[4/25] A jégpálya ördöge és tündére

Írta: Ayu

Jimin POV

            Idegesen fújtatva kapom elő táskámból a kulcsomat, hogy kinyissam a hitelszoba ajtaját. Egész ide úton egyetlen szót sem szóltunk Taehyunggal egymáshoz, mindketten az ellenkező irányba néztünk, de, ha véletlenül is egy rövidke pillanatra összeakadt volna a pillantásunk, akkor rögtön elfordultunk, mintha csak valami rosszon kaptuk volna magunkat.

            Az ajtó nyílik és bármi tisztelet nélkül lépek be rajta, nyitva hagyva magam mögött azt, hogy drága új ismerősöm is betudjon jönni rajta. Mikor idejöttünk, letértünk először az úton, hiszen haza kellett mennie pár ruháért és egyéb kis apróságért, ha már itt marad egy éjszakára, ugyanis Namjoon elég keményen rákötelezett minket, hogy töltsünk minél több időt együtt. Nem szívesen mentem el vele az ő otthonáig, de kint nem szerettem volna mára már több problémát, így inkább csendben tűrtem a továbbiakat. A végén még odamegy az oktatónkhoz és kipanaszolja magát rólam, és még az is lehet, hogy elintézi, ne vehessek részt a versenyen. Én! Én, Park Jimin, egy híres műkorcsolyázó ne vehessek részt egy ekkora versenyen, csak, mert akkora tahó vagyok vele! Na, nem! Azt már nem! Inkább eltűröm magam mellett, de a célt nem veszítem szem elől. Éppen elég problémával kellett már szembenéznem az életben így is. Nem hiányzik egy ilyen kisfiúnak a dühkitörése is.

-        Azta! – hallom meg valahol nem messze mögülem mély hangját, ahogy ámuldozik. – Milyen szép helyen élsz!

Kilencven fokos fordulatot veszek, úgy nézek rá oldalra fordított fejjel, amint még mindig a cipőjét ügyeskedi le magáról. Hatalmas, csillogó, gesztenyebarna színű szemekkel néz körbe. Összehúzom szemöldököm. Sose fogom megérteni, hogy képes ennyitől így csodálkozni? Mintha olyan könnyen le lehetne kenyerezni.

-        Nem itt élek, csak ideiglenesen tartózkodom itt – sóhajtom fáradtan. Nem is értem, minek magyarázkodom neki. – Mindenesetre, nincs két ágyam, csak egy francia, szóval örülnék, ha mondjuk itt a nappalinak kijelölt részen, a kanapén aludnál – mutatok egész kézfejemmel az említett tárgy irányába.

Egy másodperc erejéig látom a szemében a sértettséget, majd egy ártatlan mosolyt ereszt meg irányomba és pislog párat, mintha azzal megtudna lágyítani.

-        Mivel én vagyok a vendég, a vendéget illik kényelmesen elhelyezni és kiszolgálni, így úgy gondolom, nem szükséges a kanapén aludnom. – A mondat közben csípőre teszi kezét és a lehető legbarátságosabb tekintetével illet. El se hiszem, hogy komolyan gondolja, amit mond! Az éjszaka folyamán lefogom még csapni! Isten a tanú rá, hogy megteszem! Egy palacsintasütővel, egyenesen a képébe.

-        Még mit nem! Örülj, hogy belementem, hogy itt lehess! Ha rajtam múlna, ott hagytalak volna már akkor a pályán! – emelem meg hangom, hátha sikerül ezzel kicsit megijesztenem, de csak magabiztosan kihúzza magát és beljebb lép a szobába, majd a háló felé veszi az irányt. – Mit csinálsz? – kérdezem tágra nyílt szemekkel, de egyik fülén be, másikon ki. – Direkt játszod a süketet? Taehyung! – indulok utána hosszú lépésekkel, de ő hamarabb eléri a szobát és rögtön le is dobva táskáját a földre az ágyamra veti magát és megfogva a takaró szélét forogva tekeri bele magát folyamatosan kuncogva. Olyan, mint egy rossz pulya, és nekem vele kell éjszakáznom. Úgy érzem, ez lesz életem egyik legrémesebb estéje.

-        Én bizony itt alszom, ez nagyon kényelmes! – neveti, ahogy az éppen csak kilátszó fejével a plafont nézi gyermekies mosollyal.

-        Kim Taehyung, megmondanád, mégis mi a fészkes fenét művelsz a tiszta ágyamban koszos ruhában? – húzom fel szemöldököm, miközben hangom végig próbálom normális hangszínben tartani, de ügyelve rá, hogy jól sejtse a lényeget; elegem van belőle.

-        Bebábozódtam! – neveti, majd elkezd ficánkolni, ezzel tökéletesen azt sugározva, mintha egy kukac lenne, vagy nem is! Inkább, mint egy partra vetett hal, aki nem tud mozdulni.

Taehyung POV

            Az egész szoba olyan életet kölcsönzött belém, hogy egyszerűen nem tudok leállni. Olyan, mintha több doboz energiaitalt megittam volna, vagy talán kávékkal tömtem volna magam. Végülis, Jimin azzal öntött le, lehet, amiatt pörgök ennyire, de mindenesetre nem bánom. Rajta látni, hogy teljesen kivan a helyzettől, de én meg majd kirobbanok a boldogságtól. Egyszerűen törhetetlen az a jókedv, ami megcsapott, ezért pedig külön hálás voltam magamnak, hiszen nem szerettem volna sanyarúan hangulatban tölteni az itteni óráim. Holnap haza kell mennem, hiszen Jungkook jön hozzánk aludni, amit per pillanat bánok, mert nagyon tetszik ez a hely.

-        Jimin-ah! – kuncogom tovább mocorogva, mint valami hernyó, barátilag szólítva meg, ami láthatólag nem fekszik neki. – Kiszabadítasz?

Tágra nyílt szemeit egy pillanatra lehunyja, majd mintha elég erőt gyűjtött volna, megfordul, az ajtófélfánál megáll, beleüti egyszer a homlokát, majd tovább áll, magamra hagy a hálószobában.

-        Akkor aludhatok itt? – kiabálom utána.

-        Azt csinálsz, amit akarsz!

Az ellenkező irányba fogom magam és elkezdek forogni, hogy kitekerjem magam a takaróból, amivel bebugyoláltam magam. Már amúgy is kezd melegem lenni. Elég jó itt a fűtés.

Felülve körbelesek a szobában, hogy jobban szemügyre vehessem, mennyire szép helyen is él, ha még csak rövid ideig is. Ez akkor is nagyon lenyűgöző! A háló maga nem a legtágasabb, de végülis, a célnak tökéletesen megfelel. Pont el lehet férni benne, meg aztán, úgyis ott a nappali, meg gondolom a fürdő is, aztán, ha jól láttam van egy étkező is, kíváncsi lennék, hogy lehet-e itt főzni, vagy rendelésen hozzák fel neki. Mondjuk, az bizonyára nagyon drága lenne, de, ha úgyis olyan népszerű, valószínűleg sokat keres azzal, hogy korcsolyázik. Jó szakma, csak nyáron nem sokat ér vele éppenséggel.

            A nappaliba kilépve ugyanabba az irányba indulok, amerre az imént még Jimin ment, így hamar meg is találom az étkezőben, ami rendes konyhaként is ki van alakítva. Vajon mennyit fizethet ezért?

-        Mit csinálsz? – kérdezem bármi hátsó szándék nélkül, tényleg teljesen normális hangnemben, így egy kenyér megkenését félbehagyva pillant hátra rám a pultnál.

-        Enni fogok, ha nagyon érdekel – fordítja vissza figyelmét a kenyerének.

A gondolatra, hogy ő milyen jó étvággyal fogja megenni azt a szendvicset, amit készít, meg kordul a gyomrom. Azonnal a hasamra szorítom kezeim, majd alig, de látom, hogy elmosolyodik. Amint befejezi tevékenységét, felém is fordul és egyik karjával megtámaszkodva, keresztbe tett lábakkal, másik kezében a szendviccsel néz fel rám felhúzott szemöldökkel.

-        Szeretnél valamit? – mosolyog önelégülten, de egy mély levegővétellel lenyelem a dolgot és próbálok normálisan viselkedni. Elvégre is az a célom, hogy megkedveltessem magam vele. Tudom, nem lesz egyszerű, sőt, egyenesen nehéz feladat lesz, főleg, ha még enni sem akar adni, de a remény hal meg utoljára. A bosszúm úgyis megtalálja! Nem hagyom, hogy ő győzedelmeskedjen. Na, majd, ha nálunk leszünk, akkor visszakap mindent.

-        Mit fogunk vacsorázni? – váltok át ártatlanba és levágom magam a hozzám legközelebb elhelyezkedő székre.

-        Enni szeretnél? Úgy emlékszem, már kaptál vacsorát – harap egy újabbat a kenyerébe.

Nem tudom, mit tervez, de egyáltalán nem tetszik nekem ez a nézése, és az sem, hogy éheztetni akar! Márpedig egyértelműen arra próbál kilyukadni, ebből következőleg, elég nehéz jó szemmel nézni rá.

-        Miféle vacsorát? Nem is ettem még...

-        Miattad nem tudtam meginni a kávémat, ráadásul utána még a nyakamra is maradtál! Etetnem kellene érte? – forgatja meg szemeit, de végül a hűtőhöz lép és kivesz belőle néhány dolgot, amiket a pulton hagyva felém fordul. – Csinálj belőlük, amit szeretnél, de nekem utána ne sírjon a szád! – mérgelődik tovább és faképnél hagy az egész helyiségben.

Jimin POV

            Abban tudok reménykedni, hogy nem gyújtja fel a konyhát, bár kétlem, hogy egy szendvics elkészítése olyan nagy bajjal járna, de belőle bármit kinézek. Jó lenne, ha végre lehetne egy kis nyugtom tőle. Frusztrál a közelsége.

            A telefonom csörgése szakítja félbe a gondolataim. Kikapom zsebemből a készüléket és a képernyőn egy régi barátom neve díszeleg.

            Hoseok.

-        Szia – köszönök bele meglepődve. – Nem számítottam a hívásodra, történt valami? – csapok bele a dolgok közepébe.

-        Szia, nem-nem, semmi probléma nincs, csak szerettem volna megkérdezni, hogy ráérsz-e most este – magyarázza.

-        Most? Máris? Miért? – értetlenkedem, miközben leülök a nappali kanapéjára.

-        Itt vagyok a városban és arra gondoltam, találkozhatnánk, vagy esetleg felmehetnék hozzád a hotelba, ha persze nincs ellenedre – adja az ötletet, mire falfehér arccal fordulok az étkező irányába, ahol a drága vendégem tevékenykedik egymagában.

-        Azt hiszem, jobb lenne, ha te jönnél fel, most nem tudnék lemenni – nyelek egy nagyot elhúzott szájjal.

Szinte látom magam előtt Hoseok értetlen arckifejezését, de végül mégis belemegy, hogy feljöjjön, így gyorsan beszólok Taehyungnak, hogy maradjon ott, ahol van, és ne csináljon semmi butaságot, különben kitekerem a nyakát, majd felkapva egy kabátot lesietek a hotel bejárata elé, hogy így becsempészhessem magammal. Nem mintha be kellene, de azért sietünk, nehogy bárki megállítson, mint ahogy Taehyunggal sem lacafacáztunk.

A liftben végre kifújhatjuk a levegőt és elkezdhetünk levetkőzni, már ami a kabátokat illeti, hiszen itt már kellemes hőmérséklet van a kinti időjáráshoz képest.

-        Egyébként, miért is nem tudunk lent lenni? Nem mintha ellenemre, hogy a jó melegben beszélgessünk, de… - mondatát az szakítja félbe, hogy a táskájából, amit a fél vállán hord, egy nyávogás hangja tört ki. Mindketten ledermedve nézünk egymásra, majd ő ajak harapva cipzárazza ki a táskát, melyből nyomban kidugja a fejét egy apró, szőrös jószág.

-        Hoseok… ez mégis… mit akar jelenteni? – nézek szemeibe rémülten. – Ugye tudod, ha kiderül, hogy egy macskát felhoztál, hatalmas bajba kerülünk? Ebbe a hotelba nem lehet állatokat hozni.

-        Ami azt illeti, neked hoztam – szorítja össze állkapcsát. – A szüleid küldtek, hogy adjam oda neked, ne legyél egyedül, de én tényleg nem szeretném, ha ebből problémád adódna. Elviszem, ha úgy van…

-        A szüleim? – vágok szavába, mire elhúzza száját és kissé szomorúan, együtt érzően néz vissza rám.

Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen módon fogok kapni bármit, ráadásul pont a szüleimtől. Jól tudják, hogy hol avgyok, értelemszerű, hogy egy hitelba általában nem megengedett az állattartás, de ők mégis küldenek egyet. Vajon ezzel mi a céljuk? Rúgjanak ki a hotelból? Küldjenek haza? Ne vehessek részt a versenyen? Úgyse tudnak megakadályozni. Akkor azt hiszem, inkább az utcasarkon fogok hajléktalanként élni, mintsem visszamenjek hozzájuk. Elég azt a kis időt kibírnom mellettük, amit muszáj.

-        Jimin, én nem akartam… felhívtak, hogy menjek és akkor ezt adták a kezembe azzal az utasítással, hogy… - kezd magyarázkodásba, de feltartom egyik kezem, hogy megálljt parancsoljak neki. Ő már egészen régóta ismer engem és a családomat, jól ismeri a viszonyunkat egymáshoz és azt is, hogy mi miért történt. Olyan, mintha a testvérem lenne.

-        Nem hibáztatlak – nyelek egy nagyot. – Megtartom, had legyen elégtétel nekik.

A lift ajtaja nyílik, majd ki is lépünk rajta és a lakrészem felé vesszük az irányt. Hoseok némán követi minden lépésem, mintha szégyellné magát azért, amiért idejött, pedig ő semmiről sem tehet.

-        Egyébként, miért egy macskát küldtek? – állok meg az ajtóm előtt és pillantok a szólítottra.

-        Azt mondták, tudják, hogy egy hotelban vagy, de… nem is tudom, hogy mondjam… nekem úgy adták elő, hogy szeretnék, ha lenne valami veled otthonról. – Sajnálkozva néz rám, ezzel pedig mindent megválaszol.

Halovány mosollyal ajkaimon nyitok be a szobába, majd belépve nyomban ki is lépek cipőmből és a kabátot is felakasztom, majd példámat követ Hoseok is. A macskát kiszedi a táskából és a földre téve, hagyja, hogy az menjen útjára.

-        Nagyon remélem, hogy nem fogja összemarni a bútorokat, és, hogy nem egy veszett macskát küldtek rám – sóhajtom csípőre tett kezekkel.

-        Csak nem – mosolyodik el, majd könyökével oldalba bök. – Na, ne légy ilyen komor! Nem azért jöttem, hogy elrontsam a kedved, szóval szeretném azt az életvidám Jimin látni, akit szeretek – már vigyorog, ezzel pedig az én ajkaimra is mosolyt csal.

Jól esik, hogy láthatom őt, hiszen napok óta, hosszú-hosszú napok óta folyton csak feszültségben teltek a perceim, de így, hogy itt van, végre egy kicsit felengedhetek. Ő az egyetlen, aki nincs ellenem és tényleg mindenben támogat. Sokkal többet ér, mint bárki más.

-        Ó, de édes kiscica! – zendül fel a jellegzetes mély hang az egész lakrészben, mire mindketten összerezdülünk Hoseokkal.

Kétszer nem kell meggondolnom, lábaim automatikusan indulnak meg a hang irányába, mely az étkezőből érkezett. A küszöbnél viszont kénytelen vagyok megállni, ahogy látom, hogy Taehyung épp a megmaradt kajájából ad neki darabokat guggolva, így csalogatva magához az új kis házi kedvencet.

-        Taehyung, te mi az ördögöt művelsz? Azt hiszed, abból adhatsz neki? Macska! Majd veszek neki valamit, de abból ne! Nekem mi marad, ha azzal teleeteted? – szidom le.

Máris felszökött a vérnyomásom az egekbe. Elég volt visszaérnünk, máris pattanásig feszülnek az idegeim ettől a gyerekes fiútól.

-        Addig nem halhat éhen, amíg nem szerzel neki friss kajcsit – néz fel rám ártatlanul pislogva, majd vállam felett átnézve tágra nyílnak szemei, rögtön felpattan. – Hello – köszön a mögöttem lévőre, így én is megfordulok és látom, hogy Hoseok csak ugyanúgy meglepett, mint a másik. – Kim Taehyung vagyok – hajol meg.

-        Üdv, Hoseok… Jung Hoseok, de… Jiminnel barátok vagytok? – ráncolja szemöldökét, majd rám néz. – Nem is mondtad, hogy van egy új barátod, akivel együtt pizsipartiztok.

-        Nem szokásom pizsipartizni – sziszegem. – Azt mondták, össze kell kovácsolódnunk, így kénytelen leszek néha eltűrni a társaságát, de ne vedd a szívedre a viselkedését, szörnyen idegesítő tud lenni – fordulok ki onnan, hogy a hálóba vegyem az irányt.

Taehyung POV

            Nem hittem, hogy Jimin egy idegen férfival fog visszatérni, arra pláne nem, hogy macskát is hoz magával. Ez annyira váratlanul ért, hogy szóhoz se tudok jutni. Kettesben hagy egy számomra vadidegennel, akinek máris tökéletesen bemutatott. Remek, így aztán nagyon könnyű indítani egy kapcsolatot.

-        Volt egy pár ütközésünk… - köszörülöm meg a torkom. – A jégpályán, szóval ezért pikkel rám – nedvesítem meg nyelvemmel ajkaim, lesütött szemekkel, mire hallom, hogy felnevet. Nyomban felkapom rá a fejem.

-        Ismerem őt, akár a tenyeremet, nem veszem komolyan az ilyen elszólásait – mosolyog rám kedvesen, mire az én arcomra is mosolyt csal.

Bólintok egyet, jelezvén, hogy megértettem, amit mond, majd visszaguggolok a macskához, hogy tovább szelídítsem, ugyanis egy kissé félénknek tűnik, de rajtam ne múljon, rövid időn belül megkedveltetem magam vele. Aztán Jiminnek azért kell majd hívnia engem magához, mert rá nem hallgat szegény pára, én viszont megtudom nyugtatni, így állatszelidítőként idejárnék. Annyira nem lenne rossz, még enni is kapnék. Bár, kétlem, hogy Jiminnek hiányozna a társaságom. Kinézem belőle, hogy előbb hagyja rám az állatot, mintsem, hogy idejárkáljak. Az se lenne éppenséggel egy rossz opció.

Mosolyogva simogatom a fejét, majd a füle tövét is vakargatom addig, míg szinte már ő maga nyomja a kis buksiját a tenyerembe.

-        Meddig fogsz még cicázni? – Összerezzenek a hang hallatán, nem számítottam rá, hogy itt lesz.

Felnézek rá és látom, hogy az ajtófélfának támaszkodva néz le rám teljesen nyugodt arckifejezéssel. Amint szemeimbe néz, még azt a kihívó tüzet sem látom benne, amit eddig mindig. Történhetett valami? Talán beütötte a fejét? És mióta állhat ott?

-        Neked is ideje lenne fürdeni menni – sóhajtja. – Vagy nem hoztál magaddal váltóruhát? – húzódnak széles mosolyra ajkai, ezt pedig már nem tudom szó nélkül hagyni. Hamar visszatért belé az utálat, amit irántam érez, de ez kölcsönös.

-        Hoztam, ne aggódj! – állok fel és indulok ki mellette, de egyik pillanatról a másikra történik minden. Pont akkor fordul meg, hogy kimenjen az étkezőből, amikor elhaladnék mellette, csak épp ketten egyszerre nem férünk el azon a kis lyukon, így összeakadnak a lábaink és a kezeinkkel is csak összevissza csápolunk, mire én sikeresen eltalálom az arcát. Ha pedig ez nem lenne volna elég, hirtelen beáll a sötét, mindenhol lekapcsolódnak a lámpák, én pedig azt se tudom, hol vagyok, lépnék gyorsan tovább, de nem tudok, így borulunk valahova. Valahova a sötétbe, és persze, megint magammal húzom, mintha ez lenne a génjeimbe itatva.