[23/?] A vámpírok legnagyobbja - Kényszer

Írta: Ayu

Jungkook POV

            Megszeppenve nézek felváltva hol Taehyungra, hol Jiminre. Mindenre számítottam csak arra nem, hogy pont akkor fog bejönni, mikor épp kisírom a lelkem, hogy aztán újra megszeretgessük egymást testünkkel, az egész lényünkkel. Hihetetlen az időzítése, de lássuk be, vámpír, biztos van valami titkos érzéke az ilyenhez. Bár, ez még hagyján, az, hogy beül mellénk és arra kér, ne zavartassuk magunkat, mindenen túltesz! Már hogy lehetne túltenni magunk azon, hogy ránk nyitott? Az egész hangulatot sikeresen megtörte, én pedig semmiképp nem fogok mozdulni. Tudom, egyikünknek se kéne szégyenlősködnie, de egyszerűen képtelen lennék úgy folytatni a hempergést, hogy közben ő folyamatosan bámul.

            Taehyung alsó ajkát harapdálva szemez Jiminnel, kinek szemeiből viszont sugárzik a sikerélmény, az ő mindent úgyis tudott, hogy így lesz tekintet. Nem is szólhatom meg érte, tényleg minden úgy történt, ahogy ő akarta.

-        Nem szerettem volna hangulatromboló lenni – húzza el száját, majd újból az a jellegzetes pajzán mosolya húzódik szét arcán. – Mint már említettem az imént, nyugodtan folytassátok, én nem fogok zavarni. Vagy adjam parancsba? – dugja ki alig láthatóan nyelvét a szájából és nedvesíti be ajkát.

Ha rajtam múlna, biztos nem jutnánk előrébb, vagy, ha épp kettesben lennék Jiminnel, biztos vagyok benne, hogy kíméletlenül megdugna, én pedig hagynám, de mivel nem csak ketten vagyunk, hanem Taehyung is itt van, ő tartja a frontot. Nem mintha olyan sokat érne az ellenállásunk. Kinézem Jiminből, hogy pillanatok alatt helyreteremt minket.

Taehyung kissé kétségbeesetten néz rám, majd nyelve egy nagyot összeszedi minden bátorságát, hogy a vámpír ellen forduljon. Egyik pillanatról a másikra változik meg tekintete keménnyé és vallatóvá, követelőzővé, aki nem enged, közben mégis ott rejlik benne a bátortalanság, amit minden bizonnyal nem csak én veszek észre rajta.

-        Ez… nem az… - próbálja kihúzni magunkat a pácból, de ez pont egy elég gyér próbálkozás.

-        Nem az, aminek látszik? – húzza össze szemöldökét az idősebb, majd azon a tipikus magas hangján elneveti magát, amitől feláll az az aprócska szőr is a hátamon, ami van. – Hát, ha az, hogy misszionárius pózban turkáltok egymás szájában, nem az, aminek látszik, akkor én sem vagyok Park Jimin, aki világéletében vámpír volt.

Megadóan csuklik előre fejem, amint mély levegőt veszem, majd azt egy fáradt sóhaj keretében fújom ki magamból. Ennyi, kész, végünk! Nincs menekvés, be lettünk zárva egy kibaszott kastélyba, egy csomó kibaszott vámpír közé, akiknek friss vérre fáj a foguk, köztük egy pedofil vezetővel, akinek meg ránk fáj a foga. Nem sok kell, hogy elbőgjem magam kínomban, de mégse vagyok rá képes, nem erednek el könnyeim, bármennyire is úgy érzem, hogy nem bírom tovább, mert valami legbelül mégsem engedi, hogy a kelleténél is gyengébbnek látszódjak. Elég volt az előbbi sírás rohamom is, utána tényleg, igazán jól esett volna, hogy TaeTae törődik velem, de így? Utálom az egész helyzetet! Hiányoznak a szüleim… a szüleim… mi lehet velük? Tudni akarom!

Számomra is meglepő módon cselekszem, hirtelen dőlök előre, Jimin irányába, könnyesedő, csillogó, tágra nyílt szemekkel, mire a célszemély nyomban kihúzza magát, mintha kissé megijedt volna a mozdulatomtól, de mégis kíváncsi szemekkel illet.

-        Van egy ajánlatom – suttogom rekedtes hangon, mire pislog egyet, így szeme halovány vöröses árnyalatot vesz fel, de ezúttal tartom magam, nem rémülök meg tőle úgy, mint legutóbb. Szemöldökét fentebb húzza, így jelzi, kíváncsian hallgat, mit szeretnék mondani. – Őszintén, teljesen őszintén el kell mondanod, mi történt odakint – mutatok a fal felé, amerre sejtem, hogy a város fekszik valamerre. – Ha… ha elmondod az igazat… akkor… akkor én folytatom… bármit megteszek - nagyot nyelek, ahogy a szavakat rendesen ki kell erőltetnem magamból, hiszen nincs sok kedvem közönség mellett lefeküdni bárkivel is, de úgy érzem, nincs más választásom. Ha ez kell, hogy megtudjam, mi történt a szüleimmel, amit egész eddig olyan jól titkolt, akkor megteszem, alávetem magam minden kérésének, csak legyen velem őszinte, mert én már nem bírom ezt a tudatlanságot. – Kérlek! Tudnom kell, mi történt a szüleimmel… tudnom kell, mit gondolnak, hogy érzik magukat – ajkamba harapva nyomom el magamban a sírás hullámait, nehogy kifakadjak a társaságában.

Néma csend áll be, szinte hallani, ahogy forognak a kerekek a fejében, de még Taehyungnak is. Nem tudom, most számára rosszat tettem-e, de nekem úgysincs ellenemre, hogy szeretkezzek vele, hiszen szeretem. Ő pedig… ő pedig szereti Jimint, tudom, hogy szereti, akármennyi rosszat is tett. Elképeszt ezt a vonzalom, amit iránta érez, hiszen sugárzik belőle, furcsállnám, ha Jiminnek nem tűnt volna még fel ez a szikra, de ezt nem tudhatom.

-        Megkérdezhetném, hogy milyen alapon parancsolgatsz nekem, de – kezd bele, majd haloványan elmosolyodik. – Lehet, mégis jogodban állna tudni, főleg, hogy egy igazán csábító ajánlatot tettél. Viszont egy valamit nagyon jól jegyezz meg! – tartja a magasba mutatóujját. – Attól, hogy megtudsz pár dolgot, ugyanúgy itt maradsz és az ígéretednek megfelelően úgy fogsz táncolni, ahogy én fütyülök. – Vigyorrá szélesedik mosolya, mire összepréselem ajkaim. – Nem mondhatsz ellent egyetlen szavadnak sem, akármit is tudsz meg.

Egyre feszültebbé válok, ahogy beszél, hiszen szavai olyan nyugtalanságot sugároznak, amitől képes lennék felrúgni valamit, vagy valakit. Folyamatosan tudatja velem a mondatai közepette, hogy valami nagyon rosszat fogok megtudni. Lehet, mégse kéne megtudnom? Ha annyira szörnyű a dolgok, nem fogok tudni ugyanúgy nézni rá, nem fogom tudni folytatni, amibe belekezdtünk Taehyunggal és még sorolhatnám. Az is lehet, hogy helyette nekiesnék, de akkor megharapna és… jézusom! Emlékszem még a figyelmeztető szavaira, arra a félelmetes külsejére, azokra a pillantásokra. Nem szabad ellenszegülnöm, nem tehetem, különben… ki tudja, mit tesz.

-        Ígérem, hogy nem szökök meg többet, hogy nem próbálkozom semmivel! Minden… minden úgy lesz, ahogy szeretnéd, csak áruld el, hogy mi történt, miután eltűntem! Mi van a szüleimmel? Jól vannak? – nyelek egy nagyot tovább próbálkozva.

-        Amit azt hiszem, érdemes lehet tudnod, hogy ki vagy íratva az iskolából, többé nem jársz oda – közli úgy, mintha ez egy olyan természetes mindennapi téma lenne.

-        Hogy micsoda? De… de hogyan? Az szülői beleegyezés nélkül nem… ők miért… hogyan… mit tettél velük? – Érzem, ahogy lassan elsápadok, hiszen mit kellett tennie ahhoz, hogy megvesztegesse a családom, hogy kiírassanak az iskolából? Maguktól csak úgy a két szép szeméért nem tennék meg. Egyáltalán ki engedte meg, hogy beszéljen velük és a közelükbe férkőzzön?

-        Jól vannak – sóhajtja gondterhelten. – Beleegyeztek, hogy kiírassanak téged, hiszen tisztában voltak vele, hogy ilyen körülmények között nem tanulhatsz tovább ott. Ráadásul idővel mindenkinek feltűnne a hiányod, így viszont mindenki jól tudja, hogy elköltöztetek.

-        Elköltöztünk?! – Ökölbe szorítom kezeim, és próbálom féken tartani indulataim. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, amit mond. Mit akar ezalatt érteni? Miért nem beszél érthetőbben, miért kell folyton így fogalmaznia, ahogy? Mit tett a szüleimmel?

-        Jól vannak, már mondtam, hogy minden rendben van velük. Tudják, hogy velem vagy, ettől se kell tartanod, nem hazudtam nekik – morogja egyre türelmetlenebbül.

-        Ők nem olyanok, hogy csak úgy belemenjenek egy tizenéves kérésébe! Ismerem őket, biztos vagyok benne, hogy nem önszántukból írattak ki! Tudni szeretném, mit tettél velük! Mindent el kell mondanod vagy… vagy nem fog érdekelni, mit teszel!

Még magam sem hiszem el a hirtelen felgyülemlett bátorságom. Hogy honnan ered, fogalmam sincs, de pillanatnyilag nagyon jól bírom. Lehet, mégse kellett volna felelőtlenül ígérteket tennem, mert ezek után már biztos, hogy kifogok kapni, de oltárian.

-        Nagy lett a szád, fogd vissza magad! – villannak meg szemei, mire nagyot nyelek, legyűrve a félelmet. – Ha pedig tizenévesnek gondolsz, gondold újra az egészet, mert akkor te még csak nem is léteznél! – sziszegi, megállítva bennem egy pillanatra az ütőt is.

-        Ugye… nem bántottad őket? Nem tennél ilyet, ugye? Az erőszak nem old meg semmit – hitegetem inkább magam, mintsem, hogy őt meggyőzzem.

-        Az élet nem ilyen egyszerű, Jungkook. – Nevem, amint elhagyja ajkait, beleborzongok egyszerre a félelemtől és az izgatottságtól, hogy milyen jól hangzott az ő régies akcentusával. – Ők sem engedtek, és én sem. Idősebb vagyok a szüleidnél, sokkal több tapasztalatom van az életről, mint nekik kettejüknek együttvéve. Ügyesen tudok játszani a lapokkal, mindig tudom, mit és hogyan kell elintézni, hogy mikor mit kell tenni és mondani, úgyhogy hidd el nekem, pillanatnyilag nagyon is épségben vannak valahol messze, egy másik városban, ugyanis itt nem maradhattak. Ennél többet pedig véleményem szerint nem is kell tudnod – húzza ki magát, majd mély levegőt vesz, lehunyja szemét, majd mikor ismét kinyitja, már eredeti sötétbarna színében pompázik, ami annyit jelent, lehiggadt, hál az égnek. Ha most nagyon felbosszantom, ki tudja, mit tesz velem, de nekem ez az információ akkor sem elég.

-        Nem csak ennyiről szólt a megállapodás. Megmondtam, hogy őszintén el kell mondanod mindent, különben nem… nem fog érdekelni semmi! Ha kell, akkor az életem árán, de minden egyes nap azon leszek, hogy kiszabaduljak ebből a kastélyból, nem fog érdekelni, hányszor fogok megsebesülni közben, mert végig azon leszek, hogy keresztbe tegyek neked! – látni rajta, hogy rendesen elképed szavaimat hallgatva, szinte nem is tud rájuk reagálni, aminek nagyon örülök. Addig jó, amíg tudom tartani a frontot. – De… ha elmondasz mindent, ahogy már említettem, akkor itt maradok… nem fogok megpróbálkozni egyszer sem a szökéssel, mindig mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy téged segítselek… csak kérlek, mond el, hol vannak, hogy mi történt, hogy kérdeztek-e rólam, hogy hogyan érzik magukat, hogy látogatod-e őket, mit csinálnak. Csak ennyit szeretnék, csak tudni szeretném – könnyesednek be szemeim. – Tudnom kell, mert a szüleim… a szüleim…

Érzem, ahogy eluralkodnak rajtam az érzések és lassan kibuggyan az első könnycsepp a szememből, elhomályosítva előttem a szobát, majd arcomra pottyan, és úgy gurul végig bőrömön, egészen az állkapcsomig, ahol megáll egy pillanatra, majd nadrágomra hullik, egy sötét foltot hagyva maga után, mely egyre csak szélesebben helyezkedik el a textilanyagon. Nem szerettem volna gyengének tűnni Jiminnel szemben, de már képtelen vagyok tartani magam. Tudom, jól tudom, hogy annak, amit mondtam hatalmas súlya van, és, ha bármi rosszat megtudnék, el kéne viselnem, hiszen mégiscsak tartanom kéne magam a szavamhoz, különben tényleg könyörtelenül megleckéztet, amitől isten igazából félek. Félek, hiszen emlékszem arra, mikor először idehozott és se szó, se beszéd, belém harapott, aztán ebben a szobában szó szerint láncra vert, mintha a középkorban lennénk, amit belőle ki is nézek, hogy onnan való, de azért annyira nem lehet öreg.

-        Ha úgy döntenék, hogy hazaengedlek, se engedhetnélek vissza oda – töri meg a kialakult csendet, és meglepő módon teljesen normális hangnemmel folytatja a társalgást. – Emlékszel, hogy felmelegítettelek, mikor megszöktél? – bólintok. – Nem mese, hogy a vámpíroknak vannak képességeik, így ez alól én se vagyok felmentve. Tudok a tűzzel játszani, ha úgy tartja kedvem. Én nem egy mondva csinált vámpír vagyok, én így születtem, nekem a felmenőim is azok, mind, egytől egyig. Az én vérvonalam származik a legrégebb óta, az enyém az, ami nem halt ki, éppen ezért tartanak olyan nagy számon, ezért engedelmeskedik mindenki, mert az újak, koránt sem rendelkeznek olyan erővel és hatalommal, mint én. Viszont visszatérve a témához, meglátogattam a szüleidet, normálisan viselkedtem, nem estem nekik, viszont egy idő után szóba kellett hoznom téged, hiszen azért mentem. Először nem értették, mi van, először nem hittek a fülüknek, hogy velem vagy, de végül sikerült meggyőznöm őket, ezért szörnyen idegesek lettek, csak éppen azzal nem számoltak, hogy ellenem úgyse tudnak tenni semmit. Nekem estek, hogy mit képzelek és még sorolhatnám, végül megkértem őket, hogy hagyják el a házat, hogy írassanak ki téged, amitől végleg elszakadt a cérna náluk, ki akarták tenni a szűröm, márpedig addig nem mehettem, amíg legalább az aláírásukat meg nem szerzem. Nem akartam őket bántani, csak egy kicsit ijesztettem rájuk. Végül az egész abba fulladt, hogy lassan az ostoba néphiedelmi cuccokkal el akartak űzni, mint a fokhagyma és még sorolhatnám. Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű, ők persze azt hitték, hogy menni fog. Az anyádnak végül lett egy olyan hege, mint neked, a csuklóján, pontosan ugyanott. A házatok pedig… kissé kigyulladt, szóval akármennyire nem szerettek volna, kénytelen voltak elköltözni, én pedig rájuk parancsoltam, hogy menjenek minél messzebbre, különben nem láthatják többé a kicsi fiúkat – mosolyodik el, mire arcomból nyomban kifut a vér. Hogy képes ilyen élvezettel beszélni arról, hogy mennyi rosszat tett?

-        Te… megharaptad… az anyám? – hüledezek, mire csak kuncogni kezd.

-        Nos, tudom, kitől örökölted a véred – vigyorogja. – Apád se tudott segíteni rajta, hiszen a tűzben… nem tudott megkörnyékezni – sóhajtja, mintha annyira bánná, de végig ott lapul szája sarkában a mosoly. – Belementek, ők maguk mentek bele, hogy kiíratnak, és eleget tesznek minden kérésemnek, csak téged ne bántsalak. Nagyon édes tőlük, hogy ennyire féltik az egy szem fiúkat. Aztán, nehogy azt hidd, hogy ennyire szívtelen voltam, megígértem, hogy láthatnak, de az csakis az én jelenlétemben fog megtörténni. Végig ott leszek, és nem tehettek ellenem semmit. Ismétlem, semmit, különben nem én fogom megjárni. Kihívhatjátok rám a zsarukat, akkor is megvannak a módszereim. Megpróbálhattok lebuktatni, nem fogom hagyni magam, mert bármire képes vagyok a biztonságom és céljaim érdekében.

Fel se bírom fogni szavait, egyszerűen képtelen vagyok bármi nemű cselekvésre, de végtére is én erősködtem, hogy ennyire meg ennyire szeretném tudni a történteket. Nem számítottam rá, hogy ilyen hírekkel fog szolgálni, én azt hittem, sokkal finomabb módszerekkel próbálkozott, de akármi is legyen, tudom, sajnos nagyon jól a fejembe égette ezzel, hogy nem kezdhetek ki vele. Ha most nekiesnék, amiért ezt tette, nem úsznám meg szárazon. Ő maga mondta, tegyek bármit, ő elintéz bármit… bármit a biztonsága érdekében. Ennyire nem érdeklik mások?

-        Miért… miért nem foglalkozol másokkal? Miért ártasz mindenkinek? Mi a jó neked ebben?

-        Az emberi élet túl rövid, hogy mindenkinek segítsek, én viszont sokáig fogok még élni ahhoz, hogy elvesztegessem segítségekre az időmet és erőmet – feleli.

-        Akkor miért áldozod ránk azt a nagyon értékes idődet? – ráncolom szemöldököm.

-        Mert veletek célom van, és itt nem csak szexuális kapcsolatról beszélek, amire már magatoktól is rájöttetek – folytatja a magyarázást. – Ti sokáig fogtok élni. Én magam fogok gondoskodni arról, hogy mellettem maradjatok, ameddig csak lehetséges. Nem gondoltátok, hogy majd emberként hagylak titeket, vagy igen? – húzódik széles mosolyra szája. – Milyen kis naivak vagytok.

És nekem ez a végpont. Nem bírom feldolgozni ezt a sok információt.