[30/?] A vámpírok legnagyobbja - Furcsa hangok

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Furcsa hangok
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jungkook, Jimin
Páros: VKookMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: fantasy
Megjegyzés: Ééééés betekintést nyerhetünk újból Jungkook szemszögébe, hogy hogyan is telnek a vámpírnapjai! :D Jó szórakozást! ^^

Jungkook POV

Jimin nagyjából minden nap ellát emberi vérrel, mivel elmondása alapján most az elején még nagymértékben erre lesz szükségem, és ez fog segíteni abban, hogy megfelelően regenerálódjak. Mit ne mondjak, nem számítottam arra, hogy ízleni fog, mert igen, nagyon is jóízűen iszom a vörös folyadékot, mintha csak valami üdítő lenne. Néha rám tör az, hogy hiányzik az emberi lét, hogy létszükségét érezzem annak, hogy egyek valamit, vagy esetleg normális italt igyak, de már kezdek hozzászokni az új testemhez. Legalábbis belülről új, hiszen a szervezetem rohamosan megváltozott. Tenni már nem tudok ellene semmit, ez már bekövetkezett, nem volt beleszólásom, és innentől már sajnos nincs is. A saját életemet nem tudom én magam irányítani, beadom a derekam mindenkinek, csak mert nem szeretnék nagyobb balhét, de azok így is elkerülhetetlenek. Mikor Jimin magamra hagy, olyankor sokszor gondolkozom el, mélyen a gondolataim bugyraiba merülök, hogy végiggondoljam, hogyan jutottam el idáig, hogy én miért is élvezem ezt igazából – mivel tagadhatatlanul élvezem -, miért nem futamodtam meg hamarabb, miért engedelmeskedem állandóan. Már vámpír vagyok, simán fel tudnék lázadni, de mégsem teszem, hiszen tudom, hogy egyedül nem sokáig húznám, ráadásul az emberek közé most már tényleg ne mehetek vissza, mert az is megeshet, hogy üldözőbe vennének, mivel nem tudom mindig uralni a képességeim, azt, hogy ekkora erő birtokában vagyok.
Jimin váratlanul toppan be a szobába, s az ajtót hangosan csapja be maga mögött. Már őrt nem állít mellém be a szobába, mert úgy döntött, megbízik bennem, aminek rendkívül örülök! Így legalább van egy kis szabad mozgási terem.
Idegesen túr hajába, s kis nyöszörgő hangokat hallat, majd már nyitnám a szám, hogy rákérdezzek, mikor az ő hangja csendül fel hamarabb.
- „Jobban tettem volna, ha egyszerűen megmondom neki az igazat. Miért csókoltam meg? Ez egyáltalán nem volt tervbe véve!” – Valami nincs rendben vele. Nem, nem feltétlen arra gondolok, amit mond, hanem a hangja is annyira más. Mivel nem értem, hogy miről fortyog itt, kíváncsian hallgatom tovább mondandóját. – „Az nem lehet… nem, nem, nem, és nem! Gyorsan verd ki ezt a fejedből! Az elmúlt kétszáz év alatt még ilyen intenzíven soha nem éreztem ezt. Nem azt mondom, hogy nem volt semmi hasonló, de ennyire még egyszer sem szállt el az eszem, hogy ne tudjam kontrollálni magam. Mi a fene ütött belém? Nem hiszem el!” – Szemöldököm összehúzva nézek rá értetlenül, s igaz, valamiben másabb a hangja, de nem tudok rájönni, miben, mivel mégis ugyanaz. Lehet, be van dugulva picit a fülem. Igen, azt hiszem, pont olyan a hangzása, de ez akkor miért nem tűnt fel eddig?
Nem bírva tovább türtőztetni magam, óvatosan lépek mögé, majd megköszörülve torkom vonom magamra figyelmét, mire elhallgat, nem beszél tovább, csak kíváncsian fürkészi szemeim.
- Szabad tudni, miket beszélsz? – teszem fel a kérdést óvatosan, mert annak ellenére, hogy tudom, még mindig erősebb vagyok nála, azért bennem van a félelem a tekintélye miatt.
- Mi? – néz rám értetlenül, mintha tényleg nem értené, mire szeretnék kilyukadni. – Nem mondtam semmit.
- Szóval nem tudhatom – sütöm le szemeim, de látom, hogy továbbra is értetlenül áll előttem, se lábai állásán is megfigyelem, hogy teljes testtel szembefordul velem.
- Miket beszélsz?
- Én csak arra lettem volna kíváncsi, hogy te miket beszélsz, de, ha nem mondod el, akkor nem, hát, így jártam – vonok vállat motyogásom végén, majd már fordulok is el, hogy békén hagyjam, és ne hergeljem fel, mivel nem tűnik túl békésnek, viszont mielőtt messzire juthatnék, egy hosszú lépéssel utolér, és megragadva karomat maga felé fordít és továbbra is értetlenül pislog rám. – Figyelj, nem akarlak zavarni, csak úgy gondoltam, hogy ha már ilyen nyíltan felvállalod a gondolataidat, akkor biztosan el szeretnéd mondani, de ha nem, akkor nem! Ne fitogtassuk tovább a témát – próbálok szabadulni a kínos szituációból, de ő továbbra sem enged.
- Jungkook, én nem mondtam semmit. Miről beszélsz? Mit hallottál, mégis mit mondtam?
- Ah, miért kell elismételnem? Nem igazán értem, hogy miről beszéltél, mivel olyasmikről zagyváltál, mint a csók valakivel, de nem mondtad, kivel, meg az érzéseidről, hogy nem érted, mi van veled…
- „Ezeket én nem mondtam ki hangosan, mégis honnan tud róla?” – jelenti ki anélkül, hogy megmozdulna a szája, mire tányér méretűre nőnek szemeim és szinte felsikítva ugrok hátrébb, határozottan rántva ki karom ujjai fogságából, és az ágy közepén gubózom össze.
- Hogyan… hogyan beszélsz te így? Nem is mozdítottad meg a szád! Mit… miért értettem, ha nem is beszéltél? Annyira furcsa volt a hangod az előbb is, mintha tompán hallanék, de ez nem igaz, nincs bedugulva a fülem, mert mikor mozgott a szád, akkor tisztán hallottalak! Hogyan csinálod ezt? – nézek rémültem, mire ő is meglepetten néz rám, a következő pillanatban pedig mellém mászik az ágyra, és mélyen szemeimbe néz, viszont pillantását alig bírom állni, ő mégis fogságban tart.
- „Szóval azt is hallod, amit most mondok?” – teszi fel a kérdést.
- Igen! Igen, hallottam, de ne csináld ezt, ez nem jó! Nem akarom így hallani a hangod, ez annyira ijesztő! – helyezkedem magzatpózba, a fejemet is lehajtva a lábam rejtekébe.
- Csak nem? – kezd kuncogni, mire kissé összerezzenek és próbálom őt kizárni, de nehezen megy. – Szóval hallod a gondolataim? Igazán egyedi képesség. Tudtam én, hogy a hasznomra leszel. Jól éreztem, hogy kellesz még nekem a jövőben. Valami azt súgta, hogy még sokra vihetem veled, ez pedig egy igazán különleges képesség. El se hiszem, hogy jól gondoltam! – nevet fel végül hangosan, mire óvatosan kukucskálok ki lábam és karom mögül.
- Ezt meg hogy érted? Miféle képesség?
- Tán elfelejtetted, hogy a vámpíroknak vannak képességeik? Abban igazad van, hogy most az elmúlt napokban elfelejtettem említeni neked, de régebben is mondtam már, hogy én például könnyedén tudok a tűzzel játszani. Ezért tudtalak átmelegíteni. Többféle képesség van, ezt nem mi döntjük el, hogy kinek milyen legyen. Mi már azzal születtünk, akit pedig átváltoztatnak, abba se lehet a szerveibe kalkulálni, hogy márpedig vagy ugyanaz, vagy valami más legyen, amit mi szeretnénk. Ez kialakult, én pedig sokszor éreztem már rajtad is, hogy benned van valami különleges. Már maga a kisugárzásod, az aurád olyan, ami felhívja egy vámpír figyelmét, tekintve, hogy a véred is nagyon ízletes volt, így tudtam, ha egyszer átváltoztatlak, akkor még nagy hasznomra leszel. Na, meg aztán elég kis hűségesnek tűntél, és minekután láttál is vámpírként, kénytelen voltam elhallgattatni valahogy téged, erre pedig az egyetlen megoldás az volt, hogy elhozzalak az emberek világából.
Meglepetten hallgatom szavait, s szép lassan a magzatpózból kibújok, úgy szentelem neki minden figyelmem, belefeledkezve szavaiba. Komolyan ezért hozott el, mert egy hülye vámpírösztöne ezt súgta neki? Mert finom a vérem illata, mert olyan a kisugárzásom, az aurám? Azért, mert kis hűségesnek tűntem? Végül is ebbe nem tudok belekötni, hiszen a napokban pont ezek gondolkoztam én magam is, hogy mennyire hűséges vagyok hozzá, pedig semmivel nem érdemelte ki. Honnan vannak ezek a megérzései? Vagy minden vámpír látta rajtam, hogy egyedi vagyok? Most szidhatok a szüleimet, hogy ilyennek szültek? Ha ez igaz, akkor részben miattuk vagyok itt! Jó, ez hülyeség, ők nem tehetnek róla, de akkor sem akarom elfogadni a tényeket. Én ezt nem hiszem el!
- Engedd, hogy feldolgozzam a híreket – nyögöm ki gyorsan, mielőtt még egy újabb témába kezdene, de ő mégis úgy dönt, tovább dumál.
- Az a baj, hogy ezt nem hagyhatjuk most ennyiben, akármennyire nehéz, ugyanis meg kell tanulnod kezelni a képességed. Belezavarodnál, ha nem bírnád kontrollálni magad, és nekem se tetszik, hogy hallhatod minden gondolatom, bármennyire is tudom ezt az előnyömre fordítani.
- Ezt lehet kontrollálni? Nem lenne egyszerűbb, ha te nem gondolkoznál ilyen hangosan? – húzom össze szemöldököm, mire jóízűen nevet fel.
- Persze, igazad van, sokkal egyszerűbb, hogy valakinek ne legyenek gondolatai – forgatja szemeit. – Tehát, nincs más dolgod, mint megtalálni az egyensúlyt magadban. Először is meg kell békélned azzal, hogy ilyen vagy, hogy te erre képes vagy. Ha ezzel megvagy, próbáld rendszerezni fejben a dolgokat, a gondolataidat, ne légy szétszórt! Találd meg a belső hangot! Ülj csak fel törökülésbe!
Innentől kezdve végig követnem kell minden parancsát, ő pedig próbál a lehető legkevesebbet gondolkodni, így folyamatosan beszél hozzám, hogy ő se kalandozzon el, így engem se zavarjon. Ezzel nem lenne semmi probléma, de néha belekontárkodnak gondolatai a fülembe, amik egyáltalán nem tetszenek, és megjegyzést is teszek rájuk, ő pedig ilyenkor szívesen leütne, de már az én reflexeim is elég gyorsak, így pillanatok alatt kapok utána, ha bármit készülne tenni, így tehetetlenné téve őt. Szemeiben minden ilyen alkalommal látok egy különös fényt megcsillanni, ami arra enged következtetni, hogy valójában tetszik neki, hogy ilyen vagyok, hogy meg tudom fékezni még őt magát is. Valljuk be, nekem is tetszik, hogy végre nem csak egy kis alávetettke vagyok. Ő szorgosan magyaráz, tulajdonképpen arról, hogyan kell meditálni, hogyan találjam meg a belső hangom, hogy megtaláljam azt a belső forrást, ahonnan ered a képességem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól tud magyarázni, de ennek hatására valóban sikerül a gondolataim mélyére merülnöm, fejben megkeresni a legmélyebb forrást, a csakráimat felfedezve, megnyitva a belső kapuimat. Egészen mélyre repülök, szinte szárnyalok, ahogy mélyen magamba szívom a levegőt, majd lassan kifújom. Mintha csak egy hatalmas feketeségben utaznék, mintha egy örvény ragadna magával, majd egyszer csak érzem, hogy közel vagyok, hogy meglelem azt, amit keresek, s a boldogságtól váratlanul szívom magamba rossz ritmusban a levegőt, s nyílnak tágra szemeim. Ahogy körbenézek a szobában, mintha nem is lennék ott, mintha furcsa kékes, csillogó fény venné körbe, s én a szemben ülő Jiminre pillantva látom, hogy ő is lehunyt szemekkel meditál, ahogyan én is, s már egyáltalán nem szól egyetlen szót se. Óvatosan mozdulok, nehogy észrevegye, hogy nem vagyok a helyemen, de furcsa mód meg se kottyan neki. Felállok az ágyon, s lenézve észreveszem saját magamat, amint ugyanúgy ülök a meditáló pózban, így kissé összerezzenve veszem tudomásul, hogy elég mélyre merülhettem, ha tulajdonképpen kiszálltam a saját testemből. Nem halhatok meg ennyitől, igaz?
Kíváncsian lépkedek körbe a szobában, keresve valamit, hátha megtalálhatom azt a bizonyos forrást, amiről Jimin beszélt, de egyszerűen semmit nem találok.
- Jungkook – hallom meg a saját hangom magam mögül, mire nyomban 180 fokos fordulatot veszek, és tágra nyílt szemekkel nézek szembe saját magammal, aki nem mellékesen ugyanabban a kék, csillogós fényben tündököl. Rögvest az ágyon ülő énemre pislogok, de az továbbra is ott ül, így újból a velem szembenállóra pillantok.
- Jungkook? – remeg meg hangom.
- Tudod, mit kell tenned. Rá kell érezned, de nagyon egyszerűen tudod majd irányítani a képességed.
- Mi vagy te? – hüledezek.
- A belső hangod. Csak fogadd meg a tanácsom. Érezni fogod, hol kell megállni, ha pedig ezzel megvagy, akkor képes leszel bárkit kihallgatni, de tudni fogod, mikor elég. Tudni fogod, mikor lesz elég, csak le kell nyúlnod, mélyen a forrásodig, s majd idővel nagyon egyszerűen fog menni.
- Ha te a belső hangom vagy, miért tudsz olyanokat, amiket én nem?
- Te is jól tudod, különben hogyan is lehetnék a belső hangod? – mosolyodik el, majd lassan elkezd szertefoszlani alakja, én pedig kétségbeesetten kapok utána, hiszen még annyi mindent szeretnék kérdezni saját magamtól. Hogyan sikerült egyáltalán eljutnom ide? Miért látom így a világot? Miért látom saját magamat, és miért találkozom a saját belső énemmel? Vajon most csak egy darab lélek volnék? Hogyan szabadulhatnék innen?
Visszalépek saját meditáló testem mellé, majd fáradtan sóhajtva teszek egy próbát. Átnyúlok magamon, tehát simán vissza tudok ülni ugyanoda, ugyanabban a pózban. Nem is habozok tovább, teszek is, amit az ösztöneim súgnak, s visszaülök oda, ahol a testem is van, s abban a pillanatban, mintha valami magával rántana, hirtelen elsötétül minden, szédülni kezdek, forog a világ körülöttem, a kékség csillogása eltűnik, majd immáron teljesen éberen nyitom tágra szemeim. Hörögve szívom magamba az éltető levegőt, mire köhögni kezdek. Jimin kezét érzem meg hátamon, amint megütögeti, hogy meg ne fulladjak, de hamar elseprem onnan.
- Mondj valamit! – dőlök előre, tenyereimmel combjain támaszkodva meg.
- Mire gondolsz?
- Nem! Nem így, hülye! – szorítom meg tudat alatt lábát, mire tágra nyílnak szemei.
- Elmondanád, mégis, mi a fészkes fenét csinálsz? Hogy beszélsz te velem, és mit... – ragadja meg kezeim, hogy elrántsa magáról. – Mit csinálsz?
- Magadban! Fejben mondj valamit! Kérlek! – könyörgöm neki tovább, nem figyelve arra, hogy valójában kissé meggondolatlanul viselkedtem előtte. Erősen kezdtem arra koncentrálni, hogy nem akarom hallani, hogy én tényleg nagyon nem szeretném, ha hallanám a gondolatait, így csak őt néztem a szemébe, melyekkel ő az enyéimet fürkészte. Hosszas másodpercekig csak néztünk egymásra, mire végül ő nyitotta előbb szóra a száját.
- Tehát? – húzza fel fél szemöldökét. – Mit gondolsz?
- Nem hallottam semmit – kezdek egyre szélesebben vigyorogni, mint egy kisgyerek, aki most kapta meg a kedvenc játékát. – Most gondolj megint valamire!
Ezúttal arra kezdek erősen koncentrálni, hogy halljam gondolatait, és tényleg minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez így legyen, és végül az eredményben nem is kell csalódnom. Boldogan ugrok meg ültemben, tapsikolva az örömtől, hiszen tényleg sikerült hallanom a gondolatait, amelyben semmi érdekeset nem mondott, de nekem sokat számít, hiszen hallottam! Ennek örömére még párszor elpróbálom, hogy tényleg képes vagyok-e irányítani, mikor szeretném hallani, s mikor nem, de az esetek kilencven százalékában sikerül, ez pedig büszkeséggel tölt el. Gyorsan tanulok, s lehetséges, ha nem figyelek oda, akkor akarva-akaratlanul is meg fogok hallani dolgokat, de ez így is már nagyon látványos fejlődés, s ezt Jimin is elismeri.
- Fárasztó vagy, Jungkook – dörzsöli meg halántékát lehunyt szemekkel, én pedig ezt az alkalmat választom arra, hogy hanyatt fekvésbe vágjam magam, s mint egy kukac, úgy kússzak öléhez, belejtve fejem, onnan pislogva fel rá, mire amint kinyitja szemeit, tekintetünk nyomban összetalálkozik. Széles vigyorral üdvözlöm, ő pedig égnek emeli szemeit, s hátraveti fejét egy fáradt sóhaj kíséretében. – Lehet, jobban szét kellett volna néznem, hátha van még olyan gyerek a városban, mint te. Lehetőleg olyan, aki nem viselkedik úgy, mint egy kisgyerek. – Szomorúan biggyesztem le ajkaim, játszva a sértettet, hogy meghassam, de semmi hatást nem érek el vele, mire újabb ötletem támad, s már kúszom is jobban az ölébe, így fejem hamar találkozik ágyékával. Erre már ő is meglepetten kapja rám tekintetét.
- Hoppá! – emelem mindkét kezem szám elé egy ártatlan mosoly kíséretében.
Nem mond semmit, tekintete arról árulkodik, hogy jelen pillanatban mennyire gyerekesnek tart, én viszont irányt változtatva folytatom a kúszást ölébe, míg végül valahogy oldalasan bele nem sikerül csüccsennem, így kénytelen vagyok felülni, ő pedig ekkor már kíváncsian lesi minden mozzanatom. Végig szemeibe nézek, míg nyelvem kidugva benedvesítem ajkaim, majd gyengéden beharapom azt. Apró mozdulatokkal mocorogni kezdek ölében, hogy ingerelni tudjam, ő pedig csillogó szemekkel követi tetteim, a megmozdulásaim, pupillái is kitágulnak. A következő pillanatban már karjaim körbefonom nyaka körül, s fejem ráhajtom, úgy pislogva fel rá, ő pedig automatikusan helyezi egyik kezét hátamhoz, a másikat pedig combon pihenteti. Ajkaimmal azonnal rácuppanok nyakának hófehér bőrére, mire ujjait érzem, amint megrándulnak, így egy mosoly kíséretében csókolgatom tovább, majd hirtelen szívok erőteljesen rajta, így kiváltva belőle egy magasabb hangú nyögést, s erre már határozottan markolja meg combomat.
- Hah, vigyázz! – szisszen fel, én pedig a már vörös foltú területre hintek gyógy puszikat. – Vámpír vagy, ez így már nem ugyanolyan! Fogd vissza az erőd!
Széles mosollyal emelem meg magam, hogy szemben kegyünk egymással, s ismét elvesszünk egymás tekintetében. Továbbra is ugyanazokkal a vágy ittas szemekkel néz rám, én pedig újból benedvesítem ajkaim, mire pillantása párnáimra esik, majd visszanéz szemeimbe, s tekintete sokkal elszántabbá válik. Több se kell, nem hagyja, hogy tovább ingereljem, hanem egyszerűen dob le hanyatt fekvésbe, hogy végül felettem támaszkodhasson meg, de nem tesz semmit, csak ajkaimat lesi, s szemeimbe néz, így váltogatva tekintetét rajtam, mire megforgatom szemeim.
- Azért nem csókolsz meg, mert valaki mással is smároltál ma, ami annyira összezavart, hogy nem vagy erre képes? És történetesen ez a valaki más, Taehyung? – Nem felel, csak meglepetten néz szemeimbe, mintha sikerült volna összezavarnom. – Megnyugodhatsz. Nem feltétlen szeretném kihallgatni a gondolataid, mivel lehet, nem is vagyok túlzottan kíváncsi rá, hogy én mennyire jelentéktelen vagyok számodra – sütöm le szemeim, s ezzel egy pillanat alatt megölöm a hangulatot, de nem tehetek róla. Lehet, az teszi, hogy most változó félben vagyok, így a hangulatom is nagyon ingadozó, de tudom, hogy Taehyung az, akit megcsókolt, hiszen ki más lehetett volna? Ezért volt összezavarodva, mivel valószínűleg neki ő többet jelent, s jól tudom, hogy ez TaeTaenél is ugyanígy van.
Kezeim mellkasára téve taszítom félre könnyedén, ő pedig egy apró nyögés kíséretében esik hanyatt mellettem. Nyomban fel is ülök, s egy szomorú sóhaj kíséretében húzom fel egyik lábam, melyre helyezem karom, s homlokommal támaszkodom meg rajta.
- Mit gondolsz, mit csinálsz? – ül fel ő is kissé idegesen. – Attól még, hogy vámpír vagy, nem viselkedhetsz ilyen lekezelően velem!
- Szerintem meg idáig bőven elég szenvedést kaptam tőled, szóval, ha azt szeretnéd, hogy én legyek a jobb kezed, akkor jobban tennéd, ha nem kezelnél tovább úgy, mint egy tehetetlen kis szolgát.
- Nem kezellek úgy, csupán tudd, hol a helyed. Attól még, hogy átváltoztál, a felállás nem fog változni. Ti ketten ugyanúgy mellettem maradtok, és…
- Kénye-kedvedre ugrálhatsz kettőnk között? – nevetek fel keserűen, melemelve magam, hogy felé fordulva szemeibe nézhessek. – Nem leszek a tárgyad, akit kihasználhatsz.
- Ostobaságokat beszélsz.
- Igazán? Nekem nem úgy tűnik.
Nem méltatom további beszédre, csupán el szeretném menni innen, legalábbis mellőle egy kis időre, hogy rendezzem magamban a dolgokat. Napok óta ezen kattogok, de most úgy érzem, hogy van is miért átgondolnom, hogy nincs helyem itt, viszont amint fordulok, hogy lemásszak az ágyról, Jimin úgy kap utána és húz vissza, hogy szorosan magához öleljen. Nem tesz semmi mást, csak ölel magához, s egy szót se szól hosszú percekig, én pedig értetlenül állok előtte, szintén szótlanul. Végül lassan elenged, s szemeimbe nézve vesz mély levegőt.
- Nem tudom, mivel tudnálak magam mellett tartani, de szükségem van rád. Ne menj sehova, ne lázadj ellenem! Sokat jelentesz számomra, máskülönben nem lennél most itt. Használd kicsit jobban az eszed. Nem leszek nyálas, nem fogok neked csöpögni, de, ha téged már nem lehet meggyőzni, akkor megkérlek rá, hogy gondolkozz el ezen, de kizárólag mellettem. Maradj mellettem.

[29/?] A vámpírok legnagyobbja - Kimondatlan titok

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Kimondatlan titok
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Taehyung, Jimin
Páros: VKookMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: fantasy
Megjegyzés: Máris megjöttem a folytatással, szóval jó szórakozást hozzá! ^^

Taehyung POV

Amint újból a szoba sötét falait bámulhattam, rájöttem, hogy újból szét lettünk Jungkookkal választva. Nem elég, hogy elrabolt, hogy elszakított a családunktól, az élettől, még külön is zár minket! Azt hittem, hogy meg fognak változni a dolgok, hogy könyörületesebb lesz, főleg azután, hogy sikerült összehoznia hármunkat, ami persze nem volt a paklimban, de nem tudtam ellene mit tenni. Jungkook is folyamatosan piszkált, ráadásul Jimin… Jimin merőben más, mint Kook. Itt nem feltétlen arra gondolom, hogy vámpír, egy kastélya van, és bizonyára van vagy kétszáz éves, hanem arra, hogy mikor ránézek, egészen más érzéseket vált ki belőlem, mint eddig bárki. Emlékszem még, mikor a szobámba osont az éjszaka közepén, befeküdt mellém az ágyamba, és hagyta, hogy hozzá bújva aludjak el. Mennyit bénáskodtam előtte, mennyire szörnyen viselkedtem! Még a boltba is utánam jött, mikor dolgoztam, ahová szintén nem térhetek vissza. Akkor már eltűnt Jungkook, akkor volt, hogy beszéltünk telefonon, ő pedig kihallgatta az egészet, mert vámpír létére olyan jó hallással rendelkezik, hogy még ezt is tökéletesen értette. Ki gondolta volna, hogy egy napon, majd leszek annyira ostoba, annyira elvarázsolt egy másik férfi miatt, hogy a saját ágyamban hemperegjek vele. Még így visszagondolva se bánom a történteket, azt, amit tettem, hiszen azok az érzések mind bennem munkálkodnak, felbolygatnak, én pedig nem tudom őket hova tenni. Az utóbbi időben összezavart, feldühített, én pedig mindenáron szökni akartam, de ezt nem tehettem meg. Nem, mert elkapott volna, és ez meg is történt. Még az se rendített meg egyszer sem, hogy tudtam, keze van a legjobb barátom eltűnésében. Még most is jól tudom, hogy mennyi rosszat tett, mégse tudok rá úgy haragudni, ahogyan szeretnék. Én őszintén el szeretnék menni innen, hiányzik a családom, a szüleim, az osztály – igen, még az osztály is -, az előző életem. Mintha csak egy előző lenne. Már olyan régóta itt vagyunk, s legszívesebben elmennék, de akkor Jungkookot cserben hagynám, és eredetileg azért jöttem, hogy őt kiszabadítsam, hogy visszavigyem a szüleihez, de a szülei már megismerkedhettek Jimin haragjával. Hogy tehet valaki ilyet? Hogy volt képes elmenni a szüleihez? Vajon az enyémekkel mi a helyzet? Jungkook hogyan volt képes azok után a hírek után belemenni a hármasba? És én miért is mentem bele? Miért nem védtem meg, ha kell, akkor az életem árán is? Miért adtam be a derekam egy vámpírnak? Miért?
Szeretem. Szeretném? Így lenne? Hogyan is szerethetnék egy olyasvalakit, mint ő? Azért, mert az elején figyelt rám. Mert foglalkozott velem, mert a szüleimmel is egy jó viszonyt tudott kialakítani. Mert beismerte, hogy ő tette ezt a sok szörnyűséget. Mert, bár rosszat tett, hogy elrabolt minket, de vigyáz ránk, mint a szemei fényei lennénk. Igaz, sokat szenvedtem azért, amiért az a bizonyos Seong család csaliként használt, de ő elintézte, hogy kimeneküljek a karjaik közül úgy, hogy eredetileg nem is engem kellett visszaszerezni. Viszont Jungkook nagyon furcsa volt. Az, ahogy nézett rám, az, ahogy felugrott a fáról egyenesen be a vámpírtömegbe, ahogy utánam vetemedett. Olyan volt, mint aki megőrült, akinek elment a józan esze, mintha valami állati ösztön hajtaná. Vajon mit történt vele? Elzárták tőlem, hozzám még bentre a szobán belülre is őröket állítatott Jimin, de miért? Jungkook ennyire veszélyes lenne? Rám nézve már mindenki veszélyes? Én vagyok az egyetlen már, aki itt józanésszel bír? Átváltozott volna? Vámpír lett? Máris? Én erre még nem készültem fel., én nem vagyok rá képes, hogy ép ésszel feldolgozzam az eseményeket. Azt hiszem, időre lesz szükségem, hogy helyreállítsam a gondolataim.

Magzatpózban ülve az ágyon, a párnák között merülök mélyen gondolataimba továbbra is, egy hét után még mindig. Egy hét telt el azóta, hogy lázadás tört ki a kastélyban, én pedig azóta is bezárva vagyok az alagsor szokásos szobájában. Ételt megfelelően kapok, egy szavam se lehet az ellátásra, elvégre is élni tudok szenvedések nélkül. Igen, élek, de csak testben. Lélekben úgy érzem, mintha napról napra csak elszívnák az életerőm, az összes energiám, a kedvem mindentől. Teljesen egyedül vagyok, az őrökkel nem beszélgetek, ők se szólnak hozzám. Néha váltogatják egymást, de engem levegőnek néznek, mintha ott se lennék.
Szomorú sóhaj hagyja el ajkaim, mikor újból elém tesznek egy tálcát az ebéddel, de mintha már nem is kívánnám annyira. Talán majd később megkívánom, de most nincs rá szükségem. Nem is érzem magam annyira éhesnek, így eltolom inkább az ágy szélébe a tálcát, majd mintha csak aludni készülnék, eldőlök az ágyon. Egy hét telt el, mikor rendezhettem magamban a gondolataim, de azt hiszem, ez egyedül nem fog menni. Most már tényleg úgy érzem magam, mint egy fogoly, mint egy számkivetett, akire semmi szükség a társadalomban. Lesz bárki, aki még kíváncsi rám? Történt esetleg valami Jungkookkal, hogy nem jön ide senki? Nem mernek szólni? Mi lehet vele? Annyira furcsa volt, bár lassan kezdek egészen biztos lenni benne, hogy már vámpír. Talán éppen ezért nagyon sok a baj vele, és nem tud Jimin látogatást tenni nálam, de minden bizonnyal gondol rám, figyel rám, ha az ételemet mindig elintézi. Az se magától érkezik, valaki küldi őket, és ez így történt akkor is, mikor még Jungkook is itt volt, de az mégis merőben más volt, hiszen legalább ketten vészeltük át a sokkos heteket.
Vacsorára ismét érkezik étel, de néhány falatkán kívül semmit nem eszek belőle. Nem kívánom, viszont tudom, hogy szükségem van egy kis élelemre, hogy rosszul se legyek, de végül azt is eltolom az ágy végébe. Ez így megy tovább a következő nap is reggel, délben, majd este. Az egyik őr a harmadik napon ismét elém teszi a reggelimet, de én azon nyomban vissza is nyomom hozzá, mire kissé meglepetten néz rám.
- Látni sem akarom, vigye el! – nézek magabiztosan szemeibe, mire ráncba szalad homloka az értetlenségtől, de végül szó nélkül teszi, amit mondok, s kissé sietős léptekkel hagyja el a szobát.
Nyújtózkodva kelek ki az ágyból, hiszen nemrég ébredtem, így a fürdőszobába veszem az irányt, hogy kissé helyrepofozzam magam. Azért a személyes higiéniámra odafigyelek, de valóban úgy érzem magam, mintha csak egy bábu lennék, akit úgy dobálnak, ahogyan csak akarnak. Egyetlen cél lebeg még a szemeim előtt: látni szeretném Jungkookot, hogy mi van vele. Bár őszintén szólva nem csak őt szeretném látni. Jimin is ugyanannyira foglalkoztat, de ő másabb, ő nem beszélne sokat, pedig nekem szükségem van arra, hogy valakivel megértessem magam. Átváltoztatta Jungkookot, így elvette tőlem az egyetlen személyt, akire még támaszkodhatom, még, ha az is volt a cél, hogy ez fordítva legyen. Viszonylag hamar végzek is, majd újból visszavonulok a nagy, baldachinos franciaágyam rejtekébe, hogy azon fekve hanyatt bámulhassam tovább a már jól megismert plafont. Vége lesz ennek bármikor is? Ennek a monotonitásnak, a sivár, szürke falaknak, melyek fogságában vagyok. Annyira tehetetlennek érzem magam, s tudom, felesleges lenne bármikor is szökni, hiszen úgyis rám találnának, na, meg aztán, hova mehetnék? Valószínűleg az én szüleim is hasonlóképpen jártak, mint Jungkookéi.
Gondolataimat az ajtó hangos kivágódásának hangja töri meg, mire nyomban felülök, hogy szemügyre vehessem, mi történik. Eddig senki nem jött még be ennyire durván, ennyire kegyetlenül meggyötörve szegény falapot, viszont ami pillanatok alatt elvonja a figyelmem, az a már jól ismert alak – Jimin. Tágra nyílnak szemeim, ahogy az ágyra veti magát, szemben helyezkedve el velem, majd szó nélkül veszi arcom kezei közé. Nem szól egyetlen szót se, csak néz szemeimbe, mintha épp felpróbálna mérni valamit, majd körbevezeti tekintetét minden porcikámon, le, majd vissza fel, újból a szemeimbe nézve. Kezei hidegek, mégis melegséggel járnak át, hiába tudom, hogy ez abszurd, mégis így érzem. Tekintetéből alig tudok kiolvasni valamit, hiszen egyszerre gondolnám, hogy talán aggódik, de egyben dühöt is látok benne csillogni.
- Hagyjanak magunkra – szólal meg csendesen, de parancsa ellenére senki nem mozdul, csak mocorogni kezdenek álló helyükben, mire Jimin lehunyja szemeit egy pillanatra, majd kinyitva azokat oldalra pillant, hogy ezúttal sokkal ingerültebben szóljon a bent állókra. – Mondtam valamit! – A következő pillanatban már tétovázás nélkül hagyják el a helyiséget, majd, amint a zár kattan, kettesben maradunk, s újra hozzám fordul, csakis nekem szentelve minden figyelmét. Továbbra is arcomat fogja, de már csak egyik kezével, s hüvelykujjával lágyan cirógatja bőröm.
- Hogyhogy itt…
- Hogy gondoltad ezt? – kérdezi velem egyszerre, így engem félbeszakítva. – Mit terveztél ezzel? Hogy majd sanyargatod magad, idővel pedig éhhalálban halsz meg? Szerinted miért kapsz ennyit? Azért, hogy pocsékba menjen? tulajdonképpen miattad tartok ilyeneket, csakis miattad! Semmibe veszed a munkám? Azt hiszed, annyira egyszerű beszerezni az ilyesmiket? A városban… - harapja el a szót, mire kíváncsian lesem, mit fog mondani, mintha csak valami olyasmi kotyogott volna ki majdnem, amit nem szeretne, hogy tudjak. – A lényeg, hogy nem egyszerű – sóhajtja.
- Miért nem egyszerű? Mi a baj vele? Bemész a boltba, megveszed, kijössz. Szerintem nincsen ebben semmi nehézség.
- Mondod te, mivel te emberi ésszel gondolkodván pénzzel fizetsz. Azt hiszed, nekem azt olyan egyszerű megszerezni? Nekem nincs rá szükségem, nálam másképp mennek a dolgok, mint az embereknél. Néha elég primitív a gondolkodásod.
- Te lopsz? – szűkítem résnyire szemeim, mire hitetlenül nyílnak tágra szemei.
- Nem, kölcsön kérek. De a lényeg nem is ez, miért tereled el a szót? Arról próbáltam tudomást szerezni, hogy mit művelsz? Miért nem eszel? Tudom jól, hogy szükséged van ételre, akkor miért sanyargatod magad? Megint lázadsz? Ennyire nem bírsz meglenni mellettem, a kastély falai között? – Nem felelek, csupán leeresztem vállaim, mire ő is oda ejti kezét arcomról. – Hidd el, nem kell sokáig itt időznöd…
- Nem kell sokáig? Miért kell egyáltalán itt lennem? Azért, mert megpróbáltam elszökni, ezért a sokkal nagyobb figyelem is? Még a szobán belül se lehet magánéletem? Folyamatosan van valaki mellettem, te pedig elvárod, hogy megfeleljek a rohadt elvárásaidnak, hogy új táncoljak, ahogy te fütyülsz, de fittyet se hánysz arra, hogy én mit szeretnék! Talán nem lenne semmi gondom az egésszel, ha nem kezelnél úgy, mintha egy játékszer lennék, akit kénye-kedvedre kihasználhatsz!
- Jungkook miatt kell itt lenned – sóhajtja elvéve kezét vállamról, ölébe ejtve azt. – Gondolom, magadtól is rájöttél, hogy már nem egészen olyan, mint régen.
- Vámpír.
- Igen, éppen ezért most nagyon oda kell figyelnem rá, de közben az iskolába is járnom kell, na, meg a ti kis ügyeteket egyengetni, és ez még nem minden. Nagyon sokfele kell figyelnem, így nem tudtam lenézni hozzád, mert mindig el voltam foglalva valamivel. – Őszintének tűnt válasza, számomra mégse volt kielégítő. Kifogás, kifogás hátán.
- Egyengetni az ügyünket? Talán nem lenne ilyen problémád, ha nem rabolsz el minket – horkantok fel. – Komolyan ennyire telik tőled? Őszintén megmondhatnád, hogy mi a célod velünk! Az nem indok, hogy kell valaki, akit átváltoztass, meg, hogy átvedd a hatalmat! Még mit nem! Igen, nem vagyok hülye, jól hallottam mindent, amit azokkal a furcsa alakokkal beszéltél még Kookért menet. Miféle őrültségeket hordtatok ti ott össze? Uralom? A Földön? A világon? Hol? Nem gondoljátok, hogy az emberek könnyűszerrel levernének titeket? Azért szerintem sokkal nagyobb túlerőben vannak, mint ti, de egyébként se fog menni ez az egész, ha már köztetek is viszályok vannak. Ha még ti se tudtok megegyezni a dolgokban, akkor hogyan is akartok összefogni, hogy aztán valahogy szép lassan elfoglaljátok a területeket? Mi értelme ennek az egésznek egyáltalán? Miért nem jó nektek az, ami most van? Senkinek nem tűnik fel, hogy léteztek, és az apróbb észrevételeket el tudjátok temetni.
- Taehyung, nem ilyen egyszerű ez. Az emberek ugyanúgy keresnek minket, mint amennyire mi próbálunk elrejtőzni. Erre a kastélyra is sokan gyanakodtak már, de sikerült elhallgattatnunk őket. Időről időre egyre nehezebb megvédeni magunkat, bujkálni, mert az emberek is terjeszkednek, felnőnek, így nekünk végül nem fog maradni semmink! Mindenki félne tőlünk, ez vitathatatlan, éppen ezért olyan helyzet alakulna ki, mint még soha! Az egész emberiség rettegne, ha fény derülne arra, hogy mi létezünk.
- Miért nem próbálkoztok a békével? Az is egyfajta megoldás. Miért kell mindenáron vért ontani? Miért kell a hatalomért…
- Ebből is látszik, mennyire primitív és naiv vagy. Mint említettem, az emberek nem fogadnának el, és mivel nem vagyunk egyformák, a félelem arra ösztönözné őket, hogy kiirtsanak bennünket. Már Jungkook is közénk tartozik, így őt is veszélyeztetik már az emberek. Ő semmiképp sem térhet már haza, még egyelőre sokat kell tanulnia is, de ha beleszokott az új testébe, akkor találkozhattok, addig is vigyáznom kell rád. Pillanatnyilag veszélyt jelent rád nézve.
- Ezért akarod, hogy ti uralkodjatok? Hogy az emberek ne bánthassanak? – Aprót bólint válasz gyanánt. – Ez kivitelezhetetlen. Túl sokat szeretnél, bajba kerülnél, ezzel Jungkookot is, és már engem is veszélybe sodornál – sütöm le szemeim halkan sutyorogva a szavakat.
- Nem lesztek veszélyben, ha mellettem lesztek, és mindketten beleszoktok, milyen vámpírnak lenni. Előbb titeket kell elintéznem, utána jöhet a további hódítási tervem – mosolyodott el haloványan, mire ismét felhorkantottam.
- Köszi, de nem szeretnék az lenni. Egyébként is, miért pont mi? Mi dolgod van velünk? Azt megértem, hogy engem miért hoztál, hiszen veszélyt jelentettem rád nézve, így el kellett hallgattatnod, de Jungkook? Ő csendben volt, ő tényleg nem szólta el magát, én nem értettem volna meg a figyelmeztető szavait, hogy egy vámpírt látott, aki nem mellékesen te vagy. Ő miért kell neked? Csak ezt magyarázd meg, hogy ő miért? Egyedül ezt nem értem. – Kíváncsian pislogok rá, hátha végre megad egy normális választ, s látom, valóban elgondolkodtattam válaszommal.
- Nem az az egyetlen indok, amiért elhoztalak, hogy veszélyt jelentettél rám nézve. Az inkább arra az indok, hogy miért akkor hoztalak el. Túlságosan bevadultál, meg voltál veszve. Egyébként is elhoztalak volna idővel, de a lázadó természeteddel felgyorsítottad az eseményeket. Egyedül magadnak köszönheted, hogy többet vagy itt.
- Nem ezt kérdeztem, ne térj ki a válasz elől! V-várj, mi? – rázom meg fejem, ahogy tudatosulnak bennem szavai. – Akkor miért kellek neked? Jungkook nem elég? – Választ hiába várok, nem kapok. Jimin elmerengve néz szemeimbe, én pedig nagyot nyelek, hiszen pillantása olyan átható, hogy akaratlanul is zavarba hoz, bár én türelmesen várok, ő nem ad választ, engem pedig egyre inkább frusztrál a tudatlanság. – Ha már elvárod, hogy melletted álljunk, nem ártana tudnunk, mié… - mondatom nem tudom befejezni, ugyanis váratlanul hajol közelebb hozzám, így belém rekesztve a szót, s egy másodperccel később már kezeit tarkómra vezetve húz közelebb magához, hogy ajkainkat egymáséhoz érintse. Elsőre arra számítok, hogy ugyanolyan vad csókban lesz részem, mint eddig bármikor, de ez nem következik be. Lehunyja szemeit, s teljesen átadja magát az érzéseknek. Lágyan csókol, puhán, édesen, mint még soha. Még egyetlen egyszer sem éreztem ezt, ezt a szikrát, mint most, ez pedig teljesen meglep. Ha esetleg bármikor is hasonlóan csókolt volna, az mégsem volna ilyen. Valamiért mindig az erőteljes szexualitás sugárzott belőle, ez viszont olyan, mintha egy elgyengült énjét látnám, mintha minden érzését belevetné, minden gyengeségét. Lassan én is lehunyom szemeim, s átadom magam ennek a ritka pillanatnak a varázsának. Már nem is emlékszem, mire voltam kíváncsi, csak annyi van bennem, hogy mennyire mézédes a csókja, hogy mennyire közelebb szeretném érezni magamhoz, hogy ez a valami mennyire hiányzott eddig. Ezek a szokatlan, mégis kellemes érzések. S végül nem tesz semmit, pont úgy, ahogy elvárnám, nem akar többet, nem húz közelebb, csak az ajkaival játszik, még a nyelvét sem veti be, ahogy az hozzá illik. Szinte elvárnám, hogy így tegyen, de nem tesz. Gyengéd, olyan, mint amilyennek még sosem láttam, ez pedig valamilyen szinten le is sokkol. Mintha egy olyan oldalát mutatná meg nekem, amit eddig mindenki előtt rejtegetett, én pedig elértem volna, hogy megmutassa, de csakis nekem, egyedül nekem.
Végül lassan abbamarad ajkainak mozgása, és szép lassan válik el tőlem, pillái alól kíváncsian pislogva fel rám, s halom is, amint nyel egy nagyot. Érzem a késztetést, hogy hozzászóljak, hogy rákérdezzek, de mielőtt ezt megtehetném, kezeivel is elenged, s mintha csak összezavarodott volna, homlokát ráncolva rázza fejét lemászva az ágyról.
- J-Jimin? – motyogom, ő pedig szinte rémülten néz le rám még utoljára, majd elfordulva pillanatok alatt hagyja el a helyiséget, teljesen magamra hagyva a gondolataimmal.
Mégis mi az ördög volt ez?

[28/?] A vámpírok legnagyobbja - A vér szaga

Cím: A vámpírok legnagyobbja – A vér szaga
Író: Ayu
Besorolás: +15
Szereplők: Taehyung, Jimin, Jungkook, + kitalált szereplő
Páros: VKookMin
Figyelmeztetés: yaoi, vér
Műfaj: fantasy
Megjegyzés: Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a folytatásra, de érettségizek éppen, és tényleg gőzerővel azon vagyok, hogy jól teljesítsek, így rengeteget kell tanulnom, de az írásbeliken túl vagyok, így lassacskán újból hozni kezdem a részeket majd! ^^ Jó szórakozást hozzá!

Jimin POV

A friss emberi vér, mely megtöltötte testem minden porcikáját, így új erővel töltve fel, mintha csak ez hiányzott volna. Valóban jó ideje nem fogyasztottam már emberit, mely sokkal nagyobb, sokkal jobb hatással van ránk, vámpírokra, mint más állati eredetű. Bizonyos időközönként szükségünk van erre, különben eléggé legyengülnénk. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne élnénk jól az állatival, mindössze, ha hosszú évekig nem jut valaki emberihez, akkor feltűnően gyengébb lesz a többieknél. Könnyedén le lehet győzni, hatalmaskodni felette, ezt pedig én személy szerint nem engedhetem meg magamnak, különben a mostanihoz hasonló lázadásokat képtelen lennék leverni. Nem szerettem volna így cselekedni, ahogyan most, s tudtam, nehéz lesz megállnom, hogy abbahagyjam vére szívását, hiszen annyira édes, annyira finom, éltető, hogy nehezen szakadna el tőle bárki, de már eléggé tapasztalt vagyok ahhoz, hogy az ilyen késztetéseket legyűrjem. Ráadásul ez nem is a megfelelő pillanat arra, hogy kiélvezzem minden cseppjét, hiszen Seongék telhetetlenek, és ki tudja, mit fognak tenni Taehyunggal. Jungkookot nem most terveztem átváltoztatni, sőt, az eredeti terveim között ez az egész úgy szerepelt, hogy elsősorban a másik fiúval foglalkozom ilyen téren, de a szükség meghozta a kívánt gyümölcsét. Úgy gondoltam, hogy majd Taehyung hatására Jungkook könnyedén megadja magát, de fordított esetben ez már nem lesz ennyire egyszerű. Ismerem már őket annyira, hogy ilyen állapotban is képesek lennének még ellenem fordulni, bár a fiatalabbnak egy ideig még minden bizonnyal szüksége lesz rám, és saját magától fog felkeresni engem, hogy tanácsot kérjen, mit kezdjen magával. Ebben teljesen biztos vagyok, hiszen újdonsült vámpírnak lenni nem egyszerű. Fiatal koromban, mikor még egészen kicsi voltam, én is nehezen kontrolláltam magam, pedig én ezzel születtem, hát, még azok, akik átváltoznak! Nekik milyen nehéz lehet beleszokni!
Felállva, kilépve a fal mögül nézek Jungkook után, aki sietős léptekkel indult barátjáért, akiről még fogalma sincs, hogy ő az, hiszen csak a vér szagát érezheti, egyből nem jöhet rá, hogy az kihez tartozik. Kíváncsian követem szemeimmel az eseményeket, s tudom, hogy az újdonsült fiamat senki nem fogja tudni legyőzni. Tekintve, hogy most változott át, hatalmas erő birtokában van, vérre van szüksége, és addig fog küzdeni, amíg meg nem kapja azt. Természetesen végpontnál közéjük ugranék, hogy ne harapja meg barátját, mert azt azért nem hagyhatom, még a végén belehalna, de addig is le tudja verni a lázadást.
Felnézve az égre vöröslő szemekkel figyelem a vámpírokat, akik küzdenek egymással. Azok, akik velem vannak és azok, akik ellenem, mind-mind kegyetlenül marcangolják egymást, tépik a bőrüket, néhol egymásba harapnak, egyáltalán nem kímélve élőt, s holtat sem. Kihasználva képességeiket, néhányan tüzet szítanak, melyet az ellenfele kivéd, ugyanígy másik a vízzel, a villámokkal, a fagyasztással, a földdel, mindennel, ami csak lehetséges, amit tehetnek. Nekünk vámpíroknak vannak bizonyos képességeink, így én is a tűz birtokában volnék, de nem szoktam felhasználni. Sokkal jobban preferálom a puszta kézzel nevezetű dolgokat.
Meglepetten nyílnak tágra szemeim, ahogy konstatálom, Jungkook pillanatok alatt egy fához rohan, majd mintha meg se kottyanna neki, fel is mászik rá néhány másodperc leforgása alatt. Végül onnan rugaszkodva el ugrik fel a magasba, ahol a többi vámpír is van, s igaz, neki nincsenek szárnyai - vagy csak nem jött rá, hogyan használhatná -, mégis olyan nagyot ugrik, hogy a legközelebbi vámpírt el is kapja, s belé kapaszkodva pihen meg. Szerencséjére ő pont olyan, aki az én emberem, így nem rázza le magáról, de hangos kiáltásai hatására halovány mosolyt csal arcomra.
- Kapd el őket! Vedd el tőlük! Ő az enyém! – utasítgatja, akibe kapaszkodik, viszont nem teljesíti kérését, helyette a levegőben fordulva egyet kezd el keresni valamit szemeivel, melyekkel hamar megállapodik rajtam. Aprót bólintok fel nem tett kérdésére, mire meglepetten pislog párat, s a következő pillanatban már szárnyal is, hogy eleget tegyen a fiatalabb kérésének. – Ő az enyém! Engedjétek el! – Szinte hörgi a szavakat, így egyszerre több vámpírt is meglepve, így többen félbehagynak az éppen végzendő feladatukkal, és a vadul kalimpáló felé fordulnak. Látni a döbbenetet mindenkin – gondolom, most tudatosul bennük, hogy mi az ördög folyik itt – így kissé ledermedve figyelik a friss húst, akinek viselkedésén még Taehyung is meglepődik, az én szám viszont széles vigyorra húzódik.
- Átváltozott?
- Ki tette?
- Jimin volt! Biztos vagyok benne!
- Honnan?
- Én a saját szememmel láttam. Előbb kellett volna megfékeznünk! – Ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyják el a még mindig levegőben lévők száját. Én karjaim összefonva, oldalammal a falnak dőlve figyelem az eseményeket, melyekbe nem szívesen avatkoznék bele.
- Mit kell ennyit várni! Engedj el! – kezd kapálózásba Jungkook, akit így nem tud megtartani a másik, viszont ezzel engem is megijeszt egy pillanatra, hogy mi lesz vele, de ügyesen használja ki az erejét, és a másikat használva eszközként rugaszkodik el és veti magát egy másik vámpírra, majd arról tovább ugrik egy harmadikra, akinél Taehyung van fogságban.
A pillanat hevében őrül meg mindenki egyenest a Jungkook féle hármast célozva. Seongék azért, hogy elszakítsák őket, a többiek azért, hogy ezt megakadályozzák, hogy megvédjék a két fiút. Résnyire szűkített szemekkel figyelem minden mozdulatukat, de túl gyorsan változtatnak helyet, így egyedül annyit vagyok képes felfogni az egészből, hogy ismét marcangolják egymást, végül néhány perc leforgása után a tömeges küzdelemből két vámpírom is kiszáll, egyik karjai között Jungkookkal, másik pedig Taehyunggal. Először a többiek még észre se veszik a változást, csak mikor már mellettem vannak mind a négyen, arra kapják fel fejüket, s leszállva a földre közelítenek meg, de a többi testőröm hamarabb hozzánk ér és körbeállva minket nyújtanak védelmi pozíciót.
- Csak adj választ a kérdéseinkre, és nem fogunk tovább küzdeni – szólal fel az egyik, mire mély levegőt véve, magabiztosan állok közelebb hozzájuk. – Miért volt ennyire fontos számodra, hogy te tedd meg ezt? Ha egy oldalon állunk, akkor miért nem avatsz be bizonyos dolgokba?
- Nem gondolhatjátok, hogy hagyni fogom, hogy fogságban tartsátok őket? – mosolyodom el. – Tudjátok a dolgotokat, hiszen azért vagytok itt. Az én személyes ügyeimbe már nincs beleszólásotok, különben ezt lázadásnak minősítem, de abból könnyűszerrel győztesen fogok kijönni. Ha még egyszer megközelítitek bármelyikőjüket, akkor biztosak lehettek benne, hogy ti is áldozattá váltok. – Arcom fintorba húzódik egy pillanatra, majd lehunyva szemeimet, újabb mély levegőt véve fordítok nekik háta. – Ha bármi kérdésetek lenne, ami nem ezzel a két fiúval kapcsolatos, akkor tudjátok, hol találtok. Kifogásokat, ellenszegülést nem fogadok el. – Már lezártnak tekinteném a témát, mikor is újból feltartóztat az egyik szavaival.
- Fel fogunk keresni, és akkor rendezzük a dolgainkat – jelenti ki, majd már csak annyit lehet hallani, ahogy a levegőbe emelkednek, a szárnycsapások hangját, s végül eltűnnek szem elől.
Az újdonsült vámpírra vetem pillantásom, akit óvatosan fog le az egyik őr, hiszen úgy néz Taehyungra, mintha friss hús lenne számára, ezzel pedig mosolyt csal arcomra. Parancsba kiadom, hogy kísérjék fel őt a szobámba, Taehyungot pedig vezessék vissza az alagsorba, ahol nagyobb őrizetet szabok ki rá. Többször nem fordulhat elő, hogy valaki csak így elviszi, éppen ezért a kis szobán belülre is állítok őröket, az esetleges furfangos lépések elkerülése végett.
Immáron újból emberi alakban lépek a szobába - továbbra is félmeztelenül -, ahol Jungkook is tartózkodik. Az őrt kiküldve kettesben maradok vele, ő pedig az ágyam végében ülve, rémült, remegő testtel vezeti végig rajtam tekintetét, majd egy pár pislogás után, remegő ajkakkal néz szemeimbe.
- Mi történik velem? – teszi fel a kérdést, mire haloványan elmosolyodom, és közelebb lépek hozzá. – Annyira furcsán érzem magam. – Elé érve fél lábamra térdelek, úgy nyúlok arcáért, majd simítok végig hófehér bőrén hüvelykujjammal, majd vezetem azt le nyakához, egészen arra a pontra, ahol megharaptam, s annak még élénken ott a nyoma. Felszisszen a váratlan érzésre.
- Időre van szükséged, majd hozzászoksz – nézek szemeibe, amik a rémülettől nyíltak tágra. – Ne félj ennyire, majd…
- Hogy ne félnék? – vág szavamba. – Taehyung… én éreztem Taehyungot! Éreztem a vérét, a vérének illatát, és annyira… annyira furcsa volt. Tőled nem érzek ilyesmit, és odakint senki másnál nem éreztem, csak egyedül őt.
- Ettől nem kell megijedned, csak még újdonság, de idővel rájössz, hogyan kell kezelni. Hogyan tudod majd megkülönböztetni a vért, hogyan tudod felismerni az embereket, megkülönböztetni őket csupán a szagukról. Messziről ki lehet ám találni, merre ki tartózkodik, ugyanis a vámpíroknak elég jó a szaglásuk ehhez. Idővel megszokod.
- De… én akartam… én kívántam azt az ízt, azt az érzést, hogy… hogy megharapjam. Még most is szeretném, pedig nincs mellettem. Szomjas vagyok, Jimin, nagyon szomjas – hunyja le szemeit, mire újból simogatni kezdem arcát megértően.
- Sokkal jobb lesz. Ha rájössz, mekkora erő birtokában vagy. Most, hogy friss még az átváltozás, így egy ideig sokkal erősebb leszel bárkinél, de próbáld kontrollálni. Több száz vámpír ellen nem tudnál mit tenni, és, ha ellenem mernél fordulni, akkor továbbra sem jutnál messzire. – Ekkor, ha lehet még nagyobbra nyílnak szemei, majd nagyot nyel, legyűrve a gombócot torkában. – Gondoltam ezt azért közlöm veled, mielőtt bármibe is belefognál. Nem véletlen, hogy így tudtál ugrálni a levegőben a többiek között. Még elég erős vagy, és hajtott a vér szaga, hogy meg kell szerezned, viszont így egy ideig jobban tesszük, ha nem mész Taehyung közelébe. Lassan hozzá kell szoknod az érzéshez, ehhez a léthez. Csak, hogy tudd, egy vámpír nem hal meg egykönnyen, így öngyilkossággal se próbálkozz. Nem fog történni semmi, ugyanis elég spéci módszer kell ahhoz, hogy meghalhass. Ezt szintén jobb, ha tudod, mivel nem mehetsz ezek után a szüleid nyomába, ők biztosan nem fogadnának vissza, és te magad jelentenéd a legnagyobb veszélyt számukra. Gondolom, te sem szeretnéd, hogy nekik rossz legyen, igaz? – Lassan bólint kérdésemre. – Akkor ezt jól vésd a fejedbe, mert nem szeretném többször ismételni magam. Nem mehetsz haza! Itt fogsz maradni, és majd én segítek neked. Mostantól szabadabban mozoghatsz, nem foglak bezárni sehova, elvégre is vámpír vagy. Szükséged van a vadászatra, arra, hogy állati vérhez juss, de ebben is a segítségedre leszek. Mindenesetre, most az elején még emberi vérre lesz szükséged, éppen azért, mert még a szervezeted átalakuló félben van, és az emberi vérnél nincs finomabb, laktatóbb, erősebb. Ha valaki abból iszik, akkor egy időre nem lesz szüksége másra. Nagyon sok erőt ad, de majd megtanítalak rá, hogyan fogd vissza magad. Könnyed meg tudsz ölni másokat, így óvatosnak kell lenned. Idővel belejössz majd, és, ha bármi kérdésed, kétséged lenne, csak fordulj nyugodtan hozzám. Én kisegítelek, de máshoz ne menj, hiszen nem tudhatod, kiben bízhatsz! Akik elraboltak téged, ők a Seong család. Mindig is ellenszenvesek voltak, a maguk urai, és sose tetszett nekik, hogy én felettük állok a hierarchiában, így nem igazán lepett meg most se, hogy végül ilyen módszerhez folyamodtak. Majd mindenre kitanítalak, de most még bírd ki egy kicsit. Hozok neked megfelelő vért, de addig is maradj itt. – Megveregetem vállát mondandóm végén, majd felállva indulnék is kifelé, de mielőtt ezt megteszem, csuklómhoz kap, és a váratlan tettétől, attól, hogy ő sem tudja még kezelni az erejét, visszaránt, így egyenesen az ágyra repülök szinte, erősen pattanva a puha anyagra, miről aprócskán ugrok vissza, végül hanyatt fekvésben maradok egy halk nyögés kíséretében. – Te mit… - kérdésemet nem tudom befejezni, ugyanis a következő pillanatban már fölém tornyosul, lábaival is közre zár, ahogy kezeivel is, és halovány mosoly jelenik meg arcán.
- Szóval most erősebb vagyok nálad is? – csillannak fel szemei. – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet tudok veled tenni. Annyira könnyedén repültél ide hátra – mér végig elvigyorodva, végül újból szemeimbe néz.
- Élvezd ki, amíg lehet. Ettől függetlenül én nem lettem gyengébb. Ne felejtsd el, hogy én változtattalak át, így rengeteg emberi vérhez jutottam. Mit ne mondjak, finom voltál – kuncogom. – Én is erősebb lettem. – A következő pillanatban megragadva vállainál fordítok helyzetünkön, mire ő nagyokat pislogva néz fel rám. – Maradj veszteg, előbb szokd meg ezt az új testet. Sok újdonság vár még rád.
- Túl sokat beszélsz – emeli égnek szemeit. – Veled akarok menni. Nem tudom, honnan hozod a vért, de veled akarok menni oda!
- Hah, hihetetlen vagy! Miért akarnál oda velem jönni? Nem látnál semmi érdekeset. Sőt, ami azt illeti, lehet, szétszednéd a készletem a vágytól, hogy beléjük kóstolhass. Jobb lenne, ha nem…
- Veled megyek!
- Sehogy se tudlak lebeszélni róla? – Nem felel csupán csillogó szemekkel néz fel rám, szinte már tudva, hogy úgyis nyert ügye van, ugyanis, ha ekkora erővel rendelkezik, akkor úgyis utánam fog jönni, és ennyiért még nem szeretném az egész kastély őrségét ráuszítani, azt majd csak abban az esetben, ha menekülni próbálna, vagy lázadni. – Jól van, gyere velem.