodva, így hasra vágódom. Gyorsan megfordulok, hogy kényelmesebben helyezkedjek el, viszont időm nincsen felfogni, mi történik velem, a másik már felettem is támaszkodik, tekintete pedig pont azt a dominanciát sugározza magából, amitől végigfut a hideg a hátamon, de közben mégis beleborzongok az izgalomtól. Nagy szemeket meresztve nézek fel rá, mire összepréseli ajkait, majd következőleg már hajol is le értem, hogy megcsókolhasson. Azonnal viszonzom, karjaim nyaka köré fonom, s úgy húzom magamhoz minél közelebb, majd jobb kezem mellkasára vezetem, ott simogatom tovább, s ettől úgy bújik hozzám, mint egy szeretetre éhes kiscica. Édes, hogy ilyen hatással vagyok rá, viszont mégis tudom, hogy nem vagyok különb az előzőeknél. Bizonyára hozzájuk is ugyanígy bújt minden egyes alkalommal, ami imponáló bárkinek.

Váratlanul emelkedik meg, s ingjét gyorsan gombolja ki, mintha sietne valahova, én viszont ráérősen vezetem végig tekintetem felsőtestén, amely még most is elkápráztat, mennyire tökéletes. Automatikusan nyúlok érte, hogy végigsimíthassak rajta, viszont amint ezt elérem, csuklómra fog, de nem veszi el kezem magáról. Tekintetünk összefonódik, ahogy újból fölém tornyosul és csókba invitál. Ekkor már elhúzza kezem, s a másikat is lefogva vezeti fejem felé őket.

-          Tartsd ott! – nyomja le csuklóim a párnák közé.

Újból emelkedik, de csak éppen annyira, hogy lekapja magáról már kigombolt ingjét, melynek ujjait fogja és az imént lefogott testrészeim összeköti velük. Tágra nyílt szemekkel nézek fel, hogy lássam, mit csinál, s követni is alig bírom, ahogy már gyakorlottan köt rám csomót, de nem szorít meg nagyon, csak éppen annyira, hogy szabadulni ne tudjak. Értetlenül ráncolom szemöldököm, mikor is fogja a ruha többi részét és az ágy rácsos végéhez vezetve fonja azon is át, hogy ahhoz láncoljon. Egy valamiben biztos vagyok; én ilyen csomót soha nem fogok tudni kötni egy egyszerű kis ingből.

Újabb csókért hajol, majd áttér fülcimpámra, azt veszi fogai közé, hogy gyengéden megharapdáljon, majd a legérzékenyebb pontom találja meg, amitől ajkaim elnyílnak egymástól és egy halkabb kéjes sóhaj szökik rajtuk. Fejem az ellenkező irányba döntöm, s nem is próbálom leplezni, mennyire élvezem, amit velem tesz. Legszívesebben magamhoz ölelném, simogatnám testének minden porcikáját, de így, hogy megkötözött, esélyem sincs rá. Helyette ő simogat engem, az oldalam, a mellkasom, a hasam, majd megmarkolva pólóm végét, felhúzza rajtam, s egészen addig húzza, míg nem a felkaromon lesz összegyűrődve, s pont úgy helyezi, hogy azzal szemeim is takarásban legyenek.

-          Megint? – csúszik ki számon a kérdés, de nem látom, mi a reakciója. – Látni akarlak.

-          Most nem fogsz – suttogja fülembe, amibe beleborzongok. – Büntetésben vagy.

-          Tessék? – csúszik fentebb pár oktávval hangom. – Miért? Mit csináltam rosszul már megint?

-          Ami azt illeti, elég sűrűn is kaphatnál büntetést, de nem vagyok olyan kegyetlen, hogy minden egyes hibádat felrójam neked. Állandóan ellenállsz, feleselsz, nem utolsósorban a szemed is forgatod, ami nagy szemtelenség. Ha bírnál magaddal, akkor ritkábban kapnál büntetést, de így kiérdemled. Már így is megúsztál párat – csókolgatja vállam, majd kulcscsontomra tér át.

Tehetetlenül ficánkolok alatta, mikor mellbimbóm is ajkai közé veszi, majd erősen szívja meg, belőlem kiváltva egy hangosabb nyögést. Mellkasom kidomborítom neki, többért könyörögve, hogy jobban érezzem magamon, de ő erősebbnek bizonyul, így visszanyom az ágyra. Érzem a testéből áradó forróságot, a leheletét, az elmélyülő hangja, a sóhajai, melyeket az én hangom elnyom, mind felpezsdítenek, s eszembe jut az ebédünk, mikor képes lett volna ott helyben is elfenekelni, azon az asztalon, amelyiken enni szokás.

Már nem is érdekel, mit teszek, ajkam beharapva élvezem, ahogy kényeztet, majd gyorsan rángatja le rólam nadrágom a mai nap folyamán már harmadszorra, s ha rajta múlna, biztosan lenne az többször is már. Valamiért úgy érzem, ha kedd este hazamegyek, egész héten nem fogok tudni normálisan felszolgálni a sántítástól.

Erősen fog csípőmre, majd éppen annyira emeli meg magát rólam, hogy egy határozott mozdulattal fordítson rajtam, így ismét hason fekszem alatta. Próbálok megemelkedni, valahogyan kilesni a ruhám mögül, de tökéletesen a szememhez illesztette, s tudom, ha sikerülne elmozdítanom, talán nagyobb büntetést kapnék, mint amiben így is részem lesz. Nem is kell sokat várnom, hamar megérzem csattanó tenyerét fenekem jobb partján, mire fájdalom ittasan nyögök fel, s fejem a párnák közé dobom.

-          Szemtelen fiú vagy – dorgál meg. – Próbálj meg nem mozogni – kér, de jól tudom, hogy ez valójában egy parancs, tehát ne próbáljam meg, hanem tegyek így.

Hátam lepi el csókjaival, amibe beleremegek, s nehezemre esik nem vonaglani alatta, de egyelőre még elég tisztán élnek bennem szavai, hogy ne merjek megmozdulni. Úgy tűnik, nem könnyít a helyzetemen, néhol meg is harapdálja bőröm, amitől megugranék legszívesebben, de akkor is tartom magam, így csak a kisebb nyögéseket engedem meg magamnak. El sem merem képzelni, hogyan fogok ezután kinézni.

Mikor elér bokszeralsómig, még egy utolsó csókot hint bőrömre, majd végül minden maradék ruhadarabtól megfoszt engem, így az egyetlen, amit még mondhatok, hogy rajtam van, az a pólóm, ami éppenséggel nem arra a célra szolgál, amire kitalálták. Ezúttal a bal oldalamra kapok ütést, amitől megugrok, ugyanis nem vagyok rá felkészülve, teljesen váratlanul ér. Szaporábban veszem a levegőt, s egyszerre kívánom, s tolnám el magamtól. Nem bírom ezt a kettősséget, amit kivált belőlem.

-          Mondtam, hogy ne mozdulj – sóhajtja, mintha csak tehetnék róla, hogy így megugrottam. – Sosem hallgatsz rám.

A párna takarásában el is mosolyodom, ugyanis örülök neki, ha sikerül valamiben kiemelkednem a többiek közül, akikkel dolga volt, még ha én is szívom meg érte a levét, de akkor is boldog vagyok, hogy ennek ellenére nem dob el magától, kellek neki. Valószínűleg másoknál nem nézett el ennyi hibát, sokkal kegyetlenebb volt, s érzem, hogy nekem is meg fogja mutatni, milyen is az, ha elengedi magát, de egyelőre biztos vagyok benne, hogy még tartja magát, hiszen tart tőle, elmegyek. Márpedig, ha már ennyi mindent megtett értem, akkor csak nem adna fel könnyen.

Fenekemre csókol, majd azt is gyengédebben, de megharapja, amitől ismét egy nyögés szökik ki belőlem, ugyanis ilyet még soha nem éltem át, de még álmomban sem gondoltam volna, hogy bárki tenni fog. Az egész annyira nevetségesnek tűnhet, én mégis annyira nagyon élvezem! Lehet, el kellene látogatnom egy agykurkászhoz, hogy helyrepofozzon.

Kezeivel ügyesen feszíti szét két partom, majd nyelvét végig is vezeti a már ismert vonalon, amitől végigfut az a bizonyos borzongás a hátamon, de nem mozdulok. Igaz, nem mondta, hogy még mindig tartsam magam azok után, hogy az imént megugrottan, de valamiért érzem, hogy a szabály ettől függetlenül még él. Ezt akarta volna megtanítani?

Ahogy bejáratomhoz ér, szaggatottan fújom ki a levegőt, s testem meg-megremeg az érzéstől. Nyelvét óvatosan próbálja bedugni, amitől majdnem kicsúszik a számon egy hangosabb nyögés, de még idejében tartom magam, így összepréselem ajkaim. Viszonylag hamar elhúzódik tőlem, amitől megcsap a hűvösebb levegő, s érzem is, hogy kissé libabőrös leszek, viszont nincs időm ezzel foglalkozni, ugyanis megérzem ujjait ajkaimnál, melyeket gyengéden nyomkod meg, végül teste is az enyémhez simul, ahogy elfekszik rajtam, de azért támaszkodik, hogy ne nyomjon le.

-          Vedd szépen a szádba és nedvesítsd be őket – utasít, s egy másodperc erejéig nem teszek semmit, csak aztán nyitom nagyobbra a szám, melybe nyomban be is dugja ujjait.

Egyszerűbb lenne, ha a kezeim szabadon volnának, de így teljesen rá vagyok utalva. Megpróbálom így is a legtöbbet kihozni magamból, hogy minél érzékibben szopogassam, ráncosra nedvesítve bőrét. Mindeközben nyakam csókolgatja, amivel elveszi az eszem, azt se tudom, hova koncentráljak, de nem hagyom abba nyelvem munkáját, hiszen tudom jól, rosszabb vége lenne.

Mikor már úgy érzi, elég, kihúzza ujjait számból, majd bármiféle felvezetés nélkül dugja fel az elsőt, mire hangosan nyögök fel és vetem fejem a párnába. Legalább szólhatott volna, vagy masszírozgathatott volna is, de csak így feldugni nem ér! Nincs is igazán időm ezen bosszankodni, már társítja is második ujját, amitől már nem bírom tartani magam. Egész testemben megvonaglok, az inget, mellyel össze vannak kötve csuklóim, megszorítom, s magas hangon nyögök. Ollózó mozdulatokat végez, miközben újból fülemhez hajol, s először fogai közé veszi fülcimpámat, csak aztán szopogatja meg.

-          Fáj? – búgja fülembe, de nem válaszolok. – Mondtam, hogy ne mozogj. Miért nem értesz a szép szóból? – Befejezésképpen harmadik ujját is csatlakoztatja a másik kettőhöz, mire fájdalomtól eltorzult arcom teljesen a párnába nyomom, s abba nyögök bele hangosabban, csak tompítsa valami hangom. – Ne fojtsd vissza, hallani szeretném tisztán a hangod, ahogy fáj.

-          Miért kell, hogy fájjon? – remeg meg hangom, de fejem megemelem annyira, hogy meg tudjak szólalni, ugyanis tényleg nem értem, mire fel kapok büntetést. – Nem is tettem semmi rosszat!

-          Már említettem – nyomja olyan mélyre ujjait, amennyire csak tudja, én pedig ezzel egyszerre vonaglok meg és nyögök. – Forgattad a szemed és feleselsz is. Nem mondtam, hogy elhúzódhatsz tőlem.

-          Engedély kell hozzá, ha zavar? – húzom fel szemöldökeim, bár jól tudom, nem látja. – Nem szeretnék így menni munkába.

-          Ó, Taehyung, ha tudnád, mire vállalkozol az ilyen megszólalásaiddal – cicceg, amitől hevesebben dobog a szívem egyszerre a félelemtől, hogy mit fog most tenni velem, s az izgalomtól.

Ujjait hamar húzza ki, majd újabbat csap fenekemre, ami hangosan csattan, én pedig újból felnyögök, következőleg pedig visszafordít hanyatt fekvésbe, amit máris jobban élveznék, ha látnám is, mit csinál. Mivel a szemem takarásban van, így a hallásomra vagyok utalva, s ki is tudom következtetni, hogy a nadrágjával matathat, majd érzem is, hogy feláll az ágyról, s mikor már legközelebb magam felett érzem, testével enyémhez simul, s tudatosul bennem, hogy már ő is teljesen meztelen. Már meredező férfiasságunkat összefogja, s így mozgatja kezét rajtunk, amitől fejem automatikusan dobom hátra, ő pedig kihasználva a lehetőséget szívogatja meg bőröm még több helyen, ahol csak tudja, a mellkasomat is. Ha így folytatja, biztosan be kell feküdnöm egy nagy kád hideg vízbe, hogy mindenhol tudjam borogatni magam.

-          Jungkook – sóhajtom, miközben csípőmmel fellökök jelezve türelmetlenségem.

-          Hogy mondod? – áll meg mindennemű mozgásban, én pedig szemem égnek emelem, még ha nem is lát belőle semmit.

-          Kérlek – suttogom tovább, kerülve a jól ismert megnevezéseket.

-          Mit szeretnél? – ránt egy erősebbet nemességünkön, mire ismét felnyögök, s úgy vonaglok alatta, mint egy kiéhezett kurva. – Gyönyörű látvány vagy, Taehyung – suttogja elvarázsolva, majd ajkaimra hajolva csókol meg, majd harapdálja meg alsó ajkam, miközben én fülig pirulok bókjától.

-          Csak siethetnél – nyögöm ki, tudtára adva, mennyire türelmetlen vagyok, mire hallom, hogy elkuncogja magát.

-          Mondd szebben, akkor talán, de nem garantálom, hogy nem fog fájni – csókol a fülem mögötti részre, mire mélyen szívom magamba a levegőt. – Tudod a megnevezéseket, akkor hívj úgy.

Újból emelem csípőm, hozzádörgölőzöm, próbálom elérni, hogy neki is ugyanannyira elvegyem az eszét, mint amennyire ő vette el az enyémet. Még ha büntetésben is vagyok, nem fogom hagyni, hogy teljesen kiszolgáltatott legyek. Lehet, hogy mégis minden az ő akarata szerint fog menni, de akkor sem adom át magam százszázalékosan. Érezze, hogy én más vagyok.

-          Uram? – mosolyodom el, s újabbat lökök csípőmmel, lábaim pedig dereka köré fonom, így kénytelen elengedni és rám borul teljes súlyával, így az utolsó pillanatban támasztja meg magát. – Kérem, legyen úriember, és vigyázzon rám! Nem vagyok én olyan szemtelen, mint amilyennek beállít.

-          Tae…

-          Mire vársz még? Nem büntetésben vagyok? Azt hittem, rosszabb lesz – kuncogom, s lábaimmal jobban magamra húzom, nem engedem, hogy szabaduljon. Ha ő így játszik, akkor én is így fogok. A szabályzatban nem állt benne, hogy nem játszadozhatok.

Talán nem a legjobb ötlet volt elszólni magam, ugyanis újfent erősebbnek bizonyul nálam, így megemeli magát éppen annyira, hogy a bejáratomhoz pozícionálja magát, majd bármi várakozás nélkül nyomja belém hosszát annyira, amennyire bírja még szűk nyílásomba. Arcom grimaszba torzul, a fájdalomtól hangosan nyögök fel, s zihálva veszem a levegőt. Felkészíteni felkészített, még az a szerencsém, hogy nem szárazon hatolt belém, ugyanis nyelvével és ujjaival is kellően benedvesített, a gond csak az, hogy elég rövid ideig, ráadásul így belém hatolni, ennyire fájdalmasan, hirtelen és erősen, kegyetlenség.

Alig vár néhány másodpercet, máris mély lökésekkel indít, én pedig minden egyes mozdulata után a fájdalomtól nyögök fel. Nem kímél, úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli, nekem ez mennyire rossz érzés, s hiába szorítom magamhoz jobban, hátha ezzel elérem, hogy finomabban csinálja, nem érzek változást. Fáj, s mikor gyorsabb tempóra kapcsol, végre kezébe veszi vágyam, melyet a megszokott rutinnal kényeztet, s ezzel elveszi a figyelmem valamennyire a fenekemben tornyosuló fájdalomtól, mely kihat az egész testemre. Hosszú percekbe telik, mire sikerül elfelednem a kellemetlen érzést, s sokkal inkább az élvezetekre koncentrálok, az orgazmus elérésére, mely még elég távolinak tűnik, elérhetetlennek.

Egy számomra ismeretlen dallam csendül fel valahonnan a szobából, mire mindketten ledermedünk. Még levegőt is elfelejtek venni, ahogy néhány másodpercig Jungkook is csak támaszkodik felettem, majd mikor továbbra sem akar elhallgatni a szám, kihúzódik belőlem és leszáll az ágyról. Értetlenül ráncolom szemöldököm, mikor a zene hangosodik, mintha eddig valami tompította volna valamelyest.

-          Igen, tessék? Jeon Jungkook beszél – mutatkozik be kellőképpen, de ezúttal egyáltalán nem cseng olyan határozottan a hangja, mint máskor, ettől pedig akaratlanul is öntelt mosolyra húzódnak ajkaim. – Már úton? Ó, értem – válaszolgat, én pedig egyre inkább érzem úgy, hogy itt valami nincs rendben. – Lent a konferenciateremben. Majd az asszisztensem mutatja az utat. Igen, persze. Akkor fél óra múlva? Rendben, akkor ott. – Azzal hallhatóan bontja a vonalat, majd már érzem is, hogy újból felettem van, ölemben helyezkedik el, majd a pólómat lehúzza szememről, s amint végre látok valamit, nagy szemeket meresztve nézek rá, miközben ő teljesen visszaigazítja felsőmet.

-          Ki volt az? Fontos? – kérdezem rekedtes hangon, mire megköszörülöm torkom, bár a helyzeten cseppet sem segít, hogy az ölemben ül és férfiasságunk összeér, így érzem, hogy ő is épp úgy fel van izgulva még mindig, mint én.

-          Ez is miattad van – hajol le hozzám, de nem csókol meg, viszont karjaim lassan kiszabadítja a fogságból. – Ha nem vennéd el állandóan az eszem, akkor most tudnék dolgozni nyugodtan, így viszont sietnem kell. Azt se tudom hirtelen, hol vannak a megfelelő papírok – fordítja el tekintetét, mikor karjaim könnyedén hullnak a párnába.

-          Nem is csináltam semmit! – védekezem automatikusan.

-          Azért, mert te nem látod magad, az nem jelenti azt, hogy nem vagy vonzó az ablak előtt állva, mikor rád süt a nap. – Lehajol egy gyors csókért, majd kihúzva magát, visszaveszi az összegyűrődött inget, én pedig újból csak pirulni vagyok képes. – Később ezt még mindenképpen befejezzük, aztán még szeretnék beszélni is veled.

-          Beszélni? Miről? – ülök fel, mikor lemászik rólam, hogy felkapkodja magára a földre dobált ruhadarabjait.

Tekintete sokat mondó, száját mégsem nyitja válaszra. Mintha csak valami komoly dologról lenne szó, kissé meg is rémít, hiszen nem gondolnám, hogy ő bármi különösebbről akarna velem beszélni, hiszen nem egy komoly kapcsolat vagyok számára. Mindenesetre kíváncsivá tesz, s izgatottan várom, miről fogunk társalogni, s azt is várom már, hogy ezt a kis légyottot befejezzük, viszont most kénytelen leszek magam orvosolni a problémát, ugyanis a merevedésem nem fog elmúlni egyik pillanatról a másikra. Egyedül Jungkooknak nehéz, hiszen neki sietnie kell, ugyanis, ha jól hallottam, fél órán belül érkeznek hozzá tárgyalni.

-          Ha lehet, ne nagyon kószálj el a házban. A földszintre ne menj, az elsőre mehetsz, ha nagyon unatkozol. Ott van egy saját kondiszobám, de egy igazi játszószobát is találhatsz, ahol kedvedre szórakozhatsz. Azok a helyek is elég jól vannak hangszigetelve, de azért ne csapj nagy zajt, ha lehet, mert tárgyalni fogok. Komoly ügyfelek jönnek, ha pedig sikerül megállapodnom velük, az nagy nyereség lesz számomra, amit még apám is megirigyel majd – ábrándozik el szélesen mosolyogva, s máris még kíváncsibbá tesz, hiszen most hozta szóba először egy családtagját. – Mindegy, a lényeg, hogy ne kószálj összevissza – lép elém, majd fél lábbal az ágyra térdel, s ujjai közé veszi állam, úgy fordítja maga felé fel, hogy lehajolhasson egy szenvedélyes csókra.

-          Apáddal versenyeztek, kinek van több sikeres tárgyalása? – húzom fel kíváncsian fél szemöldököm, mire elmosolyodik.

-          Tőle örököltem a versenyszellemem. Tudod, ez amolyan, aki többet keres, az az uralkodó a hónapban.

-          Hogy te mindenben ezt látod – szűkítem résnyire szemeim, mire elneveti magát. – Egyébként meg, ha most tárgyalásod lesz, akkor gondolom, ez már hamarabb meg volt beszélve. Miért jöttél fel hozzám?

-          Csak be szerettem volna nézni, mikor pihenőt tartottam – néz az ablak felé, majd újból rám –, de te beszélgettél az anyukáddal, úgyhogy nem szerettelek volna megzavarni, viszont elmenni sem. Gyönyörű vagy, Taehyung, hányszor kell még elmondanom? – hajol újból ajkaimért, s egy hosszan elnyújtott csókot ad.

-          Ezért kapok büntetést? – suttogom, mikor elválunk annyira, hogy levegőt tudjunk venni.

-          Azt a szemtelenségedért kapod, és hidd el, hogy be is fogom hajtani, nem fogom elfelejteni, milyen pofátlan módon ellenkeztél és próbáltál sarokba szorítani, hogy ellenállj. Lehet, hogy nem most, de később bizony olyat kapsz majd, amit biztosan nem felejtesz el egyhamar.

-          Nem azt mondtad, hogy nem akarod megutáltatni velem a szexet? – harapom be ajkam, mire pillantása nyomban arra terelődik.

-          Nem fogod, mert mellette olyan élvezetben lesz részed, hogy vissza fogod sírni – mosolyogja ördögien, majd váratlanul kap alsó ajkam után, hogy fogai közé véve ő is megharapdálja azt, majd egy valóban utolsó gyors csókkal búcsúzik, hogy elinduljon átöltözni és összeszedni a dolgait a tárgyalásra.

[14/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +16

Szereplők: Taehyung, Jungkook                          

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Tudom-tudom, régen volt rész, főleg a vámpírosból, de ehhez van kedvem, mégis ezzel is vártam. Ígérgettem itt a héten mindig, de nem jött össze, de a lényeg, hogy itt is van az új rész. Jó olvasást! <3

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jungkook csuklómnál fogva húz maga után egyenesen a vörös színben pompázó bőrkanapéhoz vezetve. A közepére le is ül, majd engem egy határozott mozdulattal ránt le magához, így én elvesztem egyensúlyom, s egyenest az ölébe borulok, de mivel úgy húz, így elhasalok lábain. Hevesen dobogó szívvel kapom fel a fejem és próbálok valahogy hátranézni, viszont nem tudok eléggé megfordulni ahhoz, hogy jól lássak mindent. Karjaimmal végre szabadon tudok mozogni, ugyanis elengedi csuklóm, de felállni nem enged. Egyik kezével előrenyúl a nadrágom gombjához, így megszabadítva tőle, s nem sokkal később már húzza is le rólam a farmert, mire szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől.

            -          Még csak most vettem vissza! – szólok rá, de nem is húzza le rólam teljesen, csupán annyira, hogy fenekemre szabad rálátása nyíljon. Zavarba jövök, érzem, hogy ég az arcom. Amíg rajtam volt a szemfedő, nem volt ennyire kínos, hiszen nem láttam.

            -          Nyughass, különben többet kapsz, mint három – figyelmeztet, de én nem tudom befogni a szám.

            -          Mert nem vagy elég erős ahhoz, hogy nadrágon keresztül is megérezzem, hogy megütsz? – kuncogom, s szinte érzem, hogy aláírtam a halálos ítéletem. Hátamon fekvő kezét érzem, hogy megrándul, a másikkal viszont nyugodtan cirógatja fenekem jobb partját.

            -          Jól van, akkor hatról indítunk, és haladunk szépen egyre erősebb fokozatra. Szeretnél még valamit mondani? – hajol közelebb fülemhez, miközben a cirógatásommal nem áll meg.

            Fejem rázom válaszként és áldom az eget, hogy most nem látja az arcom, így azt se veheti észre, ahogy ajkamba harapok az izgalomtól. Kíváncsi vagyok, mennyire fog erőset ütni, főleg, ha hatszor teszi meg. A hátsó felem még kissé sajog az iménti aktustól, de csak nem lehet olyan vészes, ha megüt. Érzem, hogy eltávolodik tőlem, én pedig mélyen beszívom a levegőt, felkészülve a legrosszabbra, de annyira nem félek tőle, hiszen nemrég kaptam már pár csattanósat és nem is volt olyan vészes, mint amilyenre számítottam.

            Kezét váratlanul emeli, s nincs is időm felkészülni rá, már le is csap, de nem túl erősen, nekem viszont belesajdul érzékeny részem. Ajkam harapok erősen, levezetve a kisebb fájdalmat, így a nyögést is visszafojtva, mindössze egy aprócska sóhaj szökik ki számon. Ezután újból cirógatni kezdi az imént megütött felületet, ami jól esik, s ismételten nem bírom magamban tartani véleményem.

            -          Csak ennyi? – mosolygom, amit ő nem lát, de a hangomból sugárzik a jókedv… egyelőre.

            -          Milyen bátor vagy! – lepődik meg. – Olyan kis tapasztalatlan vagy még. Nem tudod, mit fogsz kapni, ha így beszélsz velem.

            -          Ugyan már, attól még fiatalabb vagy nálam – forgatom szemeim, s ezért is köszönetet mondok, amiért nem láthatja. Már vagy 12 ütést biztosan felszámolna.

            A cirógatásnak vége, s újabbat csap, ami nem tűnik erősebbnek, viszont az első után kellemetlenebb, amire rátesz az is, hogy nemrég még bennem is mozgott, s így jobban sajog az egész. Nem szól semmit, nem cirógat, nem vár, rögtön utána jön a harmadik is, ami már kicsit erősebb, így ajkaim elnyílnak egymástól és egy kisebb nyögés szökik ki rajtuk.

            -          Fáj? – Hallani a hangjából, hogy jól szórakozik, én pedig ledobom fejem, miközben érzem, hogy újból cirógat. – Mondd csak el szépen, miért kapod ezt. Miért vagy büntetésben, hm?

            -          Mert ez a fétised? – célzok az igazi okra, holott jól tudom, hogy nem erre a válaszra vár, de nem akarom, hogy nyeregben érezze magát.

            -          Kilenc.

            -          Mi? – kapom fel a fejem rögtön. – Annyiszor akarsz…

            -          Aha – jelenti ki egyszerűen, ami szinte nevetséges, én mégsem tudok nevetni rajta. Elég volt már ez a három, még sok is, engedjen el.

            Nem tudok többet szólni, újból lecsap, már ismételten erősebben, mint az imént, s egy elhaló nyögés csusszan ki belőlem, de nem fogok itt szenvedni az ölében. Nem akarom, hogy azt lássa, elérte a célját, habár akkor egész nap itt ülhetnénk, annyi fenekelést kapnék. Kisebb cirógatás után kapom a következőt, ami nem erősebb, mindössze ugyanolyan, mint az előző, de az is éppen elég ugyanarra a helyre, ahová már négyszer is ütött. Ezután újból kényeztetés, újabb ütés, újabb cirógatás, s itt megáll, hogy szóra nyissa száját.

            -          Nem ér visszafogni a hangod – szól rám. – Engedd csak ki, hadd halljam, mennyire fáj. Tudom, hogy fáj, ne is próbáld meg beetetni velem, hogy nem. Egyébként a kérdésemre továbbra is választ várok. Miért kapod a büntetést?

            -          Mert… mert harapdáltam a szám – nyögöm ki nagy nehezen, ugyanis nem szeretném, ha ismét hozzá toldana vagy hármat.

            -          És szabad ilyet? Szabad ezzel ingerelni az uralkodó félt?

            -          N… nem? – kuncogom el a végét, mire feltűnően hangosan sóhajt fel, de azért érzem belőle, hogy jókedvű.

            -          Nem bizony, és feleselni sem épp a legcélszerűbb. Majd idővel megtanulod, hogy mit nem szabad csinálni. Tudod, elég könnyen fel lehet húzni engem bármilyen értelemben. – Tudom, hogy szándékosan hangsúlyozza úgy, hogy rosszra gondoljak, mire újból ajkamba harapok.

            Keze újból emelkedik, majd lecsap ugyanarra a helyre, viszont ez már sokkal erősebb, mint az előzőek, nem csak kicsit másabb, így a nyögést sem tudom már visszafojtani. Hangosan engedem ki magamból fájdalmam hangját, miközben megfeszülnek az izmaim. Miért élvezi ezt ennyire? Még az első hat ütős hangyán volt, de ez? Ez kegyetlen.

            Nem is kell sokat várnom, mikor újból egy még erősebbet csap, s a csattanó hanggal szinte egyszerre kiáltok fel feljajdulva, s szemeim is szorosan zárom össze. Legszívesebben kifordulnék az öléből és lekiabálnám a haját a fejéről, majd fejvesztve rohannék ki ebből a pokolból, a fájdalom vörös szobájából. Vajon ilyen helyzetekre értette, hogy használhatom a biztonsági szavakat? A vöröset semmiképpen nem mondanám, hiszen nem lankadt az érdeklődésem iránta, sőt, ha lehet, csak sokkal jobban feltüzelt, viszont ez a fenekelés… nem is lenne vele baj, igazán izgató egy bizonyos szintig. Most már ezt az egyet kibírom, nem használok biztonsági szót. Még a végén puhánynak tűnnék, azt pedig nem szeretném. Különleges szeretnék lenni a számára, hogy kitűnjek az előző nyolc alávetettje közül, hogy őket elfelejtse, és csak rám gondoljon. Akarjon engem annyira, hogy a legfájdalmasabb dolgokról képes legyen lemondani. Azt akarom, hogy velem képes legyen gyengéden bánni, sőt! Akarjon velem úgy bánni.

            -          Ezt már szeretem – sóhajtja kéjesen, s tudom, hogy a hangomra érti. – Tudod, nekem nem lesz rosszabb attól, hogy te lázadsz ellenem. – Szinte hallom a hangjából, hogy jól szórakozik rajtam, de nem felelek, nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy ismét bosszankodva hozzávágjak valamit, ami miatt még hozzácsaphat pár ütést. – Számolsz? Hánynál tartunk?

            -          Ha nem tudom, akkor többet kapok? – kérdezem meg kissé félve, de persze jól tudom, mennyinél is tartunk. Nehéz egy ilyet nem figyelni, mikor fáj.

            -          Talán – kuncogja, miközben cirógatja fenekem, én pedig mélyet sóhajtok.

            -          Nyolc. – Mint az előző alávetettjeinek száma. És pont kilenc, ahányadikként én is beállok a sorba, pedig ezt nem szeretném. Nem egy akarok lenni a sok közül, hanem az a kivételes egyetlen, akire boldogan emlékszik vissza. Miért is vagyok ennyire nyálas vele kapcsolatban?

            -          Úgy bizony. – Azzal meg is adja az utolsót, viszont nem kegyelmez vele, erőset csap, amit szintén nem vagyok képes hang nélkül hagyni.

            Nadrágom visszahúzza, majd könnyedén húz fel, hogy így mellé érkezzek a bőrkanapéra, viszont ekkor kellemetlenül nyilall kisebb fájdalom hátsó felembe, ami a pár perce történt szexnek köszönhető. Nem is tudom palástolni érzéseim, arcom grimaszba torzul, ő pedig elégedetten vigyorog le rám. Legszívesebben letörölném azt a mosolyt a képéről, de úgyis alulmaradnék, ha erősködni próbálnék. Egyértelműen sokkal izmosabb és erősebb, mint én, különben valamennyire ellen tudnék állni. Maximum szóban tudnék harcba szállni vele, de annak meg az lesz a vége, hogy megbüntet, ami vagy fenekelés, vagy valami más eszközzel való korbácsolás.

            Jobban belegondolva, még nem is ismerem az igazi szadista oldalát, hiszen annyi mindent rejt ez a szoba, hogy csak egy-két eszközt, mert kipróbálni rajtam. Vajon félt, hogy elmegy a kedvem tőle, ezért inkább finomkodott? Nem vagyok hülye, tudom, hogy van ettől sokkal rosszabb is, ez pedig inkább volt izgató, mintsem fájdalmas. Felkeltette az érdeklődésem, hogy jobban megismerjem ebből a szempontból is, habár a randikról sem mondok le, hiszen magát a személyét is ismerni szeretném, az életét, a családját, a múltját, mindenét.

            -          Egész szép – közli mosolyogva. – Ahhoz képes, hogy ez volt az első büntetésed, amit nem élvezhettél, nagyon jól bírtad. A kilencet pedig megérdemelted egyébként is, hiszen már igazán érett neked egy kiadós fenekelés, hiszen sosem bírsz magaddal. Meg kell tanulnod mellettem, hol a határ.

            -          Örülök – fészkelődöm kényelmetlenül, ugyanis sehogy sem jó ülni, ő pedig ezt öntelt vigyorral nézi végig. – Nem kellene dolgoznod inkább, ahelyett, hogy engem osztasz ki? Már megkaptam a büntetésem, nem? Elég volt bőven, úgyhogy akár mindketten mehetnénk a saját dolgunkra.

            -          Bátor – suttogja maga elé, de tökéletesen hallom a csendben. – Ez tetszik, de igen, igazad van, dolgoznom kell, úgyhogy – áll fel, majd kezét nyújtva felém segít fel.

            A szobából kilépve még egy rövidebb, de annál szenvedélyesebb csókot váltunk, s úgy érzem, legszívesebben egész áldott nap el lennék a karjai között őt csókolva, de sajnos, mint minden jónak, ennek is vége szakad. Ő elindul a lépcsők irányába, míg én először a fürdőszobát célzom meg egy kis felfrissülés reményében. A fenekem kissé sajog, de nem fogok belehalni, egy ideig viszont biztosan nem ülök le. Nem elég, hogy megdugott, még el is fenekelt KILENCSZER, ami hadd ne mondjam, mennyire kínkeserves percekig tartott.

            Lemegyek az eggyel alattam levő szintre, hogy körbenézzek, de nem tudom, mely szobákba lehet benéznem. Az egyikbe random megpróbálok benyitni, viszont az pont kulcsra van zárva. Ha ezt ennyire lelakatolja, akkor biztosan fontos helyiség, ahová senkit nem enged be szívesen magán kívül, na meg persze ki tudja, kiket és milyen helyzetben. A vörös szoba után nem lepődnék már meg semmin, főleg, hogy ez egy kész palota. Gazdag, bizonyára sok minden található itt, de féltve őrzi is őket, mintha rossz kezekbe kerülhetnének. Alapjáraton ez egy hatalmas birtok elkerítve, ami tulajdonképpen a családjáé, meg persze gondolom a fontosabb dolgozóké, akik nem érnek rá naponta órákat utazni azért, hogy munkába érjenek. Ezért lehet a környéken ennyi ház, a fontosabb emberek számára.

            Hasam hangosan kordul egyet, jelezve számomra, hogy szüksége van valamire, amit megemészthet, így a lépcső felé veszem az irányt, ugyanis annyiban biztos vagyok, hogy a földszinten található a konyha. Valamit összeütök magamnak, Jungkook egyébként is azt mondta, hogy itt főzhetek kénye-kedvemre, azt, amit csak szeretnék, úgyhogy ezt a lehetőséget azt hiszem, ki is használom. Szükségem is lesz valami tápláló finomságra a reggel történtek után. Igazából nem hittem volna, hogy ilyen hamar sort kerítünk arra, hogy a vörös szobában dugjon meg, de nem bánom, hogy így indítottunk, hiszen egyébként is alig van időnk egymásra. Holnap este már haza is fuvaroz.

            A földszinti folyosón sétálok egy darabig, mikor végre megtalálom a modern konyhát, amit egy pult választ el az étkező helyiségtől. Az egész nagyon szép berendezésű, minden a legújabbnak tűnik, a tisztaságról ne is beszéljünk. Kíváncsi lennék, hány embert foglalkoztat, akiknek tartaniuk kell a szájukat vele kapcsolatban, és, ha a kis titkos szobájára gondolok, akkor felvetődik bennem a kérdés, azt vajon kivel takaríttatja? Nehezen tudom elképzelni, hogy ő állna neki, de azt is erősen kétlem, hogy beengedne oda csak úgy bárkit. Még ha a szobát ki is takarítják, az eszközöket is meg kell tisztítani, csak nem használhatja sokakon ugyanazt, ami már mocskos a sok szextől.

            Összerezzenek, ahogy egy másik ajtó mögül előlép egy már körülbelül negyvenes éveiben járható, kontyba fogott, sötétbarna hajú nő néhány zöldséggel egy nagyobb tálban. Ő is meglepetten pislog párat rám, majd széles mosollyal üdvözöl, meg is hajolva kicsit, majd a falnál lévő pulthoz lép, oda teszi le a tálat, hogy aztán megmoshassa egyesével mindet. Így belegondolva, ez az amerikai konyha elrendezés sokkal komfortosabb, mindennek megvan a maga helye, nem kell szűkölködni.

            -          Elnézést, segíthetek? – lépek a nő mellé, aki újból meglepődik, végül barátságos mosolyra vált. – Szívesen megcsinálok bármit, tudok főzni.

            -          Kedves tőled, de nincs szükségem rá. Egyedül is el tudom készíteni a kosztot, de azért köszönöm, hogy felajánlottad. – Azzal vissza is fordul a már megtisztított zöldségekhez, hogy aztán elővéve egy vágódeszkát és kést, feldarabolja őket.

            -          Egyébként is főzni szerettem volna valamit, más dolgom meg nemigen akad, ezért… - Elakadok, ahogy nagy szemeket meresztve néz rám és kíváncsian méri végig alakom. Az az érzésem támad, hogy tudja, mit keresek itt, hogy a többi alávetettel is beszélgetett már, így bizonyára képbe van azzal, hogy Jungkook sűrűn váltogatja a partnereit, még ha azzal nincs is tisztában, hogy miféle fétise van. Ezek után vajon hogyan tekinthet rám? Egyre a sok közül? Mennyire tűnhetek a szemében emiatt mocskosnak?

            -          Bocsáss meg, csak – rázza meg fejét sűrűn pislogva – nem vagyok ehhez hozzászokva. Eddig bárkivel találkoztam itt, senki nem ajánlotta fel a segítségét, vagyis ha volt is valaki, az egy visszautasítás után megértette, hogy nincs rá szükségem, mivel úgysem tud főzni. Te akartál valamit készíteni? Ezek szerint tudsz főzni?

            -          Persze – vágom rá habozás nélkül és büszkének is érzem magam, hogy végre valami, amiben kitűnhetek a többiek közül. – Tudok és szeretek is, mivel egyedül élek, így kénytelen voltam megtanulni. Sajnos nincs túl sok pénzem, ezért nem tudok mindig olyan nagy finomságokat csinálni, de szeretnék, mondjuk marhahúsból készíteni valami finomságot. Ó, az mennyire finom lenne! – veszek mély levegőt, s egy pillanatra szemeim is lehunyom, mintha csak érezném már azokat a mennyei illatokat.

            A nő ellágyulva mosolyog rám, majd elő is vesz egy másik vágódeszkát késsel együtt és megkér, hogy segítsek neki pucolni és darabolni, amit szíves örömest megteszek. Majd később viszont a nappaliba is el kell látogatnom, csak el ne felejtsem, hiszen múlt éjjel ott hagytam a táskámat. Remélem, senki nem viszi el és ott van, ahol hagytam, mert nem lenne túl jó még azután is aggódva koslatni, hogy aztán a főnököm főnökén keressem.

            Az elején egész nyugodt hangulatban telik az előkészület, mindketten csendben vagyunk, végezzük a magunk dolgát, majd megkér, hogy maradjak a helyemen, majd ő hoz húst is, amire csak izgatottabb leszek, hogy vajon miféle finomságot fogunk készíteni. Természetesen ebben is készségesen segítek, viszont ezt nagyobb karikákra vágjuk, majd a sütőbe dobjuk, a zöldségeket pedig vízbe téve feltesszük főni, így egy kis időre nincs is semmi dolgunk, csak a piszkos eszközöket elmosni, amit már nem enged meg nekem, hogy megcsináljak. Helyette körbenézek minden szekrényben és fiókban, hogy hol mi található, ne kelljen mindig rákérdeznem, legyek valamennyire képben.

            -          Ezt mindenképpen elmondom majd Mr Jeonnak – mosolyogja, mire szívem izgatottan dobban nagyot, ahogy felé kapom fejem. – Köszönöm a segítséged, aranyos vagy. Mi a neved? – fordul felém, miután elmosogat.

            -          Taehyung vagyok, Kim Taehyung. Önnek?

            -          Hong SeoYun – feleli. – Téged most látlak először.

            Zavarba jövök kijelentésétől, ugyanis ez újból olyan, mintha visszaesnék az alávetettek sorába, ahonnan ki szeretnék törni. Ha a többi itt dolgozó szemében már azt a látszatot tudnám kelteni, hogy én más vagyok, mint a többi, akkor a célszemélyt is egyszerűbben meg lehetne puhítani. Várjunk csak! Hiszen bizonyára Seoyun asszony is évek óta itt dolgozhat, akkor valószínűleg többet tud Jungkookról, így akár ki is kérdezhetném finoman, viszont nem tudom, hogyan is terelhetném efelé a témát, hogy ne legyek tolakodó és sunyi módon információkat gyűjtsek.

            -          Igen, most vagyok itt először – köszörülöm meg a torkom. – Ön gondolom, már régóta itt dolgozik. – Bólint. – Szeret itt lenni? Gondolom, meg van elégedve, de azért kíváncsi vagyok – már, ha nem tolakodó a kérdés.

            -          Meg vagyok elégedve, de szerintem te is látod, hogy itt minden milyen fényűző. Minden megfelelő számomra, még lakhatási engedélyem is van, hiszen kaptam egy kisebb házat a környéken, hogy mindig szolgálatra kész legyek.

            -          Családjával? – Újból bólint, de nem megyek mélyebben ebbe a helyzetébe, mivel nem rám tartozik a magánélete, engem pedig más érdekel.

            -          És veled mi a helyzet? Ha még új vagy itt, akkor elmondhatod, hogy tetszik a hely – vált át rám szerencsére ő, így valahogy bele tudom fűzni Kookot. – Biztosan elveszve érzed magad idebent, akkora ez a hely, de hamar hozzá lehet szokni, ha sűrűn látogatsz ide.

            -          Ez vitathatatlan – nevetek fel, s az ő arcára is örömteli mosolyt csalok. – Én soha nem éltem ilyen körülmények között, ezért ez az egész elég új nekem, de tetszik. Kicsit soknak találom, de idővel biztosan hozzá lehet szokni. Egyelőre tetszik, de nem tudom otthon érezni magam.

            -          Ha sokat leszel itt, akkor otthonos lesz, meglátod. Itt fogsz lakni? – Kérdéséből azonnal levágom, hogy tudja, hogy vannak, akik itt laknak, de néhányan nem. Kíváncsi vagyok, mennyire van képben az itteni sötétebb dolgok menetével.

            -          Nem – nyelek nagyot. – Én nem tudnék, legalábbis… mindegy, ez kissé bonyolult – vakargatom meg tarkóm, Seoyun pedig megértően mosolyog.

            -          Mióta ismeritek egymást Mr Jeonnal?

            -          Annyira nem túl régóta, csak egy pár hete. Abba a kávézóba jött, amelyikben én is dolgozom… aztán még egyszer… és még egyszer… - rázom fejem, miközben visszagondolok, a végére pedig lehunyom szemeim mosolyogva.

            Milyen édes! Ha belegondolok, hogy miattam képes volt minden nap szakítani egy órácskát az idejéből, megdobogtatja a szívem. Megpróbált felvásárolni, így kocsit vett nekem, borravalókkal látott el, ami több mint egy kis plusz pénz, ő mégsem volt fukar. Ez persze természetes, ha az ember egy konkrét palotában él, de egy olyan nincstelennek, mint én, ez túl szokatlan, váratlan, elfogadhatatlan. Engem nem lehet megvásárolni. Ahhoz, hogy érzéseim legyenek valaki felé, jobban meg kell ismernem, randiznunk kell menni, amit persze Kook nem szeret, de egy ilyen hobbi mellett érdekes is lenne. Azért ezt is ki szeretném deríteni, hogy miért nem szereti az ilyen kis édes együttléteket, gondoljunk itt bármire a randiktól kezdve a szeretkezésig. Belegondolva, miattam még abba is belement. Miattam várt hosszú ideig, az én válaszomra várt, hogy vajon érdeklődöm-e iránta, miattam enged próbaidőt, miattam még a büntetést is eltolta. Nem ismerem, de sokat változtathatott, hiszen ő maga mondta, hogy mennyi új dologba csábítom bele. Ez érdekes. Soha nem volt része a cukormázas részekben?

            -          Ez nagyon romantikusan hangzik – töri meg a csendet mosolygós hangjával. – Tudod, én már hosszú évek óta dolgozom a családnak, így tulajdonképpen láttam, ahogyan felnő egy aranyos kisfiú és egy ilyen érett, magabiztos karakter lesz, akinek van kellő tekintélye.

            -          Akkor miért szólítja Mr Jeonnak? – Ez a megnevezés böki a csőrömet, hiszen, ha látta felnőni, akkor miért kell magázódniuk?

            -          Amikor még kicsi volt, természetesen nem hívtam így, de ahogy felnőtt, megkért rá, hogy legyünk tiszteletteljesebbek egymással, hiszen ő is nagy már és szeretné a házában érezni a tiszteletet irányába. Okos és édes fiú, de sokat változott. Régen mindig csak úgy csillogott a szeme, mindenre nyitott volt, sokat tanult, szinte… tökéletes gyermekkora volt – sóhajt mélyet, s érzem azt az űrt, amit maga után hagy ez a történet. Ha Jungkook ilyen volt, akkor végképp nem értem, most miért ennyire domináns alkat.

            -          Mi változott azóta? – ráncolom szemöldököm értetlenül, mire felveszi a szemkontaktust, de nem ad választ. Hosszas másodpercekig csak nézünk egymásra, mikor végül újból halovány mosoly jelenik meg arcán és visszafordul a tűzhelyhez, ahol a zöldségek főnek, hogy megnézze, hányadán is állunk.

            -          A zöldségek azt hiszem, kezdenek eléggé megpuhulni, a marhahúsnak még kell több idő, de aztán folytathatjuk.

            -          Sajnálom – térek vissza az előző témára, mire megenyhülve néz újból rám. – Nem rám tartozik, csak szeretném jobban megismerni.

            -          Én örülnék az egyik legjobban, ha ezzel bármit is változtatni tudnál. Nagyon aranyos és segítőkész vagy. Még nem találkoztam hozzád hasonlóval, aki ennyire érdeklődő lett volna. Volt, aki kérdezett, de nem feltétlen láttam rajta, hogy különösebben érdekelné a téma. Felületes dolgokkal megelégedtek, de te más vagy. Látni a tekinteteden, hogy több információra vagy szomjas, hogy őszintén érdekel, mi van a másikkal, de ez tudod, nem elég. Egyetlen dolgot mondhatok neked biztosra – néz mélyen szemeimbe. – Mindenkinek van gyengepontja.

            Szívem izgatottan verdes mellkasomban, s az érzés, hogy én még többet akarok tudni róla, el akar uralkodni rajtam, de türtőztetem magam. Biztos vagyok benne, hogy Seoyunnal nem lett aláíratva semmilyen titoktartási szerződés, szimplán tapintatos, tudja, hogy mennyit adhat ki nekem, de valamiért úgy érzem, már így is többet járt a szája, mint szokott. Egyelőre megelégszem ennyivel, s a másikat sem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni, így nem fitogtatom tovább a témát.

            Folytatjuk a főzést ott, ahol félbehagytuk, ugyanis a zöldségek megpuhultak, majd idő közben a húst is kivesszük, a továbbiakban meg inkább csak figyelek, hogy mit csinál Seoyun, hogy legközelebb már én is tudjak legalább valami hasonlóval előrukkolni. Két tányérra szépen meg is tálalunk, majd az étkezőasztalra helyezzük őket az evőeszközökkel együtt. Megkérdezem a szakácsnőtől, hogy ő miért nem eszik, de azt is megtudom, hogy ő sosem eszik együtt Jungkookkal, így elpakol magának egy keveset, majd végszóra a nagyfőnök is belép a konyhába, mikor mi éppen a külső pultnál állunk, csak éppenséggel a másik indulni készül.

            -          Az ebéd az asztalon, viszont nekem most mennem kell tovább – lép oda a fiatalabbhoz. – Úgy egyed, hogy nem egyedül készítettem – kuncogja, majd hátranéz rám és mosolyogva távozik.

            Jungkook tekintete meglepettséget tükröz, mire kénytelen vagyok megereszteni egy mosolyt. Lassan hozzászokok ahhoz is, hogy állandó jelleggel feltűnően néz meg magának, ahogyan most is teszi, miközben közelebb lép hozzám, majd derekamra fogva húz magához, mire rutinszerűen nyúlok alkarjáért.

            -          Együtt főztetek? – húzza fel szemöldökét, mire bólintok igenlően hümmögve. – Lenyűgözöl – mosolyodik el. – Még senkit nem hallottam, hogy segédkezett volna a munkában. Miért akarsz mindenben ennyire kivételt képezni? Szándékosan csinálod? – dönti oldalra fejét, de tudom, hogy ez nem szidás.

            -          Lassan el kellene fogadnod, hogy én más vagyok, mint a többiek, és nem, nem szándékosan csinálom – mosolygok. – Remélem éhes vagy, mert megdolgoztunk vele.

            -          Ó, igen, éhes vagyok – pillant le ajkaimra, s már hajol is értük, én viszont az ellenkező irányba húzom fejem, s rögtön látom rajta, hogy nem tetszik neki az ellenkezésem.

            -          Az étel az asztalon van.

            -          Ki mondta, hogy arra vagyok éhes? – húzza fel fél szemöldökét.

            -          Arra legyél – forgatom szemeim, viszont ez véletlen, így meg is rökönyödöm, amint találkozik tekintetünk és rájövök, mit tettem. – Nem figyeltem oda! Sajnálom, kérlek! – könyörgök rögtön, ugyanis a reggel történtek után nem hiányzik még egy fenekelés, így is sajog még egy kicsit a hátsó felem.

            -          Pont az ilyen véletlenek miatt jár a büntetés – hajol még közelebb hozzám, én pedig mozdulni sem merek. Félek, hogy kezet emel rám ilyen hamar a múltkori után.

            -          De főztem – nyelek nagyot. – Főztem, amit más eddig nem tett meg, tehát ezzel a plusz ponttal kiválthatom az ebéd előtti büntetést.

            -          Milyen furfangos valaki! – Azzal nyakamhoz hajol, hogy megcsókolja már így is foltos bőröm, én pedig a kellemes érzés miatt automatikusan az ellenkező irányba döntöm fejem, hogy kényelmesebben hozzám férjen. – Nem is értem, miért vagyok veled ilyen elnéző – sóhajtja felforrósodott bőrömre, majd lassan halad fel ajkaimig, hogy végre megcsókolhasson.

            Nem húzódom el, nem teszek semmiféle rossz lépést, így is eléggé félek már, hogy mi lesz, viszont tetszik, hogy azt mondja, elnéző velem. Lehet kamatoztatnom kellene az ilyen nem mindennapi, szokatlan dolgokat. Mi lehet még az, amivel le tudom venni a lábáról annyira, hogy ne büntessen meg? Mindent úgysem fogok tudni megúszni, azért próbálkozni szabad.

            Végül leülünk az asztalhoz és elfogyasztjuk az ebédünket, közben pedig nem esik szó semmi érdekfeszítőről. Megdicséri a főztünket, hogy valóban nagyon ízletesre sikeredett, ezért örülne, ha gyakrabban lennék nála, de természetesen erre nem mondhatok igent. Megbeszéltük, hogy három nap és két éjszaka, nem több. Szeretnék otthon is lenni, dolgoznom is kell, valamiből el kell tartanom azt a lakást, rá pedig nem támaszkodhatom. Szokásához híven felajánlja a pénzét, lakhatást is kínál, de én ebből nem kérek. Egyébként is csak próbaidőn vagyok, vagy ő van az én szememben azon, elvégre is, én figyelem meg, milyen is ez az egész, de közben mégis ő uralkodik felettem. Érdekes felállás, nehéz átlátni, hogy is van ez pontosan, viszont tudom, hogy nem engedhet meg magának mindent. Ő uralkodik felettem, mégis az én kezemben van az irányítás valamelyest.

Ha használnám a biztonsági szavakat, milyen reakciója lenne? Mi van akkor, ha szenvedek alatta, könyörgök neki, hogy fejezze be, de nem teszi, mert csak a sárga szó hallatán vesz vissza? Milyen beteges! Tartok tőle, hogy nem fog eszembe jutni abban a helyzetben a szó, pedig olyan egyszerű, mégis, ha az élvezet és a fájdalom hatására annyira kikapcsol az agyam, akkor még a saját nevemet is elfelejtem.

Szeretném jobban megismerni Jungkook szadista oldalát, de immáron azt is, hogy miért lett ilyen, mi miatt változott meg, addig pedig nem fogok tágítani, amíg ezt ki nem derítem. Alá kellene írnom a szerződést?

S ekkor már nyitom is a szám, hogy erre választ adjak neki:

-          Jungkook…